Tízesztendős voltam. A Lehel út és a Dózsa György út sarkán álló iskolába jártam. Aznap délutános voltam. Nekünk, gyerekeknek csak az tűnt fel, hogy szinte minden óra „szabad óra” volt. Valamelyik tanár bejött, szólt, hogy viselkedjünk rendesen, azután eltűnt. Valamikor öt óra tájban hazaküldtek bennünket. A Lehel út 1-ben laktunk, a pályaudvar mellett. Amikor hazaértem, apám még nem volt otthon, de rövidesen megérkezett. Lelkesen mesélt a tüntetésről, a fiatalokról, a Bem-szoborról, arról, amit hazafelé jövet látott. Ő akkor a Könnyűipari Minisztériumban dolgozott, ha jól tudom, osztályvezető volt.
Parlament
Anyám ellenkezett, de apámmal együtt – a már sötét utcán – elindultunk a Nyugati pályaudvar felé, hogy körülnézzünk. Kíváncsi voltam, mint minden gyerek. A Váci úton halomban égtek az újságok, állítólag a Szabad Nép példányai. Nem tudom, miért mentünk a Parlamenthez, de gondolom a szembejövők mondhatták nekünk, hogy ott valami készül.
Annyi embert még sohasem láttam. Nem emlékszem, hogy zászlók lettek volna, csak arra, hogy felváltva énekeltük a Himnuszt, a Szózatot – akkor ezt még minden gyerek tudta – meg a Kossuth nótát. Emlékszem a követelésre: „Oltsák el a csillagot! Oltsák el a csillagot!” és arra, hogy egyszercsak elaludt. Hatalmas volt az éljenzés. Azután a tömeg követelte, hogy: ”Nagy Imrét az erkélyre! Nagy Imrét az erkélyre!”
Jó időbe telt, amíg megjelent és valóban úgy kezdte, hogy : „Elvtársak!” Újra jött a tömeg kórusa:” Nem vagyunk mi elvtársak!” A többire már nem emlékszem, mert valaki jött, hogy :”Most húzzák le a Józsit!” Apámmal felszálltunk a trolira (úgy emlékszem) és kimentünk a ligetbe.
Sztálin-szobor
Elindultunk – ahogyan emlékszem – trolibuszon a Sztálin szoborhoz. Én nem tudom, mennyien voltak ott – nem voltam magas növésű, nem láttam át a teret – de nagyon sokan. A Gorkij fasor sarkán, a volt szakszervezeti székház előtt állt egy teherautó. Onnét ugrott le valaki, aki apámat ismerte és felsegített bennünket, hogy jobban lássunk.
A szobor nyakán akkor már drótkötelek voltak, ha jól emlékszem kettő, amelyeket egy-egy dömperhez kötöttek. A dömper egy elöl kis, hátul nagykerekű, billenőtartályos teherautó volt, középen elöl a motorja, mellette balra az egyszemélyes vezetőfülke. A köteleket egy matróztrikós férfi igazította a szobor nyakán, akin egy sötét kabát (zakó?) volt.
Az első húzásnál a szobor meg sem mozdult. A kötelek elszakadtak. A dömperek hátráltak és a köteleket újrakötötték. Újabb próba. A szobor nem mozdult. Hosszú szünet következett. Azt beszélték, valakik elmentek lángvágókért a hajógyárba. (Persze az is lehet, hogy már az elején vágták a szobrot, de a két első próba nem sikerült és csak újabb kötelekért kellett elmenniük.) A harmadik kísérletnél a szobor előbb megremegett és – mint egy lassított filmfelvétel – dőlni kezdett.
Nem emlékszem, hogy hallottam volna amint földet ért, akkora volt a zaj, a kiabálás. A tömeg ellepte a teret, látni semmit sem lehetett. Álltunk a teherautón – mint egy színházi előadáson a kakasülőn – és szinte a következő jelenetre vártunk.
Ekkor a Gorkij fasor felől befutott egy dzsip. Addigra valahogy lemászhattunk a teherautóról, mert nem voltunk messze a dzsiptől, aminek elejére egy fiatal férfi ugrott fel és azt kiáltotta a tömeg felé: “Elvtársak! A rádiónál közénklőttek!”. Életemben nem “hallottam” ekkora csendet. Mint amikor a háborgó vízre olajat öntenek és egy pillanatra elsimulnak a hullámok, úgy futott végig a “csönd” a tömegen. Mindez egyetlen másodperc lehetett, mert utána valami iszonyatos hördülés hallatszott, mint amikor valakinek a torkát metszik el késsel, és a tömeg megfordulva rohanni kezdett a belváros felé…
Apám megfogta a kezem és csak annyit mondott: “Menjünk fiam, azt hiszem nagy baj lesz!”. Mire hazaértünk, a hosszú, nyitott gangon már hallani lehetett a lövéseket a belváros irányából.
Elkezdődött.
November 4.
Azt az éjszakát nem felejtem el soha. Dübörgött minden, remegett a Lehel út 1. A lámpákat leoltottuk, a félve félrehúzott függönyök mögül figyeltük, ahogyan a páncélosfolyam özönlik befelé a Váci úton. Akkor még nem volt összekötve a Lehel téri templom mögött a Váci és a Lehel út, a tankok – páncélautók már nem voltak – megállás nélkül gördültek a Nyugati pályaudvar felé.
Apám bekapcsolta a rádiót. Hallgattuk a “…csapataink harcban állnak” szöveget és tudtuk, hogy nincsenek csapataink, hiszen sohasem voltak. A maroknyi felkelőről semmi hír, de hiába is lenne. Ezeket itt nem állíthatja meg a lelkesedés, a pesti srácok, a Molotov-koktél – semmilyen kurucos virtus, semmisem.
“Segítsetek! Segítsetek! Segítsetek!”. A haldokló utolsó könyörgése az orvosához, vagy a mellette térdeplő paphoz, akik – és ezt Ő is tudja – már nem tehetnek semmit.
A rádióból – akárcsak a tüntetők torkából 23-án – ismét felváltva szól a Himnusz, a Szózat, de most a kétségbeesett könyörgéssel együtt a világ népeihez: “Segítsetek! Segítsetek! Segítsetek!”
És az éjszakában csak a lánctalpak csikorgása hallatszik.
A rádió újra meg újra ismétli a szent dalokat és a felhívást, azután egyszercsak nincs több beolvasás, a tű karcolni kezdi a lemezt és karcolja, karcolja, karcolja…. Nincs már senki, nincs már semmi, csak mi vagyunk a sötét lakásban. Talán nincs már isten sem!!!
Punka György – akkori kisiskolás
Nézd meg a legfrissebb cikkeinket a címlapon!
