Édesapád, Csányi Vilmos mesélte, hogy a minapi költözködéséhez háromszor repültél haza Cambridge-ből segíteni. Bőröndöt és bútort cipeltél, ahelyett, hogy a világ megmentésén fáradoztál volna, ahogy azt egy rendes professzortól elvárná az ember.
Rendes embertől azt várod el, hogy szükség esetén cipelje a szülei bútorát.
Túl értékes az agyad, piszkosul be kéne osztanod az idődet, nem gondolod?
Sajnos rémesen osztom be az időmet, de tudományos siker szerencsére nem úgy születik, hogy húsz éven át napi tizenhat órát dolgozom kialvatlanul, és egyszer csak kész a zseniális felfedezés. A fontos ötletek jönnek valahonnan, általában akkor, ha mást csinálok: séta közben, zuhany alatt. Amit természetesen komoly munka előz meg.
Nálad mi a munka?
Olvasom a doktoranduszaim kéziratait, nézem az eredményeiket, beszélgetek velük. A kutatócsapatom pedig adatokat gyárt, elemez, számítógépes programokat ír. Fiatalon én is programoztam, de az utóbbi másfél évtizedben ezt már a diákjaim csinálják.
Az Egyesült Királyság legrangosabb tudományos társaságának, az 1660-ban létrehozott Royal Societynek lettél tagja, olyan elődökkel, mint Newton, Darwin, Einstein, Stephen Hawking, Kármán Tódor, Gábor Dénes. Nemzetközi szintű elismerése ez annak, hogy amit csinálsz, fontos, előremutató, sokak tevékenységére hat. Mit kell tudni a tudós elitklubról?
Például azt, hogy a tagok választják be az új tagokat. Meg azt, hogy tagdíjat kell fizetni, évi háromszáz fontot. Meg azt, hogy némi munka is jár vele: a Royal Society kezdettől a saját vagyonából és annak piaci befektetéseiből működik, ezen kívül oszt állami ösztöndíjakat, komoly pénzt, évi 150 millió fontot, ami csak átfolyik az akadémián, de az elbírálás a mi feladatunk. A társaság létszáma úgy ezerhatszáz fő. Magyar tag jelenleg rajtam kívül még három ember: Bollobás Béla matematikus, szintén Cambridge-ből, valamint Somogyi Péter oxfordi neurológus és Süli Endre oxfordi matematikus. Az alapítás óta összesen kilenc magyart választottak be, a soroltakon túl: Hevesy György vegyészt, Kármán Tódort, az áramlástan és az űrhajózás világhírű úttörőjét, valamint Gábor Dénes fizikust, a holográfia feltalálóját, továbbá Kürti Miklós fizikust és Erdélyi Artúr matematikust, utóbbi négyen egyébként mind zsidóságuk miatt mentek külföldre tanulni.
Interjúztam pár hónapja a kilencvenéves édesapáddal, aki hosszan beszélt a gyerekkorodról. Olyanokat, hogy te vagy az élete értelme és hogy: „A születése után négy-öt évig nem dolgoztam, hanem vele töltöttem az időt… Egészen különleges kapcsolat alakult ki köztünk… Bármit kérdezhetett, és minden kérdésre őszinte választ kapott. Nem volt olyan, hogy ehhez még kicsi vagy… Sokat sétáltunk, kirándultunk… Minden szombat-vasárnap kettesben mentem a fiammal valahova, bárhova, és közben kémiáról, fizikáról, biológiáról tárgyaltunk. Gyakran már a Batthyány téren belekezdtük. Egyik alkalommal tömve volt a HÉV, Pomázra vagy Szentendrére tartottunk, magyaráztam valami tudományos dolgot az akkor tán négyéves fiamnak, és egyszer csak azt vettem észre, hogy mindenki minket figyel”. Azt is mondta apád: „Iszonyú kíváncsi voltam, mi lesz abból, ha mindent megtudhat egy kisgyerek”. Hát Cambridge-i professzor lett belőle, a Royal Society tagja. Csak beszélgetni kell a gyerekkel, figyelni rá, és kész? Ilyen egyszerű volna?
Azért más is kellett hozzá. Például anyukám. De valóban rengeteget beszélgettünk, kirándultunk apuval. Aztán tizenöt éves koromban anyukám egyéves ösztöndíjat kapott Angliában, vitt magával, és odakint jártam középiskolába. Apám úgy gondolta, utána jöjjek haza, nagyon ellene volt annak, hogy Angliában járjak egyetemre. Azt mondta, Magyarországon remek az egyetemi oktatás, jobb lesz nekem itt, a sűrű szövésű kapcsolati hálóban, mint kint egyedül.
Rosszul gondolta?
Akadt valami igazsága abban, hogy tényleg jó volt a magyar egyetemi oktatás. A rendszerváltás előtt az ELTE fizikus szakára mindössze húsz-harminc főt vettek föl, a százhúsz pontos felvételi maximumhoz képest százharminc is kellhetett a bejutáshoz, vagyis kizárólag hibátlan fizikával és pluszpontokkal volt esélyed.
Ennek oka, hogy a kommunista világban jószerivel a természettudomány volt az egyetlen kitörési lehetőség azoknak, akik nem akartak összepiszkolódni a politikától. Így aztán sok kivételesen okos ember foglalkozott természettudománnyal. 1990 után megszűnt ez a kényszer, a következő generációk legokosabbjai már ügyvédnek, jogásznak, közgazdásznak mentek, mint egy normális, demokratikus társadalomban.
A fejpénz miatt felduzzasztott fizikus szakra pedig olyanok is befértek, akik a felvételi lapon az utolsó helyre írták be ezt a szakot, de másutt nem kellettek. Szóval az én időmben még valóban nem volt hülyeség Kelet-Európában hallgatni matematikát, fizikát. Azért Cambridge-dzsel se jártam rosszul. A nagy különbség később képződött: Kelet-Európa a tudományos kutatás perifériájára szorult, Cambridge pedig továbbra is az egyik központja.
Cambridge-be mindig is rettentő nehéz volt bejutni. Neked hogyan sikerült?
Különleges helyzetben voltam. 1988-ban mentünk ki, ott jártam gimnáziumba, az osztálytársaim olyanokat kérdeztek tőlem, hogy Magyarországon van-e angolvécé a lakásban, és hogy ugye otthon is oroszul beszélünk. Eleve jó voltam matekból, fizikából, odakint is jó tanárokat kaptam, fizikából heti nyolc órám volt, matematikából tizenhat-tizennyolc, keményen készültem, kitűnő felvételit írtam, befértem az egyetemre. De annyira azért nem voltam kiemelkedő, hogy ösztöndíjat kapjak, adományokból szedtük össze a tandíjat, rengeteg pénzt, évente tizenegyezer fontot, három évre. Plusz a megélhetés: egy év 1500 fontból jött ki, persze a szüneteket itthon töltöttem. Anyukám összespórolt pénzét költöttem. Másodévtől a college-om, vagy, mondjuk úgy, a kollégiumom, a St. John’s College is segített, de az utolsó évben így se volt elég a pénz a tandíjra. Ekkor az egyik tanárom, Alan Macfarlane kisegített. Ha ő nincs, abba kell hagyjam az egyetemet.
Mi az, hogy kisegített?
Kifizette a tandíjam hiányzó részét, két és félezer fontot. Csak úgy. Mert így tartotta helyesnek. És persze, mert megengedhette magának. Kérdeztem, hogyan tudom ezt meghálálni. Azt felelte: nagyon egyszerű, amikor hasonló helyzetbe kerülsz majd, te is segíts egy tehetséges diákodnak.
És?
Hordom magammal ezt a történetet, és volt is alkalmam anyagilag támogatni több nálunk tanuló fiatalt.
Ha most lennél tizennyolc, bejutnál Cambridge-be?
Sok mindenen múlna.
