Komolyan mondom, hogy a világ leggazdagabb és legboldogabb emberének tartom magam amiatt, hogy őket ismerhetem. Ez az életem egyik óriási ajándéka. Ha megfordítjuk, és nem azt nézzük, hogy mi nincs, és min nem tudok változtatni, akkor minden egyes pillanat, minden kapcsolódás egy ajándék
– mondja Wirtz Ágnes, a Világszép Alapítvány alapítója, amikor arról kérdezem, hogyan képesek olyan jókedvűen csinálni azt a munkát, amit végeznek, mintha a világ legkönnyedebb és legvidámabb feladata lenne. Holott korántsem tűnik a legegyszerűbb vállalkozások egyikének. Az alapítvány 2010 óta foglalkozik gyermekotthonokban élő gyerekekkel, nyári táborokkal, mesemondó, mentor-, karrier- és krízisprogrammal, valamint egy inkluzív óvodával és egy közösségi klubbal a gyerekkortól a fiatal felnőttkorig kísérnek budapesti gyermekotthonokban élő gyerekeket és fiatalokat.
„Az egyik gyermekotthon vezetője is azt kérdezte múltkor, hogy »ti szedtek valamit?«. Csak mert mindig olyan jókedvűek vagyunk, mondta”, folytatja Ágnes. „Hát, nem szedünk semmit”, szögezi le Marton Kriszta, a Világszép ügyvezetője. Őt is a pillanatok töltik fel – amiket egyébként közösen meg is szoktak élni. Nem jut belőlük minden napra, de ezek olyan pillanatok, amikre még hónapokkal később is örömmel emlékeznek vissza. Fel is emlegetik ezeket egymásnak rendszeresen. Aztán valamikor együtt sírnak.
Legutóbb előző hét pénteken sírt egy jót negyven ember előtt, árulja el Kriszta, amikor arról kérdezték, hogyan kezelik az érzéseiket a munkájuk során. „Hát, így, mondtam.” Közülük már senki nem kér elnézést azért, ha valami miatt elsírja magát.
A Világszépet Ágnes és férje együtt alapította. Szerettek volna gyermeket vállalni, de sokáig nem sikerült, úgyhogy az örökbefogadás révén beleláttak a gyermekvédelmi rendszer ezen részébe.
Azt éreztem, hogyha már ekkora energiabomba vagyok, mintha valamilyen üstbe beleejtettek volna a születésemkor, amiben az optimizmus és az energia kavargott, és sem saját magamat, sem másokat nem akarok megőrjíteni, akkor ezt olyan helyre kell elvinni, ahol a legnagyobb szükség van rá.
Miután belelátott a gyermekvédelmi szakellátásba, azt érezte, annál rosszabb nem létezik, mint a teljes kiszolgáltatottság. „Mit jelent az, hogy egy gyereket egy idegen néni vagy bácsi egyszer csak kiemel abból, amiben előtte volt, és lehet, hogy az egy borzalom volt, mert sok esetben az, de akármi is legyen, az a gyerek komfortzónája volt. Ha abból kiemelik, a teljes kiszolgáltatottságba kerül. Mindent kihúznak a lába alól. Elvesznek mindent, és nem tudja, hogy holnap éppen ki fog rá vigyázni.”
Amikor belevágtak, nem voltak nagy vágyaik, csak határtalan lelkesedésük, nem az volt a lényeg, hány főnek tudnak segíteni. „Az alapításnál azt mondtuk ki, hogy már az is eredmény, ha egy gyereknek sikerült olyan tükröt adni, amiben meglátja magát, és megéli, hogy »nem a te hibád, te szerethető vagy, neked itt helyed van«.”
Eleinte csak táboroztatással foglalkoztak. Majd bementek a Tegyeszbe (területi gyermekvédelmi szakszolgálatok – a szerk.), és segítséget kértek, majd egy szakembertől kaptak elérhetőségeket lakásotthonhoz, gyermekotthonhoz, nevelőszülőknél élő gyerekekhez, leányanyákhoz – a szakellátás teljes térképét megismerték. „Kezdettől fogva nagyon jó csillagzat alatt lehettünk. Sokszor volt szerencsénk” – állítja Ágnes.
