Vannak rendszeresen visszatérő, rettentő nehéz kérdések, melyekre természetesen én sem tudom a tutit.
De azért keresem a válaszokat.
A legnehezebb kérdések egyike az elmúlás.
A gyász annak is drámai, aki felnőttként már a sokadik szeretett hozzátartozóját, barátját veszíti el, de még nehezebb egy kisgyereknek, pláne, amikor először találkozik a halállal.
Konkrét példa a praxisomból: A szülőket lesújtotta a gyász, és tanácstalanok voltak, hogyan segítsék át a gyerekeiket a következő időszakon. A technikai dolgokat megoldották, a lelki sebek begyógyítása viszont rengeteg időt, törődést igényelt, sok-sok beszélgetést, hogy ne félelmek generálódjanak, hanem megnyugvás alakuljon ki.
Nekik is elmondtam, hogy egy négyéves képtelen felfogni, hogy a halál visszafordíthatatlan, és hogy akit ilyen módon elveszített, soha többé nem tér vissza hozzá. Ettől persze még megijed, ez a szeparációs félelem egy formája: vagyis egy érzelmileg és „technikailag” is közelálló személy, például a nagyapa elvesztésekor a gyerek számára legfontosabb emberek, anyu és apu elveszíthetősége rémlik fel (miközben szerencsére a saját halálának lehetősége ebben az életkorban a legritkábban vetődik fel).
Az öt-hatéves, pláne a kicsit idősebb már tudja, sejti, esetleg hallotta is, hogy „mindenki meghalhat”, de a „mindenki”-be számára általában nem tartoznak bele azok, akiket szeret: „Lehetetlen, hogy anyuékkal ilyesmi megtörténjen.”
Egy három-négyéves gyerek számára egy szeretett felnőtt mindenható lény, olyan nincs, hogy nagyapa ne tudjon visszajönni. És ha mégse jön, akkor azért nem, mert nem akar, és – mivel a gyerek lelkileg mindent magára húz – ha nem akar, akkor nyilván azért nem, mert megharagudott rám és a távollétével büntet. Ez a magyarázata annak, hogy a tanácstalanság és az értetlenség bűntudattal keveredik, amit oldani a gyász miatt egyébként is sérülő szülők feladata. Muszáj megoldani!
A gyász összetett élmény: a fájdalom, a zavar, a bűntudat, a düh, a félelem és olykor a megkönnyebbülés keveréke, melynek összetételét az életkor, az elvesztett személyhez fűződő viszony és a veszteség módja (hirtelen vagy hosszú betegség után vesztettük el szerettünket) egyaránt befolyásolja.
Nézzük, melyek a gyerekek gyászát kísérő tünetek.
- Előfordul, hogy a gyerek nem hiszi el a szeretett személy elvesztését, vagy legalábbis úgy tesz, mintha nem fogná fel, amit mondanak neki. Hallja a szavakat, de hárít, így védekezik a fájdalom ellen. Viselkedésében, játékaiban, rajzaiban megjelenik a rémület, az értetlenség, gyakran az indulat is.
- Gyászát sokszor fizikai tünetekkel adja tudomásunkra: fáj a hasa, fáj a feje, csendessé válik, aktivitása csökken, számos jelét adja annak, hogy haragszik az elvesztett személyre, mert „magára hagyta őt”.
Négy-hatéveseknél már bűntudat is mutatkozhat.
Felerősödhet a szeparációs szorongás, a gyerek belekapaszkodik a hozzá közelálló felnőttekbe, naponta többször is bíztató, megnyugtató szavakat vár arról, hogy szeretik és mások már nem fognak meghalni.
Nem ritka tünet a regresszió: a gyerek visszaesik a fejlődése egy korábbi szakaszába, újra bepisil, selypesen beszél, ismét szopja az ujját.
A felnőtt, ha családi tragédia éri, sír, fekete ruhát ölt, kikíséri halottját a temetőbe, ahol a gyásznéppel közös emlékeket idéz fel. Így gyászol.
A maga módján a gyerek is gyászol, elgyászol a sorolt tünetekkel, és ebben a folyamatban kötelességünk támogatni őt.
Sűrűn elkövetett hiba, hogy a szülők félrevezetik a gyereket, azt mondják, a nagypapa hosszú útra ment, esetleg békésen alszik, aztán majd egyszer, nagysokára felébred.
Csakhogy fontos, hogy a gyerek is elgyászolhassa elveszített szeretteit, és az is fontos, hogy ezt a szüleivel, a családjával együtt tehesse.
Szerintem jobb, ha a gyerek látja a fájdalmunkat, helyes megosztani vele az érzéseinket, helyes, ha hagyjuk kérdezni. És rossz, ha akár jószándékból, akár „kényelemből” becsapjuk, helytelen, ha kizárjuk a közös gyászból.
Én egy egészen kicsi gyereket nem tennék ki a temetés megrázkódtatásának, viszont utóbb kimennék vele a sírhoz, „használnám” a helyszínt a hetekig, hónapokig tartó gyászmunkában, aminek a remélt vége az, hogy már nem a haláltól való félelem és a fájdalom hasít belénk, hanem derűsen gondolunk a közös időkre, az életre.