Az angol középosztályban családok százezreket költenek, ha tudnak, oktatásra, különórákra, hogy növeljék annak az esélyét, hogy a gyerekük Oxfordba vagy Cambridge-be járhasson. A két intézmény tekintélyének sarokköve, hogy érdemalapon zajlik a felvételi, és ha téged fölvettek, az azt jelenti, hogy megfeleltél egy igen komoly mérésen, ami útlevél az életre.
Jómagam sok éve részt veszek a felvételiztetésben, a rendszer működtetésében. Nagyon sok jelentkező érkezik maximális érettségi pontszámmal, négyszer annyian, mint amennyit föl tudunk venni, összességében átlagosan hatan jelentkeznek minden helyre. A szelekció a szóbelire marad, de ott mindössze húsz percem van kérdezgetni egy-egy jelentkezőt. Óriási a tét, iszonyúan izgulnak, azt szoktuk mondani, hogy negyven százalékkal hülyébbek, mint amúgy, mégis ez alapján kell dönteni. Igyekszünk kevés hibát csinálni, de akit nem vettünk föl, arról sose tudjuk meg, helyesen határoztunk-e. De hát vagy ő, vagy más valaki.
Mi kell ahhoz, hogy valaki bekerüljön? Protekció kizárva?
Pár éve ebédre hívott egy rettentően drága magániskola igazgatója. Egy tehetséges diákját ajánlotta a figyelmembe. Azt válaszoltam: szeretettel várjuk a diákját a felvételire, de tudnia kell, Cambridge-ben, különösen a mi college-unkban két egyforma tudású jelöltből a mélyebbről érkezőt választjuk. Legutóbb száznyolcvanan jelentkeztek a tizenhat helyre, nagy részük színjeles. A társaság felét rendre kapásból kiszűrjük, csak a másik felét hívjuk be felvételi interjúra, majd rangsort állítunk fel. Az első öt-hatnál nem nézzük, kicsoda, honnan jött, hanem automatikusan fölvesszük. A következő öt-hatnál van valami apró hiba, esetükben azt beszéljük át, ez mennyire korrigálható. A harmadik csoportnál, ez hat-nyolc fő, vizsgáljuk a hátteret: ha fantasztikus körülmények közül csúsztál be, mondjuk, tizenhatodiknak, valaki mást meg nyolcéves korától a nagymamája nevelt nem a legjobb környéken, akkor az utóbbi a befutó. Azt gondoljuk, ha a szegényebb ugyanazt tudja, akkor neki nagyobb a lendülete, az elszántsága, következésképpen ígéretesebb.
Mi az, hogy nem a legjobb környéken?
Egyszerű: nézzük az irányítószámot, az ottani átlagjövedelmet, valamint azt, hogy onnan évről-évre hány diák felvételizik sikeresen Oxfordba vagy Cambridge-be. Budapesten is tudni, melyik kerület, sőt melyik utca az úgymond jó környék, s melyik az „olcsóbb”. Ezzel persze nincs kiegyenlítve a hendikep, a nehéz indulás az életed végéig kísér, de mi tolunk az ilyenen egy egészen kicsit. Ennyit tehetünk. Illetve maga az egyetem is terepe a személyre szabott képzésnek. Cambridge-ben és Oxfordban kötelező tagnak lenni valamelyik college-ban. A hallgatók az egyetemen a tanszékektől az előadásokat és a laboratóriumi gyakorlatokat kapják, aztán mindenki hazamegy a kollégiumába, ott eszik, alszik, az ottani professzorok által képződik: úgy kérdeznek tőle, úgy tanítják őt, ahogy számára a legoptimálisabb. Egy professzor ül két diákkal egy órán keresztül, egy témát boncolgatva. A diákok szemszögéből nézve heti három-négy ilyen alkalom van, ugyanaz a professzor kéthetente tér vissza adott tanulópárhoz. Az előadáson kapott házi feladatot mindenki hazaviszi a kollégiumába, és az egyórás beszélgetésen mutatja be a megoldásait, méghozzá a tőle telhető legmagasabb színvonalon, ugyanis ciki felkészületlenül érkezni.
Az oktatói státuszt mivel érdemelted ki?
Legkevésbé sem volt egyértelmű, hogy valaha is megkapom. Sőt, egy időben abban sem voltam biztos, hogy a tudományban maradok. Cambridge-ben 1994-ben diplomáztam, egy évvel később felvettek a Massachusettsi Műszaki Egyetemre, speciel ezt is egy Cambridge nevű városban találni, de Amerikában, Boston mellett. Nem éreztem, hogy olyan fantasztikusan menne a tudomány, elbizonytalanodtam, nem tudtam, merre menjek. Az elején kérdeztem a témavezetőmet, mennyi időm van elkészíteni a doktorimat, rávágta, hogy hat év. Ja, gondoltam, hát akkor nem sietünk. Szépen eljártam táncolni, plusz hamar odakeveredtem az egyetemi újsághoz, ahol beleszerettem a fényképezésbe, olyannyira, hogy éveken át rendszeresen napokat töltöttem a sötétkamrában. Nagyon élveztem, de nem voltam annyira jó riportfotós, hogy arra karrier épüljön. Rengeteget tanultam fotózásról, újságkészítésről, utóbb képszerkesztőként pedig arról, hogy emberekkel, beosztottakkal hogyan érdemes és hogyan tilos bánni, hogyan lehet megtartani és hogyan lehet szétzilálni egy csapatot. Egyszóval azt, hogy vezetőként hogyan kell viselkedni. Az egyetemi lap világa azért nagyon befelé forduló, mesterséges környezet volt, de néha voltak jó sztorik.
Interjút készítettünk John Deutch-csal, egy kémiaprofesszorunkkal, aki korábban a kutatói-oktatói pályáját pár évre megszakította, többek közt egy évig ő volt a CIA igazgatója, majd ezután visszajött tanítani. Kiderült, hogy a családjában hagyománya van annak, hogy az ember egy ideig a nemzetet szolgálja. Titkokat nyilván nem osztott meg velünk, de, amikor kérdezte a riporter, mik voltak a szolgálat legnehezebb pillanatai, azt felelte, hogy: »A délszláv háborúban elvesztettem öt-hat emberemet«. Mármint kémet. Beutaztak turistaként, vagy diáknak álcázták magukat, úgy néztek ki, mint mi, mármint a szintén diák riporter és én, a riportfotós, de lebuktak, odavesztek.
Azt mondta a professzor, hogy az emiatt érzett fájdalom vele marad, míg él. Na, ott megérintett az igazi világ, az igazi tét. Amúgy próbálkoztam esküvőfotózással is, az is szakma, abból is meg lehet élni, de ott tilos hibázni, hihetetlen stresszel járt, és baromira nem voltam megelégedve a képeimmel.
Szóval hogyan lett a tökéletlen esküvőfotósból cambridge-i professzor?
Amerika után, 2001-től posztdoktori állást kaptam Cambridge-ben, tehát újra Angliában, a fizika tanszéken. Nem végleges állás, de sokáig maradhattam. Dacára annak, hogy úgy éreztem, számos kollégám, barátom, munkatársam jobb nálam, több cikket ír, többet dolgozik, sőt talán okosabb, legalábbis fókuszáltabb, mégsem maradhattak az egyetemen, máshová kellett menniük egyetemi tanárnak. Aztán 2007-ben mégis oktatói státuszhoz jutottam Cambridge-ben, igaz, egy másik tanszéken. Szerencse is kellett hozzá. Egyszerre két állást írtak ki a műszaki tanszéken. Ha csak egyet írtak volna ki, mivel ők nem ismerték közelről a munkámat, nyilván nem kockáztatnak velem, de így bevállaltak. Óriási megtiszteltetés. Cambridge és Oxford Anglia vezető egyetemei, komoly kiváltság ott oktatónak lenni.
Ehhez képest mekkora kiváltság a Royal Society tagjává válni?
Nincsen pontos kimutatás, de a Cambridge-i oktatók tán egytizede Royal Society-tag. A minap végigböngésztem a listát, és azok közül, akiket ismerek, nincs olyan, akinek nem kéne ott lennie. Olyan viszont van bőven, akiről azt gondolom, hogy ott lehetne, de nincs ott.