Először nem ők mentek be a gyermekotthonokba, hanem a gyerekek jöttek hozzájuk. „Hamar észrevettük, hogy nem az az alapítvány leszünk, amelyik locsolókannaként néha ide, néha oda csöppent egyet. Ahol minden gyerek ennyire traumatizált, ott kevésnek kell a lehető legtöbbet adni. Inkább ugyanaz a gyerek jöjjön vissza minden évben, minthogy minden gyerek egyszer táborozzon nálunk.” Ezt követően már „csak” azt kellett kitalálniuk, hogyan hidalják át a nyarak közti időt.
Világossá vált az is, hogy az ő táboraik nem ugyanúgy működnek, mint azok, amelyeken a családból érkező gyerekek vesznek részt.
A gyermekotthonból jövő gyerekek még fogat mosni is csapatban mennek, így nekik a legnagyobb érték az egyéni figyelem. Megtanultuk, hogy nálunk annak van értelme, ha akár minden gyerek mellett van egy felnőtt.
Büszkék arra, hogy sikerült a gyermekotthonokkal olyan kapcsolatot kiépíteniük, amiben a felek bíznak egymásban és képesek az együttműködésre. Körülbelül 150 gyermekkel dolgoznak együtt – közülük nagyjából száz gyermekotthonokban él, a többiek már kikerültek a rendszerből –, a velük foglalkozó felnőttek pedig közel 140-en vannak. Ez a szükséges arány – vallják.
Mindeközben újra növekszik a rendszerbe bekerülő gyerekek száma, ami attól függetlenül, hogy önmagában a szegénység vagy anyagi nélkülözés nem lehet oka a családból való kiemelésnek (ezt már bírósági ítélet is kimondja), mindig összefügg azzal, hogy éppen milyen a magyar családok jövedelmi helyzete. Így kerül be egyre több, kivétel nélkül traumatizált, nehéz helyzetben lévő, nem jól funkcionáló gyerek egy egyébként is alulfinanszírozott rendszerbe.
„Egyetlen párt sem rakott ebbe szívesen pénzt, mert ezek a gyerekek láthatatlanok. Miért fektessenek abba, ami nincs szem előtt? Viszont hosszú távon megérné a befektetés. Ha elég nevelő van, ha vigyázunk a gyerekekre, ha az alapellátás úgy működne, hogy már a helyén segít annak, akinek segítség kell, akkor a rendszerbe sem kerülne be. Az lenne a legjobb” – szögezi le Ágnes.
Az alulfinanszírozottság ráadásul abban is megmutatkozik, hogy mivel már az alapellátásban is óriási a hiány, későn kerül be egy gyerek, és a mentális állapota is rosszabb. Ez még nagyobb kihívást jelent az egyre fogyatkozó számú szakembernek.
Elindulnak az ördögi körök, hiszen drága őket például javítóintézetbe küldeni, pedig, ha időben befektetnék ezt a pénzt, akkor nem biztos, hogy ugyanaz a gyerek a fiatalkorúak börtönében kötne ki.
Mindezek ellenére mindketten egyetértenek abban, hogy nem egy teljesen új rendszert kell kitalálni, hanem a jelenlegi rendszert kellene megfelelően finanszírozni, illetve a meglévő jogszabályokat betartani ahelyett, hogy már most sebtében születnek az újabb és újabb rendeleti szigorítások.
Egy rendszer nem akkor lesz jó, ha minden tökéletesen működik benne, és nincsenek benne hibák, hibás elemek, teszi hozzá Kriszta. „Hanem attól, hogy nincsenek mechanizmusai arra, hogy ezeket kiküszöböljék, minimalizálják az esélyét annak, hogy ez a jövőben is előfordul. Ebben az ügyben, aminek kapcsán most beszélgetünk, ez történt. Nem derült elég hamar fény arra, mi történt abban a gyerekotthonban” – mondja a Bicskén történt visszaélésekről.