Min múlik? Mármint a tudományos teljesítményen túl. Kapcsolatokon?
Kétségtelenül segít, ha az ember barátságosan viselkedik, jóban van másokkal. És nem segít, ha mindenkit elmarsz magad mellől, ha rengeteg az ellenséged.
Kapcsolatépítésben is ügyes vagy?
Azt hiszem, nem vagyok rossz benne. Amikor beválasztottak a Royal Societybe, a kedvenc diákjaim egyike röhögve gratulált… Hogy értsd a poént: az akadémia tagjai az aláírásukban jogosultak használni az FRS rövidítést a nevük után. FRS, vagyis Fellow of the Royal Society, értsd, a Királyi Társaság tagja. A diákom szerint az FRS valójában azt jelenti, hogy Friends of the Right Sort, vagyis a Megfelelő Barátok… Na, a lényeg, hogy a tudósvilágban sem árt, ha az ember benne van a jó társaságban.
Hogyan írsz alá?
Dr. Gábor Csányi FRS.
Vajon hogyan írnál alá, ha tizennégy évesen nem kerülsz ki Cambridge-be?
Aligha lenne FRS.
Itthon tülekedős a tudósszakma. Édesapád is sokat háborúzott, mire felépített egy új tudományt, a kutyás etológiát.
Ő konfliktusosabb alkat, mint én. Ráadásul Magyarország szűkebb hely, mint Anglia. Budapesten nőttem fel, egyetemen dolgozó szülőkkel, amit kelet-európaiasan értelmiségi családnak neveznek. Ez a szó, hogy értelmiségi, Angliában nem létezik, Magyarországon viszont meghatározó tartalmú kifejezés.
Budapesten él tízezer amolyan csúcsértelmiségi, személyesen ismerek néhány százat, ha itt élnék, még többet ismernék, a maradékot meg a szüleim vagy az ő barátaik ismerik. Akolmeleg. Nyugaton nincs ilyen. A Cambridge-i oktatók zömét nem ismerem személyesen, még a saját tanszékemen se mindenkit, de így is elég széles a lokális hálózatom, aztán ott van egész Anglia, meg az egész világ. Sokat utazom, kollaborátoraim vannak Amerikában, Európában mindenütt. Nincs az, hogy lépten-nyomon ismerősök társadalmi vagy tudományos erőterébe ütköznék, de ha mégis, két lépéssel odébbállok, és tudok haladni.
Hadd idézek még az édesapáddal készült interjúból. Rólad beszélt: „Amikor Angliába ment egyetemre, rettentően izgultam, hogy te, jóisten, mi sül ki abból, hogy egy magamfajta kelet-európai, vidéki professzor teletömte a gyerek fejét mindenféle baromsággal. Aztán első nyáron hazajött, és megjegyezte: apa, tudod, azok a gyerekkori beszélgetések most iszonyú sokat segítenek nekem. Ez volt a legelső igazi visszaigazolás arról, hogy nem csináltam hülyeséget”. És: „Másodéves volt az egyetemen, hazajött, mondta, új fizikatanárt kaptak, tőle tudja, minden másképp van, mint ahogy én meséltem. És előadott egy newtoni mechanika típusú elméletet a világról. Na, ezen csúnyán hajba kaptunk, mondtam neki, ne haragudj, de a te tanárod régi típusú fizikát oktat, amit én végtelenül szomorúnak tartok, és ezt itt hagyjuk abba, ne vitatkozzunk tovább. Így ment vissza Angliába, szomorkodtam. Aztán harmadév végén elnézést kért, hogy igazam volt. Az jólesett”. Fura família vagytok.
Miért?
Tégy rendet a szobádban! Mosogass el magad után! Ne bömböltesd a basszust! Ásd föl a kertet! Tisztelettel beszélj anyáddal! Telefonálj, ha nem érsz haza éjfélre! Ilyeneken vész össze egy apa meg a tini fia. Nem egy newtonimechanika-típusú elméleten.
Mi tényleg sokat vitatkoztunk. Mármint tudományosan… Az a helyzet, hogy szerintem apukám nem érti a kvantummechanikát.
Vagyunk így páran.
Jó, de ő mégis vitázott velem a mechanisztikus világképről. Amúgy a történetre én kicsit másképp emlékszem. Nem az egyetem alatt, hanem már korábban, a gimnáziumi éveimben lehetett. Határozottan képviseltem, hogy a dolgok egyenletekkel kiszámolhatók, megérthetők, s a világ determinisztikus, megismerhető alapelemekből épül föl. És ebből a szempontból igazából mindegy, hogy newtoni vagy kvantummechanikáról beszélünk, bár az utóbbi nem determinisztikus, de ugyanúgy alulról építkezik, és, ha ismerem az alapegyenleteket, akkor elvileg minden kísérlet eredménye megjósolható, kiszámítható, a várható értékek mindenképp. Ami ellen ő nagyon ágált, és rendszerszinten gondolta, gondolja: abból, hogy megismerem a komponenseket, a molekulákat, a sejteket vagy akár az embereket, nem következik, hogy azok együttes, magasabb szinten megfigyelhető viselkedését is megismerem.
Lett feloldás?
Lett, évekkel később. A komplex rendszerek elemi részekből felépülő fizikáját vizsgáló statisztikus fizika segített. Csodálatos tudomány, amivel 1994-ben találkoztam, időben angliai és amerikai tanulmányaim között, amikor egy évig a budapesti Műegyetemen Kertész János akadémikusnál tanultam. Vele dolgozva jöttem rá, mi érdekel igazán: elkezdtem számítógépes fizikával, szimulációkkal foglalkozni. A lényeg: az elemi komponensekből összeálló rendszer viselkedése ugyan kódolva van a komponensekben és azok kölcsönhatásaiban, mégis nehezen ismerhető meg.
Meglepő, a rendszer részeinek tulajdonságaiból nem egyszerűen következő jelenségek történhetnek, annak ellenére, hogy a rendszer komponenseinek egymásra kifejtett hatását viszonylag tömören megfogalmazható egyszerű egyenletek írják le.
Tehát, amit apukám magyarázott korábban, lényegében igaz. Csak nem pont azért, amiért gondolta, nem a newtoni mechanika és a kvantummechanika közti különbség a fontos ebben. Kevés, ha ismerem az egyes komponensek tulajdonságait és a kölcsönhatásokat, a rendszer viselkedését csak precíz szimulációkkal vagy magasabb szintű, az egész rendszerről szóló elméletekkel lehet megérteni és megjósolni.
Matematikus vagy, a kémia és a programozás felé mozdultál, az anyagok fizikai természetével foglalkozol, MACE nevű fejlesztéseddel ezt igyekszel a mesterséges intelligenciát, a gépi tanulást használva szimulálni. Magyarán: van egy módszered, egy programod, mely egyre pontosabban és egyre gyorsabban képes előre jelezni molekulák viselkedését. Rövidebben: a világ atomi és még kisebb szinten történő leírásán dolgozol: ez a kvantummechanika. Jól foglaltam össze?
Jól.
Elmagyaráznád nekem, miről beszéltem az imént?
Molekulák és szilárd testek, folyadékok molekuláris interakcióival foglalkozom, valamint azzal, hogyan lehet ezeket hatékonyan kiszámolni. Ennek lényege tulajdonképpen a fent említett apai vitám: hogyan magyarázható meg alulról a világ?
Egy 444-es podcastben 2023 novemberében arról beszéltél: többek közt azon is dolgozol, hogy modellezd, a hidrogén hogyan viselkedik a vasban. Említetted, hogy az acélba kerülő hidrogén töréseket hozhat létre, drága példának azt hoztad fel, hogy a San Francisco-i Oakland Bay Bridge átadása azért csúszott, mert a próbaüzem alatt sorra pattantak el a két méter hosszú, tíz centiméter átmérőjű óriási rögzítőcsavarok az úgynevezett hidrogéntörés miatt. Bő másfél éve ott tartottál, hogy be kéne jutni kísérletezni egy speciális ipari laboratóriumba. Most, hogy az angol tudományos társaság tagja lettél, ezek az ajtók is megnyílnak?
Egyelőre nem nyíltak meg, ami érthető, kevés a labor, mindnek zsúfolt a naptára. Mi viszont azóta is számolunk, és egyre jobban értjük, a hidrogén mit csinál a vasban, hamarosan újabb tanulmányt publikálunk a témában.
Őrült pénzt spórolhatnál az acéliparnak, és nem kapsz lehetőséget kísérletezni?
Nem úgy néz ki a dolog, hogy ül az ipar, vakarja a fejét, és várja a tökéletes megoldást. A hidrogéntörés problémáján sok ezren gondolkoznak, van sok kísérlet, és mindnek van számos interpretációja. Cambridge-ben nemrég ment nyugdíjba az a híres anyagtudós, aki felülről gondolkozva dolgozott a hidrogéntörésen. Hatalmas koponya, régóta tagja a Royal Societynek, rengeteg kutatási pénz fölött diszponált. És annak ellenére sikeres volt, hogy igazából, azt hiszem, ő sem értette a legapróbb részleteit annak, miért törik a hidrogén miatt az acél. Én megérteni szeretném a jelenség eredendő okát, más meg próbálkozik, kísérletezik, és olykor rálel valamire, ami hasznos. Ez a két dolog nem feltétlenül ugyanaz! A professzor arra jött rá, hogy ha vanádiumot tesz az acélba egészen kicsi koncentrációban, aztán bonyolult módon hőkezeli az anyagot, akkor az acélban keletkező vanádiumtartalmú mikrorészecskék fölszívják az addig szabadon mászkáló hidrogént. De, hogy amikor mégis túl sok lesz a hidrogén, és az anyag végül eltörik, az pontosan miért történik, hát, arról fogalma sincs. Az ipar viszont örül, mert egy kis vanádiummal el lehet odázni a dolgot.
Miért pont vanádiummal próbálkozott a prof?
Sok mindennel próbálkozott, ahogy próbálkoztak mások is, és voltak gondolataik arról, miért azzal próbálkoznak, amivel, de csomó minden nem jött be. A vanádium meg pont bejött.
A legtöbb tudomány így működik: próbálkozol, próbálkozol, próbálkozol, kudarc kudarc hátán, de közben a fejedben kialakul valami kép, jön egy intuíció, és jön az eredmény. Vagy nem jön az eredmény. Aztán egészen szerencsés esetben a megértés is jön. Vagy valami, amire azt hisszük, hogy megértettük. Aztán vagy helyesen gondoljuk, vagy nem. Az se egyszerű kérdés ám, hogy mit értünk és mit nem értünk.
A professzor a vanádiumtartalmú acéljával odakerült az ipari alkalmazáshoz, az igazi hasznossághoz. Hiszen a vanádiumtartalmú acélok megfelelő hőkezeléssel jobban ellenállnak a hidrogénnek. Ez ténykérdés. Ehhez nem kell tudni, hogy miért. Ugye? De azért jó lenne tudni. Engem igazából nem az ipar érdekel, hanem a folyamat, a kapcsolat, az intellektuális lépés, az elemi komponensek kölcsönhatásai által létrejövő makroszkopikus viselkedés, ahogy erről az előbb szó volt. Szerencsére nem vagyok egyedül, több tízezren dolgoznak a számítógépes kémia és a számítógépes anyagtudomány területén. Igyekszünk minél precízebben leírni az atomokat és a molekulákat, aztán lépünk tovább a több száz, több ezer atomból álló anyag szimulálása felé. Ennek számításában az én csapatom az általunk kifejlesztett technikával milliárdszoros gyorsítást ért el. A távlatok beláthatatlanok. Boldoggá tenne, ha a kutatásainknak valaha hatása lenne az iparra, remélem, hogy lesz.
Egy interjúdban a program gyógyszeripari felhasználásáról is beszéltél.
A legszélesebb körben alkalmazott gyógyszerek kicsiny, húsz-harminc-negyven atomból álló molekulák, ezeket szerves kémiai módszerekkel legyártják, kristályosítják, te beveszed a tablettát, és elmúlik a fejfájásod. A molekula kitalálása, hatásának megismerése sokba kerül, de aztán fillérekért gyártható. Jóideje léteznek számítógépes modellek, melyek megjósolják, mit tud a te molekulád: hogyan hat az emberi szervezetben egy bizonyos fehérjére, hogyan bontódik le és ürül ki, a bomlás során képződik-e mérgező anyag. Csak sajnos nem túl pontosak ezek a számítógépes modellek. Tehát leginkább kísérletezni kell, vannak megfelelő protokollok, de annak komoly ára van. Mi azon vagyunk, hogy gyorsan, pontosan, olcsón kiszámoljuk például egy tetszőleges, húsz-harminc-negyven atomból álló molekula vizes és zsíros környezetben lévő energiakülönbségét, ami annak az elfogadott mérőszáma, hogy milyen sebességgel jut a vérből a sejtekbe. Nemrég jutottunk oda, hogy elég pontosan ki tudjuk számolni, ami nagy előrelépés. Jelenleg körülbelül annyiba kerül ez a számolás, mint maga a kísérlet, és jó esélye van, hogy további munkával egy nagyságrenddel tovább csökkenthető a számolás költsége. De nem úgy megy, hogy kinyitom a telefonomat, és vár ezer e-mail különböző gyógyszercégektől, hogy azonnal kössünk üzletet. Ezek a dolgok lassan történnek. Közöltünk egy tanulmányt, aztán vagy elhiszik, vagy nem. Egy idő után mások is kipróbálják a számítási módszereinket, vagy azon felbuzdulva saját módszert fejlesztenek, így, hogy már a mi munkánkat látva több az esélye, hogy előbb-utóbb sikerrel járnak. Mindenesetre mi dolgozunk tovább a programunk gyorsításán, pontosításán.
A mesterséges intelligencia hogyan használható fel ebben a folyamatban?
Két irányból. Az egyik közismert, neve AlphaFold. Felülről próbálkozik: megtanították több százezer fehérjeszerkezetre, amiből további fehérjék szerkezetét jósolja meg. És elvileg lehet próbálkozni alulról: kvantummechanikával és molekuláris dinamikával térképezni fel fehérjeszerkezeteket, szimulálva azt a folyamatot, ami által a valóságban a fehérjét alkotó polimer felveszi azt a háromdimenziós szerkezeti formát, amiben a biológiai hatását kifejti. Csakhogy ez jelenleg értelmetlen, ugyanis egy fehérjemolekula létrejötte a valóságban akár egy teljes másodpercig tart, ez atomi mozgásokban tíz a tizenötödiken, vagyis egymilliószor egymilliárd rezgés, amit minden részletében szimulálni kéne. A mostani programjainkkal napi egymillió rezgést tudunk modellezni, vagyis egyetlen fehérjemolekula kiszámolása egymilliárd napig tartana. Az elég sok. Az viszont néhány millió lépéssel megnézhető, hogy egy adott molekula odaköt-e az adott fehérjéhez, aminek már ismerjük a szerkezetét. Ilyen szimulációkat is próbálunk mostanában csinálni. Hadd hozok egy párhuzamot, ami talán megvilágítja, hogyan működnek ezek a programok. A legismertebb mesterségesintelligencia-alkalmazás a képfelismerés. A repülőtéren belenézel a kamerába, és a mesterséges intelligencia az arcodat összeveti az útleveledben lévő igazolványfotóval. Lényegében hibátlanul üzemel. Ennek alapja az, hogy rengeteg képet beletöltöttek a programba, amiből a mesterséges intelligencia felépített egy matematikai függvényt, és ha két „ugyanolyan” fényképet lát, akkor a függvény értéke egy, ha két különbözőt, akkor nulla.
Mint az akciófilmekben? Van számos fix pont az emberi arcon, a szemem és a szám sarka, íve, az állam hegye, a fülem alja és teteje, a program meghúzza köztük a vonalakat, pittyeg a kompjúter, és ha stimm, akkor tényleg enyém az útlevél?