Fontosnak tartanák, hogy – amint a Világszép is – minden gyermekotthon rendelkezzen egy gyermekvédelmi útmutatóval, amelyben a legfontosabb alapelveket és protokollokat rögzítenék. Hogy világos legyen, milyen jelekből vehető észre, ha egy gyermek bajban van, vagy bántalmazták, és ha valaki észrevette, utána mi a teendő. „Nem feltétlenül az az első, hogy megyek, ráborítom valakire az asztalt és kiverem a balhét. Először szűk körben meg kell nézni, mit kíván a gyermek érdeke, ő hogyan lesz biztonságban”, vélekedik Kriszta.
Az alapítvány a pozitív megerősítésben hisz. Tudják, több munka jár vele, de azt tapasztalják, hosszú távon csak ez éri meg. „Van egy 18 éves fiatalember, akit kisebb kora óta ismerünk, nálunk táborozott éveken át, ma már ifitrénerként jön vissza. A többi táborozónak is meghatározó élmény látni, mit jelent az, ha közülük áll ott valaki a focipályán vagy bármely más programon. Ez a fiatalember az első tábor után felhívott, hogy
basszus, Ágnes, ez működik!
Ő úgy nőtt fel a gyermekotthonban, hogy két pofonnal lehet valamit a leggyorsabban elintézni, és nem is hitte el sokáig, hogy a megértés, az elfogadó szeretet vezethet eredményre. „Odament egy sráchoz, olyan volt, mintha magát látta volna. A fiú focizni szeretett volna, de egy foglalkozás zajlott épp, úgyhogy szépen elmondta neki: érti, hogy focizni szeretne, de előbb menjenek el együtt a foglalkozásra, és majd utána fociznak. Aztán mesélte, hogy »képzeld, Ágnes, ez a srác – akiről azt mondta a nevelője, hogy kezelhetetlen, vadul viselkedik – odajött hozzám, megölelt, én visszaöleltem, és elmentünk együtt a foglalkozásra«.”
A gyerekek, a fiatalok, a nevelők és a rendszer összes túlterhelt, egyre több feladatot ellátó és egyben magára hagyott dolgozója miatt is fontosnak tartják, hogyan kommunikálunk egy ilyen helyzetben, mint a mostani, a gyermekvédelemről és a benne lévő összes szereplőről.
„Ezek a gyerekek örök stigmatizálásban élnek, állandóan »zacisnak« hívják magukat, nekik már az a természetes, hogy őket mindig negatív fényben tüntetik fel a társadalom előtt, úgyhogy ennek a képnek is kell megfelelniük. Hogy mindig csak a baj van velük, bántják őket, traumatizáltak, esélyük sincs. Sokszor leírják, hogy »nincs esélye annak, aki bekerül«. De ez nincs így” – vallja az alapító, aki szerint sok pozitív történet van a rendszerben, ami nem jut el az emberekhez. „Siker az is, ha valakiből egy asztalos lesz, meg tudta szeretni magát, és tud teljes életet élni. Emberekről beszélünk, nem számokról, nem kiszámítható, »hogyha vele ezt csinálták, akkor felejtsük is el«”, mondják.
Tovább nehezíti az erről szóló párbeszédet, hogy olyan, mintha egy zárt, titkos világról lenne szó. Legtöbb esetben maguk a gyerekek sem szeretnének arról beszélni, hogy gyermekotthonban nőttek fel. „Ez egy stigma, szégyen, nagyon kevesen vállalják fel”, mondja Kriszta. Ágnes hozzáteszi, nekik is sokan, sokféleképpen megfogalmazzák, miért. „Nagyon nehéz, hogy akkor leszek értékes a társadalom számára, ha eladom a traumámat. De a traumán keresztül leszek érdekes, ha »kijátszom a zacis kártyát«”, hallják sokszor a gyerekektől.
Ők nem egyenlők azzal a történettel, aminek az elszenvedői, és semmiképpen sem az ő hibájuk, hogy ez történt velük – nyomatékosítja az alapítvány vezetője. A Világszépnél alapvetően örülnek annak, hogy az utóbbi hetekben egy kicsit talán jobban láthatóvá váltak a gyermekotthonban élő gyerekek, ám szomorúan látják, hogy a közbeszédből sokszor éppen a gyerek hiányzik.