A mesterséges intelligencia előtti módszerek valóban az arc bizonyos pontjait hozták fedésbe, de olyannyira pontatlanul működtek, hogy reptereken be se vezették őket.
A hatékony megoldást az hozta el, hogy a kutatók rájöttek, hogyan kell sok millió paraméterrel rendelkező függvényekkel dolgozni, és addig piszkálták, optimalizálták a paramétereket a sok millió eltárolt képpár segítségével, míg egyszer csak már nem hibázik! Csupán azt nem tudjuk, pontosan hogyan csinálja, miért pont azok a paraméterek a »jók«. Tényleg nem. Nem derül ki, mit kell nézni a két arcon. Amúgy az ember is így ismeri fel a másikat: nem pontokat nézel, hanem az egészet, és érzed, hogy ez most ő vagy nem ő.
A te fejedben is egy ilyen sok paraméterrel rendelkező függvény van, melyet az ideghálózatod hoz létre.
Édesapád azt mondaná: evolúció. Aki nem ismerte fel az övéit, azt bedarálta a természet.
Persze, de ez nem magyarázat arra, hogyan csinálja. Egyfelől a genetikánk tesz képessé erre, másfelől a képesség kifejlődéséhez rengeteg arcot kell látni gyerekkorban. Felismerem, de nem tudom, hogyan. A mesterséges intelligenciánál is: a program minden sorát ismerem, de nem tudom, mit néz.
Hogy jön ez a ti molekulás programotokhoz?
A mi módszerünk bizonyos szempontból hasonlítható a képfelismeréshez. Csak mi nem képpárokat táplálunk a programba, hanem például egy aszpirinmolekula ezernyi változatát úgy, hogy a molekula bizonyos atomjait picit valamerre elmozdítom, ahogy az a valóságban is történik, mert az atomok rezegnek, és minden egyes ilyen állapot energiáját kiszámolom kvantummechanikával. Ez jó sokáig tart, egy nagyobb molekulánál, szilárd anyagnál sok óráig. Ezekből építem a függvényt, ami megmondja az aszpirin energiáját, sok paraméterrel, amiket addig optimalizálunk, míg kellő pontossággal visszaadják a betáplált értékeket. Ezek után, ha veszek egy újabb változatot, már nem kell órák alatt a kvantummechanikával vesződni, a programom egy ezredmásodperc alatt meghatározza a függvény, azaz az energia értékét. Innentől kezdve a molekula bármilyen tulajdonságát ki tudom számolni. És minél nagyobb az eredeti adatbázisom, annál pontosabb lesz a függvény.
Bármennyi adatot tudok gyártani! Ami nagy dolog, ugyanis a mesterséges intelligencián alapuló képfelismerős, videógyártó programok, amikkel most tele a világ, az interneten található információkból tanulnak. Csakhogy az internet mára »elfogyott«. A mesterséges intelligencia mindent felhasznált. Az összes statikus képet ismeri, talán videóból van némi tartaléka.
Mi viszont gyártjuk az adatokat rendületlenül, és egyre többet értünk meg abból, miért működnek ilyen jól a programjaink. Felfoghatatlanul izgalmas. Amikor húsz éve elkezdtük ezt az egészet, alig páran hittük, hogy ilyen típusú algoritmusokkal valaha is kiszámolhatóak molekulák energiái. Kiderült: működik, gyors, pontos. És egyre gyorsabb, egyre precízebb. Ma száz dollárért kiszámolom egy új molekula energiakülönbségét vízben és zsíros környezetben. Pár év, és tíz dollárért a jelenlegi idő tizede alatt tudom kiszámolni.
Mit gondolsz a tudomány erejéről? A kollektív tudás képes lesz megmenteni a több sebből vérző bolygót?
Kezdjük azzal, hogy a világ azért lavírozódott a szakadék szélére, mert a tudomány a felvilágosodás óta, vagyis az utóbbi háromszáz évben olyan eszközöket adott az ember kezébe, amivel az teljesen megváltoztatta környezetét.
Jobban jártunk volna, ha a tudomány nem adja a kezünkbe ezeket az eszközöket?
Angliában az ember tizenhat éves kora után csupán két-három tárgyat tanul, én utoljára nyolcadik gimnáziumban ültem történelem órán, vagyis nem vagyok a történelem szakavatott ismerője. De azt azért ki merem jelenteni, hogy nem cserélnék a tizenhetedik századi emberi körülményekkel. Persze mondom ezt úgy, hogy huszadik századi kényelemben nőttem fel, ehhez vagyok szokva.
A tizenhetedik századi ember volt boldogabb, vagy mi?
Sose tudjuk meg. És az se magától értődő, hogy az egyes ember boldogsága a legpontosabb mérőszám a fejlődésre.
Mi lehet még a mérőszám?
Például a kontroll. Hogy az egyén, a társadalom vagy akár az egész emberiség mennyire ura a sorsának. Vitorlázom pár éve, midlife crisis, csak én nem sportautót vettem, hanem hajót szeretnék. Izgalmas.
Van egy testi, fiziológiai része: ülök a hajón. Elképzelni nem tudtam, milyen érzés tíz órát ülni a vízen. Hát, nagyon jó. És van egy intellektuális része is. Vitorlázom az Adrián, merő szórakozásból, a veszélyeket megtanultam, kiküszöbölöm, konzervatívan, lényegében nem lehet baj. De milyen lehetett a tizenhetedik századi világ, amiben a hajózás volt a világkereskedelem motorja? És nem volt opcionális, csinálni kellett. Akkoriban veszélyesebb volt tengerésznek lenni, mint katonának, mert a katonát csak a másik hadsereg akarta eltenni láb alól, ami ellen védekezni tudott, a vihar viszont lecsapott kiszámíthatatlanul, és ha peched volt, ketté törte a hajót. Én viszont a meteorológiának köszönhetően négy nappal előre tudom, ha vihar közelít.
Egyszerű vitorlázóként a tenger kellős közepén is a kezemben a kontroll. Azt gondolom, ez a fajta kontroll teljesen megváltoztatta a világot.
Az olyan drámai, az emberiség pusztulásával vagy legalábbis megnyomorodásával fenyegető jelenségekre, mint a globális felmelegedés, a túlnépesedés és az elöregedés, az erózió, a vírusmutációk, a rettenetes atomarzenál és a szociopata politikusok elszabadulása – ezekre kínál megoldást vagy legalább némi kontrollt a tudomány?
Sok mindenhez van kontrollunk, az a kérdés, mihez kezdünk vele. Csupán néhány évtizede ismertük fel, hogy az emberi tevékenység globális hatásaként felmelegszik a bolygó. A következő lépés, hogy mit ér meg nekünk tenni ellene. Óriási viták zajlanak, részben tudományosak, részben társadalmiak. Például: miről vagyunk hajlandóak lemondani és miről nem?
Te miről nem vagy hajlandó lemondani?
Hát… vezetek autót, és amikor kell, repülök, nem keveset.
Édesapád szigorúbb, ő haladéktalanul betiltaná a turisztikai célú repülést és a kereskedelmi hirdetést, valamint bezáratná a szénbányákat.
Apuval mindig érdekes ilyenekről beszélgetni, érdemes elgondolkozni a véleményén. De szerintem a betiltások és a bezárások előtt értsük meg, a dolgok miért történnek.
Például?
Például miért van hirdetés?
Hogy fogyassz. Nem?
Bonyolultabb. A gazdaság előállít javakat, de arra is kell erőforrás, hogy a javak odakerüljenek, ahol szükség van rájuk. Komoly információs probléma, hogy gyártok valamit, amire szükséged van, vagy én is gyártom azt, amire szükséged van, de olcsóbban, mint a többiek, és tudomást kéne szerezz erről. Hogyan jut el hozzád az információ? Mi ennek a leghatékonyabb módja? Tök érdekes kérdés, okos közgazdászok bizonyára foglalkoznak vele. A hagyományos módszer a reklám, a hirdetés.
Sok éve a feleségem öreg számítógépén kiesett az E betű. Vehettünk volna teljes új billentyűzetet kétszáz dollárért. Kétszáz dollár a párcentes műanyagért! Viszont némi kutakodással az eBay-en találtam egy magánszemélyt, aki három dollárért eladott nekem egy pont ahhoz a típushoz való E betűt. Le is írta: úgy kezdte, hogy neki is elromlott a billentyűzetén egy betű, nem emlékszem pontosan, melyik, mondjuk az A betű, megvette kétszázért a komplett klaviatúrát, felhasználta az A betűt, a többi százöt billentyűt meg darabonként három dollárért értékesíti. Ő szép profitot termel, az én problémámat pedig kétszáz helyett három dollárérét megoldotta. Csodálatos. Ha ez nincs, kifizetek kétszáz dollárt én is, kicserélem az E betűt, és két szinte komplett billentyűzet megy a fiókba vagy a kukába – óriási pazarlás.
Így viszont hatékonyak voltunk egy hirdetés segítségével. A hirdetés precíziót hoz. Szerintem nem kéne betiltani. Apukám abban a világban nőtt fel, ahol jobb esetben volt egy ezermesterbolt a városban, ha kellett valami, odamentél, és kaptál, amit kaptál. Jó, közben elkvaterkáztál az eladóval, míg az internet ilyen személyes élményt nem kínál, a feleségem E betűjében nincs emberi kapcsolat. Viszont van E betű. Apu szavaiból a letűnt világ iránti nosztalgiát hallom ki. Egy kicsit. Ami persze nem baj.
Szóval: megment bennünket a tudomány?
Fordítva. Ha valami megment, akkor az a tudomány és a technológia. Nincs visszaút a tudomány előtti világba. Marad a lokális, úgymond apró kérdések megválaszolása a tudomány segítségével. Én a tudományhoz értek, így a tudományban hiszek. Hiszem, hogy érdemes csinálni, tenni a dolgomat. De ez tényleg hit kérdése, bár ellenérvet nem látok. A globális felmelegedés az ipari forradalommal, az olaj és a szén elégetésével kezdődött. Ha most abbahagyjuk a tudományt, akkor az a technológiánk lesz, ami most van, ami koszos és továbbra is termeli a széndioxidot. Nincs más, mint az előremenekülés. Nem hiszem, hogy a társadalom képes lenne olyan mértékben visszafogni a fogyasztását, hogy azzal érdemben orvosolja a problémát. A visszafogás kevés, átállás kell. Szerintem apukám is úgy véli, hogy a biológiai adottságaink nem alkalmasak arra, hogy egyénenként megfelelő, pláne elégséges döntéseket hozzunk.
„Szörnyszülött faj tagjai vagyunk, nyolcmilliárd ragadozó.” Ő így definiálja az embert.
Ebben speciel teljesen egyetértek vele. Rengetegen vagyunk. A nyolcmilliárd sok.
Mennyi nem lenne sok?
Egymilliárd. Azzal a klímakutatók is kiegyeznének.
Ehhez képest 8,2 milliárd ember él a Földön, és percről percre többen vagyunk.
Ez is érdekes folyamat. Gyerekkoromban a túlnépesedés volt a mumus, exponenciális növekedést mutattak a népesedési görbék. Aztán rájöttek közgazdászok meg a biztosítási matematikával foglalkozók, hogy a görbe hamarosan ellaposodik, és nem megy tizenegy-tizenkétmilliárd fölé. Ugyanis bekapcsolódnak mindenféle új hatások. Például az, hogy egyre több társadalomban kerül a nőkhöz a kontroll, hogy hány gyerekük születik. És a javuló oktatás is a szülésszám csökkenéséhez vezet, és a javuló egészségügyi ellátás is, pedig ugyan eleinte ez azt eredményezi, hogy csökken a gyermekhalálozás, ezáltal emelkedik a népesség, de aztán ez is visszafordul. Hans Rosling, nemrég elhunyt svéd statisztikus foglalkozott sokat ilyesmivel, remek tanulmányai és videói vannak a témában. A nyolc-, illetve tizenegy-tizenkétmilliárd bizony ma már adottság. Ahogy az is, hogy a csökkenő születésszám miatt átmenetileg súlyosan elöregszenek a társadalmak. Amire szerintem a mesterséges intelligencia és a robotika jelent majd technológiai megoldást.
Na, erre mit mondana apukád?
Azt, hogy embertelen az az élet, melyben robotok ápolják az öregeket.
Szerinted nem embertelen?
De. Viszont hatékony. És van más lehetőség?
Tartasz a robotoktól meg úgy általában a mesterséges intelligencia elszabadulásától?
Ez is óriási és hangos vita. A tudományos-fantasztikus irodalom rajongójaként én is elborzongok a szomorú jövőt taglaló filmeken, könyveken. Fizikára alkalmazom a mesterséges intelligenciát, nem a mesterséges intelligencia folyamataival foglalkozom, nem gondolkodó robotot építek, ezzel együtt gyakran töprengek a kérdésen. Ami most van, ártalmatlan, a jelenlegi nyelvi modellek lényegében egy nagyon kényelmes internetes keresésnek felelnek meg. A fejlődést azért jelzi, hogy a legújabb nyelvi modellek már átmennek a Turing-teszten, amit azért találtak ki még az 1950-es években, hogy eldönthessük egy programról, hogy intelligens-e. A teszt az, hogy írásban zajló dialógus segítségével eldönthető-e, hogy emberrel vagy géppel társalgunk. Ha nem, akkor a gép intelligens. Ma már látszik, hogy nem elég jó ez a teszt, mert annak ellenére, hogy vannak olyan gépek, amik átmennek rajta, a legtöbb kutató egyetért abban, hogy messze vagyunk még attól, hogy olyan gépet tudjunk építeni, ami az emberi gondolkodást, kreativitást nagyrészben, az érdekes részében kiválthatná. Most arról megy a vita, mi legyen az új teszt.
Amúgy arról persze sejtésem sincs, mit rejtenek a nagy techcégek titkos laboratóriumai. A tőlük dezertálóktól hallani azért keményeket. Geoffrey Hinton azt mondja, azért mondott fel a Google-nél, hogy vészt kiáltson, mert szörnyűségek várnak ránk, de, hogy pontosan micsodák, nem árulhatja el, mert titoktartási szerződés köti. Lehet, hogy én nem ijedtem volna meg, nem tudom. Mindenesetre a mesterséges intelligencia ma azt az információt tudja, amit az emberiség tud, rajtunk kívül nincs más forrása, és szerintem is messze áll attól, hogy gondolkodjon… Jó, mondjuk az a helyzet, hogy igazából nem is tudjuk, mi az, hogy gondolkodás. Ez is rettentő izgalmas.
Biztos vagyok benne, hogy sok újat fogunk tanulni a közeljövőben arról, mi a gondolkodás. Ami pedig a robotikát illeti: az a robot még nem készült el, ami képes úgy megfogni egy tojást, hogy nem töri el. És olyan robotot se csináltak, aminek nem romlik el a „bőre” a használat során. Miközben az ember bőre folyamatosan újratermeli magát, igaz, csupán úgy hetven évig. A robot helye ma a raktárakban van, csomagolják csak össze ők, amit rendelek az Amazonon. Az nem embernek való munka. Miként nem embernek való munka zajlott az ipari forradalom idején a szövőgyárakban és a szénbányákban, míg a véres verítéket ki nem váltotta a technológia.
Embernek való munkákra is rákúszik a mesterséges intelligencia.
Igaz, bár a definíciók folyamatosan változnak. A feleségem számítógépes grafikus, a fiam most végezte el a grafikai tervezés szakot Londonban. De az ő szakmájuknak is csak az unalmas részét váltja ki a program. Én az egyetemi lapban kézzel cserélgettem a portrék hátterét, egyetlen ember haját digitálisan kivágni órákig eltartott, ha szépre csináltam. Jó, nem kellett mindig nagyon szépre. De ez kulimunka. Ma a Photoshopban ott az erre való gomb, katt, és a mesterséges intelligencia egy pillanat alatt kivágja a hátteret. Ez persze fölöslegessé teszi a grafikusok jelentős részét, következésképpen a fiamra kevesebb állás vár, mint annak idején a feleségemre.