Arról ki beszél, hogy van 23 ezer gyerek, akik ma és holnap is a gyermekvédelembe mennek haza? Azzal ki törődik, hogy velük mi van? Hogy félnek-e most, és azt gondolják-e, hogy körülöttük mindenki egy pedofil ragadozó gazember. Bár a gyermekvédelem a téma, épp a gyerek meg a védelem hiányzik belőle. Pedig a gyermekvédelem minden gyermekről szól.
Ugyanakkor felhívják a figyelmet, nagy a felelősségünk abban, hogy a jelenlegi helyzetnek ne az legyen a következménye, hogy abból a néhány ezer emberből, akik a mai napig bemennek egy gyermekotthonba dolgozni, közülük hánynak lesz ez az utolsó csepp a pohárban, mondván, „engem ne mossanak össze ilyen bűnös emberekkel, csak azért, mert itt dolgozom.”
Megkérdeztük, hogy a Világszép gyermekeivel szóba került-e a bicskei gyermekotthon pedofil igazgatójának bűntársaként elítélt K. Endre államfői kegyelme miatt kirobbant botrány. Azt mondták, ezeknek a gyerekeknek annyi kihívást jelent a saját életük önmagában, hogy ez az ügy legfeljebb a sokadik lehet a sorban. „Elég gyorsan letudják azzal, hogy számukra nagyon ismert helyzet, hogy botrány van körülöttük, inkább azon mosolyognak, hogy úgysem változik semmi most sem. Inkább arról beszélnének, mi lesz holnap” – összegez Ágnes.
Az alapítványnál az utóbbi hetek történései fényében is tapasztalják, számos tévhit él a társadalomban a gyermekotthonok világával kapcsolatban. „Nagyon kevesen értik, miben élnek ott a gyerekek. Elképzelni sem tudjuk, mi lenne velünk, ha nem a saját családunkban nevelkednénk fel. Az otthonban a gyerekek minden fiziológiai szükséglete ki van elégítve, de nincsenek előttük minták. Nem tudják, milyen, amikor anya és apa egy pár, hogy ők elmennek dolgozni, abból pénz lesz, azt be kell osztani”, említi példaként Kriszta. A nevelőszülőknél élő gyerekek még jó esetben kapnak valamiféle mintát, de az otthonok nehezen tudnak jó példát mutatni erre.
Nem könnyíti meg a helyzetet az sem, hogy kevés felmérés készül a gyermekvédelem különféle szegmenseiről, hiteles adatok hiányában pedig nehéz tájékozódni. A Világszép vezetője egy néhány éve készült kutatást említ, amelyből az derült ki, hogy a hajléktalanok körében minden ötödik ember a gyermekvédelemből jön, a harminc év alattiak esetében már minden harmadik. Azaz nem is tudják sokan, hogyha hajléktalant látnak az utcán, akkor az illetőnek nagy eséllyel soha nem is volt otthona.
Ezeknek a gyerekeknek egyenes az útjuk a társadalom peremére. Elég csak azt néznünk, hogy az oktatási rendszerben ők nem tudnak úgy teljesíteni, mint a többiek. Nem azért, mert a kognitív képességeikkel volna baj, hanem azért, mert olyan szégyennel és stigmával érkeznek az iskolába nap mint nap, hogy képtelenek a közösségben megmaradni, nemhogy teljesíteni
– hangsúlyozza az alapító. Hozzáteszi: épp ezért ezekben az intézményekben is szükség lenne traumatudatosságra, hiszen érzelmi és fizikai biztonság nélkül nem várható el, hogy jól menjen a matek vagy a fizika. „Ha valaki stresszes, menekülőre veszi, és ha az agy menekülő üzemmódban van, akkor nem tud matekozni. Nem azért, mert hülye vagy lusta. Az idegrendszer működik így. És a ráüvöltéstől még soha senkinek nem ment jobban.”