Fontos mellékszál: a fiadat úgy nevelted, ahogy téged neveltek?
Nálunk is minden kérdésre volt és van válasz, már, ha tudjuk a választ, és mindig lehetett, lehet kapcsolatot teremteni a szülőkkel. De én nem adtam fel öt évet a karrieremből. Már csak azért sem, mert a fiam első négy-öt éve egybeesett az életem szakmailag legintenzívebb periódusainak egyikével, akkor tettem le az asztalra azokat a dolgokat, amikért végleges állást kaptam Cambridge-ben, és eközben a gyermeknevelés zöme a feleségemre hárult.
Kérdezett a gyerek?
Rengeteget. Baj a válaszaimmal volt.
Kicsi korában gyakran panaszkodott, hogy túl hosszan felelek. Idővel megegyeztünk, hogy van ötperces válasz, van egyperces válasz és van félperces válasz.
És, miután föltette a kérdést, megválaszthatta a válasz időtartamát.
És?
Mindig a félperceset választotta.
Generációs reakció?
És egyéni temperamentum. De azokban a félpercekben is igyekszem átadni azt az alapvető és általános optimizmust, amit én a szüleimtől kaptam. Mindenre van megoldás, van válasz, néha könnyebb, néha nehezebb, de érdemes küzdeni értük.
A közélettel kapcsolatban is optimista vagy?
Az nehéz. Tizenhét évesen ért a rendszerváltás, a kelet-európai diktatúrák összeomlottak, kinyílt a világ, Amerika kilábalt a gazdasági bajokból, aztán jött a dotcom boom és a fantasztikus technológiai robbanás. Most egész más korszakban élünk, nem elég a klímaváltozás, a politika is fordul.
Sokszor eszembe jut, hogy Európában eltelt nyolcvan év béke, és ha ennek vége, az elég nagy szívás. Nyomasztó arra gondolni, hogy az életem hátralévő részében akár a személyes biztonságunkért is aggódni kell.
Ha valamiben, hát ebben nem feltétlenül vagyok optimista.
Budán, a Fény utcai piac oldalában beszélgetünk. Az van benned, hogy de jó itthon, vagy az, hogy dumálsz kicsit a bennszülöttekkel, anya, apa, haverok, kollégák, interjú, és rohanás haza Angliába?
Haza? Elsőgenerációs bevándorló vagyok Angliában. És mindig is az leszek.
Kiszúrják?
Egy idő után. Nagyon jól tudok angolul, a kiejtésem is elég jó, de nem tökéletes. Az első generációs bevándorló angolja soha nem lesz pontosan olyan, mint az eredeti.
Az identitásaid sorában hol áll az, hogy magyar vagy?
Bevándorlóként vagyok magyar Angliában, befogadva, sok helyi gyökérrel és baráttal. Ha azt kérded, baj esetén hány embert tudnék felhívni itt és ott, hát, ott többet, mint itt. Ami nem meglepő, mégiscsak ott élek tizennégy éves korom óta. Ott vagyok magyar. Ez vitathatatlan.
Magyarul álmodsz? Ha szabad ezt a közhelyeset kérdeznem.
Vegyesen álmodom. De jobbára magyarul számolok. A fiam bizonyos dolgokat már automatikusan angolul csinál, de magyarul is megy neki. Sok nyarat töltött itt, és otthon, mármint odakint otthon is mindig magyarul beszélünk. Mondjuk, helyesírni nem annyira tud magyarul, ahhoz gyakorlat kell.
Ő magyarnak tartja magát?
Azt mondja, Angliában magyar, Magyarországon angol. Ott úgy kívülálló, itt meg így. A bevándorlólétnek ez a sajátossága. Van, aki óriási erőfeszítéssel eltolja magától. De minek eltolni?
Kötődsz Magyarországhoz?
Kötődöm. Kulturálisan, érzelmileg és politikailag is.
Érdekel, mi lesz itt jövő tavasszal?
Nagyon is érdekel!
Közéleti kérdésekben honnan tájékozódsz?
444-et olvasok és Guardiant és New Yorkert. Semmi mást, de ezt a hármat alaposan. Korlátozott időm van társadalommal, politikával foglalkozni, ez fér bele.
Három éve, a 444-hez Kétfarkú kutyás pólóban mentél podcastolni.
Kicsit brahiból. A kétfarkúsok mindig elmondták, milyen szomorú, hogy viccpárt akartak maradni, de igazi politikával kell foglalkozniuk, mert azzal más nem foglalkozik. Tetszik nekem ez a kívülállóság, tán, mert én is több helyen, több szempontból kívülálló vagyok.
Az is a kívülállóság része, hogy nem találni téged se Facebookon, se X-en, se Instagramon?
Védekezem. Engem már a kilencvenes években indult kezdetleges közösségi média beszippantott, ez a mostani még inkább be tudna szippantani.
Annak idején, 2002–2003 körül elképesztő mennyiségű órát töltöttem az iWiW-en, pedig az pusztán embereket kötött össze, semmi más funkcióval nem szolgált. Dumáltunk, cseteltünk, ennyi. Annak idején, az első évben még nem voltak barátaim, rém egyedül éreztem magam, és súlyosan netfüggő lettem. Gyilkos pillanat volt, amikor márciusban fel kellett függeszteni a csetszobákban lógást, és neki kellett állni készülni a vizsgákra.
Volt évfolyamtársam, aki azért bukott, mert nem eresztette a cset.
Ma semmi cset?
E-mail- és üzenetküldő programok, Signal, Slack. Anélkül nem lehet létezni, se a munkában, se a magánéletben. Ha valami felizgat, felháborít a magyar politikában, és azt érzem, megőrülök, megvannak a barátaim, akikre ráöntöm a véleményemet és az indulataimat.
Min akadsz ki leginkább?
Először is van a magyar tudomány helyzete, ami bonyolult és nem fényes. És van a szélesebb politika. Az egyenesen elborult. Magyarországon kicsit baloldali, inkább liberális körökben mozgok. Ami a családi háttérből is adódik, hiszen anyai oldalról zsidó a család, annak minden kelet-európai súlyával és hosszú árnyékaival.
Tartasz bármit ebből a vallásból?
Semmit. Nem vettem részt a magyar zsidóság rendszerváltás utáni vallási fellángolásában, hiszen akkor már külföldön éltem. Még csak meg sem érintett a dolog. De a közösségérzés megvan, nemcsak a magyar zsidósággal, hanem úgy általában a magyarsággal is. Egyébként külföldön is mindig kerestem az egyetemi magyar társaságot: eleinte kevesen voltunk, ritka öröm, erős kapocs volt találkozni magyar diákkal. Aztán többen lettünk. Első évben rajtam kívül két magyar volt az évfolyamban, a következőben négy, aztán nyolc. Az EU-csatlakozás után évente harminc-negyven magyar diák jött Cambridge-be, de oktatóként már nyilván nem zavartam a diákokat, nem voltam benne a közösségben, de attól még volt közösség, van is.
A politika eltrumposodását hogy viseled?
Az első magyar Trump, ugye, Torgyán József.
Bohócfigura, mégis sokakat vonzott. Orbán inkább JD Vance és Trump keveréke: a bohócság mellett évtizedes, végtelenül mély és ravasz politikai machinációs készség és túlélési ösztön munkál benne. Ez Trumpban nincs meg, őt csak megtalálta a körülmény. Amikor 2016 őszén először lett elnök, másnap előfizettem a New Yorkerre, a Guardianre pedig beállítottam az állandó önkéntes adományt.
Ezt váltotta ki belőlem az új világ beköszönte, melyben a politika nem az igazi viták terepe, hanem egy őrült színpad.
És Anglia?
Ott 2000 és 2015 között lényegét tekintve pici volt a különbség a két nagy párt között, igazából különböző technikákkal akarták ugyanazt elérni. Mondhatni, unalmasak voltak. Most pedig, hát, úristen. Ma a minimális ráció és a teljes káosz között választunk. Ha tartósan ez marad, ha a társadalomszervezésben is stabilan ez lesz a módi, annak nem lesz jó vége.
Mitől van ez az egész?
Nem tudom. Egyre többen beszélnek az 1920-as, 1930-as évek árnyékáról. Tán vészmadárkodás, tán nem az. De vakság nem látni, hogy a mai politika nem racionális dolgokról beszél, nem arról szól, hogyan költsük el a közös pénzt, épp kinek legyen picit jobb, ki húzza meg magát, hanem arról, hogy ki a migránsféreg. Ez tényleg százéves világárnyék.
Reménykedem, csak átmeneti kisiklás, de azt sem tudom kizárni, hogy visszalendült az inga, és a következő nyolcvan év erről az őrületről szól. Én egy bevándorló vagyok. Melyik országban kell majd laknom, hogy ne érezzem fenyegetve magam? Nem világos. Angliában úgy nőttem fel, hogy az egy politikailag és tudománypolitikailag is üdítően normális hely. Aztán Brexit, Nigel Farage, Liz Truss. Amire persze úgy reagálnak az értelmes angolok, hogy kirakják a salátát, és lássuk, ki éli túl a másikat, a zöldség vagy a miniszterelnök. Ezt imádom. Ma még nyer a saláta. És holnap?
És ott van Európa motorja, Németország a szélsőjobbos AFD előretörésével. Tragikus. Aggaszt a világ.
Ha a világ aggaszt, zárjuk a világegyetemmel ezt az interjút. A végtelennel, a végtelenül kicsivel, molekulákkal, atomokkal és azok elemeivel dolgozol…
Bocs, de nincs olyan, hogy végtelen.
Nincs végtelen? Az én laikus végtelenem az, hogy arra, tök egyenesen, elindulok az űrhajóval, és megyek, és megyek, és még mindig megyek, és nincs vége, és sosem lesz vége.
Meddig mész? Mennyi az üzemanyagod? Meddig élsz? Arról lehet gondolkozni, hogy meddig juthatsz el, meg arról, mi kell ahhoz, hogy még tovább juss. Ez mind oké. De a végtelen nem oké. Egy mentorom, John Skilling matematikát tanított nekem Cambridge-ben, nem mellesleg a fiával együtt jártam középiskolába, aztán befogadtak, amikor nem volt hol laknom, náluk éltem másfél évig, na, tőle tanultam, hogy a természetes számokban hiszünk: egy, kettő, három. A racionális számokban is hiszünk: elosztjuk az egyik természetes számot a másikkal. De a folytonosság gyanús dolog, ott már furcsa dolgok történnek. A végtelen is gyanús. A végtelenül kicsi végképp gyanús. John Skilling szerint az van, amit meg tudunk számolni, és amit a számítógéppel sem tudunk kiszámolni, az nincs. Az van, amit megértek, amit felfoghatok. Vagyis végtelen nincs. Folytonosság sincs. Végtelennel nem a magamfajta természettudósok dolgoznak, hanem az igazi matematikusok, de ők is sokféle végtelent különböztetnek meg.
A végtelen nem a gyakorlat, hanem a matematikai művészet része, nincs köze a valósághoz.
A folytonosság és a végtelen csupán absztrakt koncepció. Ha a valóságról akarsz tudni, fel kell add a végtelenről és a folytonosságról és a végtelen oszthatóságról való gondolkodást.
Ebbe belefutottam… De a végtelennel igazából a hithez akartam kilyukadni. Ahhoz, hogy a te mégoly robusztus, mégis véges tudósi eszeddel mit gondolsz hitről, teremtésről, magasabb értelemről.
Nincs közöm hozzá. A világ számomra racionálisan is épp elég érdekes, tudományos magyarázatokkal is logikusan működik. Lehet boncolni fölfele, lehet egyre nagyobb dolgokon gondolkozni, és lehet lefele boncolni, egyre kisebb részekre bontani, magyarázatokat találni. Nem látom helyét, nem látok olyan lyukat, ahova beférne a transzcendens, bármi, ami logikusan nem magyarázható, tudományos módszerekkel, megfigyelésekkel nem vizsgálható. Nincs lyuk szerintem. A világ megismerésének a tudomány a hasznos módja. De ez persze nem jelenti azt, hogy úgy gondolnám, hogy az ember, mármint az egyes ember, az egyén, ne foglalkozzon mással, mint tudománnyal. És azt sem állítom, hogy a személyes emberi élet minden aspektusa tudományos kérdés. Vannak érzelmek, van szeretet, van szerelem. Az, hogy van szerelem, bizony, tudományos kérdés. De az már nem tudományos kérdés, hogy kibe vagyok szerelmes.
Egy hívő tudós, az agykutató MTA-elnök Freund Tamás arról beszélt nekem egy interjúban, hogy a szerelem kémia, ahogy az emberben minden kémia: leírható dopaminnal, oxitocinnal, egyéb hormonokkal.
A szerelmet nyilván kémia okozza, de én szubjektíven nem kémiaként élem meg.
Amikor a szerelmem szemébe nézek, és megdobban a szívem, akkor, ha nagyon elgondolkozom rajta, tudom, hogy ez az oxitocin miatt van, de a személyes élményem nem oxitocin.
A szerelmet tudományosan magyarázni nem érdektelen, de talán nincs a világ legfontosabb problémái között.
Az istenhit létezésének van kémiai magyarázata?
Szociológiája van. A szociológia tudománya vizsgálja, miért van vallás, miért vannak intézményei. De az én világomba nem fér bele, nem érdekelt sosem. És ebben, ha úgy tetszik, követem a trendet, ugyanis világszerte generációk óta mérséklődik nem csupán a templomba járás, hanem maga az istenhit is.
Idézek Freund Tamástól: „Komoly fizikusok állítják, hogy ha a nehézségi erő csak egy milliárdnyival nagyobb, akkor az anyag az ősrobbanás pillanatában visszazuhant volna önmagába, ha pedig egymilliárdnyival kisebb, akkor szétspriccelt volna az univerzum. Egymilliárdnyi pontosság! Ezt magyarázza meg nekem valaki. Mondok mást. Az atommagon belüli, a protonokat és a neutronokat kordában tartó erőket úgy kalibrálta a Teremtő vagy a véletlen, hogy ha egymilliárdnyival kisebb ez az erő, akkor csak hidrogénionok léteznének, ami egy darab proton. Ha viszont egymilliárdnyival nagyobb ez az erő, akkor meg csak héliumatomok léteznének. Ismét egymilliárdnyi pontosság! Ezt is megmagyarázhatná valaki nekem”. Megmagyaráznád ezt az akadémia elnökének és istenhívő felebarátainak?
Kétféle kézenfekvő magyarázat is lehetséges. Az egyik, hogy mindenféle univerzum létezik, létezhet, és melyekben megfelelőek a feltételek, azokban lesznek atomok, molekulák, végül pedig egy Freund Tamás, aki feltehet ilyen kérdéseket. Azokban az univerzumokban pedig, melyek nem ilyenek, ott nem teszik fel ezeket a kérdéseket. Ez olyan, mintha az, aki eltalálta a lottón az ötöst, azon morfondírozna, hogy „miért pont én?” Jó, lehet, hogy ez nem a legjobb példa, mert, aki lottózik, pont olyan ember, aki tényleg így gondolkozik. A másik lehetséges magyarázat pedig a részecskefizikában keresendő, csak még nem találtuk meg, valamilyen összefüggés, amiből következnek ezek a bizonyos univerzumparaméterek. De azért nem lennék annyira meglepve, ha az első típusú magyarázat lenne a helyes. Volt már hasonlóra példa: sokáig tűnődött az emberiség azon, miért pont ilyen távolságban vannak a bolygók a Naptól, miért ilyen kellemes, pont nekünk való a Föld klímája. De ma már mindenki azt gondolja, ez csupán véletlen, ami senkit nem zavar, remélem, Freund Tamást sem.