A világszépes gyerekek közül nagyjából minden ötödik jut el az érettségiig. Néhányan a felsőoktatásban tanulnak. A többségük azzal küzd, hogy legalább egy olyan szakmája legyen, amivel képes boldogulni, és olyan jövedelemre tegyen szert, amivel el tudja látni magát, képes elkezdeni egy életet bármiféle családi támogatás nélkül.
Mivel az oktatási rendszer sem tudja őket megtartani, jóval nagyobb eséllyel lépnek egy olyan útra, hogy a társadalom újra egy probléma képében szembesül velük. Bűnözőkké válnak, különböző szélsőséges magatartási formákat folytatnak, nem képesek beilleszkedni. Ilyenkor pedig egyszerűbb azt mondani, hogy »semmirekellő vagy, és ugyanolyan leszel, mint az anyád meg az apád«.
Ágnes és Kriszta is rengeteg ehhez hasonló mondatot hall tőlük. „Ide nem érdemes befektetni.” „Te nem vagy jó semmire.” Mondatok, amelyek megsokszorozzák a gyerekek alaptraumáit: hogy őket eldobták, azaz nem jók semmire. Az egyik világszépes lánynak éveken át azt mondta a nevelőanyja, hogy „te olyan leszel, mint az anyád, soha nem lesz érettségid.” Azóta leérettségizett, egyetemre jár. Nemrég azt mondta: „tényleg alig akarom elhinni, hogy én nem lettem olyan, hogy nekem sikerült.” Ő volt az, aki zokogott az egyik táborban, hogy „nekem még senki nem mondott ilyet korábban: hogy szeretetre méltó vagyok. Hogy szép vagyok.”
Sokan az alapfogalmakkal sincsenek tisztában. Az árva szót használják, miközben ezek a gyerekek nem árvák. Hogy a nevelőszülő nem örökbefogadó szülő. A gyerekek kevesebb mint öt százalékát lehet örökbefogadni, hiszen vannak szüleik, nem mondtak le róluk teljesen – nyomatékosítja az alapító.
Azt hiszik, hogy ennivalót meg édességet kell nekik vinni, miközben nem erre van szükségük, hanem jó mintákra. A családot nem lehet helyettesíteni, de mi is azon dolgozunk éveken át, hogy végül be tudjanak illeszkedni, ehhez legyen elég önbizalmuk, hitük, képesek legyenek meglátni magukban a szépet.
„Siker lenne már az is, ha eljutnánk odáig, ha az azonnali ítélkezés és elítélés helyett azt kérdeznénk meg valakitől: »mi történt veled?«. Ezeknek a gyerekeknek a viselkedésmintái, reakciói jelentősen eltérnek az átlagostól. Nem úgy viselkednek, ahogy egy bizonyos helyzetben azt elvárnánk. Ezért jó lenne az empátiánkat azok felé is kimutatni, akik talán a legszörnyűbb traumákat élték át ebben az országban.”
A kegyelmi botrány hasznos következményének tartanák azt is, ha legalább hamarabb észrevennénk, ha egy gyermek bajban van. Mindenki a gyermekvédelmi jelzőrendszer része, hangsúlyozza Kriszta, az is, aki egy gyermek osztálytársának anyukájaként vesz észre valamit, de akár egy szomszéd vagy egy útitárs is a villamoson. „Nem lenne igazán drága dolog bevezetni egy rendszert, amelyben a gyermekvédelmi protokollokat, irányelveket közkinccsé tennénk. Lehet erről nagyszerű oktatásokat szervezni. Ezek olcsó, egyszerű és kis dolgok, de ha már holnap tízszer ennyi ember észreveszi, ha egy gyerek bajban van, akkor hatalmasat léptünk előre.”
A rendszernek támogatásra lenne szüksége, nem még több szigorra, mondják, hiszen a jelenlegi szabályokat is csak akkor lehetne betartani, ha volna elegendő ember. Ahogy a Világszép vezetője kiemeli: „Sokkal árnyaltabb a kép annál, mint hogy egy helyen volt egy szörnyeteg, aki valamit tett. Nem az egész rendszer működik így. Ugyanakkor a rendszer tegyen meg mindent annak érdekében, hogy ez sehol ne fordulhasson elő.”
