Gyarmati Andrea: Kivigyük a kisgyereket a nagypapa temetésére?

Vannak rendszeresen visszatérő, rettentő nehéz kérdések, melyekre természetesen én sem tudom a tutit.

De azért keresem a válaszokat.

A legnehezebb kérdések egyike az elmúlás.

A gyász annak is drámai, aki felnőttként már a sokadik szeretett hozzátartozóját, barátját veszíti el, de még nehezebb egy kisgyereknek, pláne, amikor először találkozik a halállal.

Konkrét példa a praxisomból: egy négyéves kisfiú és a nyolcéves nővérkéje elveszítette a nagypapáját, aki egészen a haláláig rengeteget hozta-vitte az unokákat. A szülőket lesújtotta a gyász, és tanácstalanok voltak, hogyan segítsék át a gyerekeiket a következő időszakon. A technikai dolgokat megoldották, a lelki sebek begyógyítása viszont rengeteg időt, törődést igényelt, sok-sok beszélgetést, hogy ne félelmek generálódjanak, hanem megnyugvás alakuljon ki.

Nekik is elmondtam, hogy egy négyéves képtelen felfogni, hogy a halál visszafordíthatatlan, és hogy akit ilyen módon elveszített, soha többé nem tér vissza hozzá. Ettől persze még megijed, ez a szeparációs félelem egy formája: vagyis egy érzelmileg és „technikailag” is közelálló személy, például a nagyapa elvesztésekor a gyerek számára legfontosabb emberek, anyu és apu elveszíthetősége rémlik fel (miközben szerencsére a saját halálának lehetősége ebben az életkorban a legritkábban vetődik fel).

Az öt-hatéves, pláne a kicsit idősebb már tudja, sejti, esetleg hallotta is, hogy „mindenki meghalhat”, de a „mindenki”-be számára általában nem tartoznak bele azok, akiket szeret: „Lehetetlen, hogy anyuékkal ilyesmi megtörténjen.”

Fura, de felnőttkorra is marad valami kevéske ebből a vak reményből, az ember akár ötven-hatvanévesen is igyekszik azt hinni, hogy az ő szülei valójában halhatatlanok – legalábbis én ilyen voltam, és noha már se apu, se anyu nincs velem, kicsit ilyen is vagyok. Az sem segít, ha úgy adódik, hogy valaki nem hirtelen, hanem hosszú betegség után megy el, vagyis „hagy időt” a szeretteinek felkészülni az elkerülhetetlenre: anyám halálát várni olyan volt, mint egy lassú fuldoklás; noha orvos vagyok, heteken át szinte visszatartott lélegzettel reménykedtem a csodában.

Egy három-négyéves gyerek számára egy szeretett felnőtt mindenható lény, olyan nincs, hogy nagyapa ne tudjon visszajönni. És ha mégse jön, akkor azért nem, mert nem akar, és – mivel a gyerek lelkileg mindent magára húz – ha nem akar, akkor nyilván azért nem, mert megharagudott rám és a távollétével büntet. Ez a magyarázata annak, hogy a tanácstalanság és az értetlenség bűntudattal keveredik, amit oldani a gyász miatt egyébként is sérülő szülők feladata. Muszáj megoldani!

A gyász összetett élmény: a fájdalom, a zavar, a bűntudat, a düh, a félelem és olykor a megkönnyebbülés keveréke, melynek összetételét az életkor, az elvesztett személyhez fűződő viszony és a veszteség módja (hirtelen vagy hosszú betegség után vesztettük el szerettünket) egyaránt befolyásolja.

Nézzük, melyek a gyerekek gyászát kísérő tünetek.

• Előfordul, hogy a gyerek nem hiszi el a szeretett személy elvesztését, vagy legalábbis úgy tesz, mintha nem fogná fel, amit mondanak neki. Hallja a szavakat, de hárít, így védekezik a fájdalom ellen. Viselkedésében, játékaiban, rajzaiban megjelenik a rémület, az értetlenség, gyakran az indulat is.
• Gyászát sokszor fizikai tünetekkel adja tudomásunkra: fáj a hasa, fáj a feje, csendessé válik, aktivitása csökken, számos jelét adja annak, hogy haragszik az elvesztett személyre, mert „magára hagyta őt”.

Négy-hatéveseknél már bűntudat is mutatkozhat.

Felerősödhet a szeparációs szorongás, a gyerek belekapaszkodik a hozzá közelálló felnőttekbe, naponta többször is bíztató, megnyugtató szavakat vár arról, hogy szeretik és mások már nem fognak meghalni.

Nem ritka tünet a regresszió: a gyerek visszaesik a fejlődése egy korábbi szakaszába, újra bepisil, selypesen beszél, ismét szopja az ujját.

Ne feledjük: mindezek normális reakciók!

A felnőtt, ha családi tragédia éri, sír, fekete ruhát ölt, kikíséri halottját a temetőbe, ahol a gyásznéppel közös emlékeket idéz fel. Így gyászol.

A maga módján a gyerek is gyászol, elgyászol a sorolt tünetekkel, és ebben a folyamatban kötelességünk támogatni őt.

Sűrűn elkövetett hiba, hogy a szülők félrevezetik a gyereket, azt mondják, a nagypapa hosszú útra ment, esetleg békésen alszik, aztán majd egyszer, nagysokára felébred.

Csakhogy fontos, hogy a gyerek is elgyászolhassa elveszített szeretteit, és az is fontos, hogy ezt a szüleivel, a családjával együtt tehesse.

Szerintem jobb, ha a gyerek látja a fájdalmunkat, helyes megosztani vele az érzéseinket, helyes, ha hagyjuk kérdezni. És rossz, ha akár jószándékból, akár „kényelemből” becsapjuk, helytelen, ha kizárjuk a közös gyászból.

Lényeges gyakorlati kérdés, hogy vigyük-e a temetésre.

Én egy egészen kicsi gyereket nem tennék ki a temetés megrázkódtatásának, viszont utóbb kimennék vele a sírhoz, „használnám” a helyszínt a hetekig, hónapokig tartó gyászmunkában, aminek a remélt vége az, hogy már nem a haláltól való félelem és a fájdalom hasít belénk, hanem derűsen gondolunk a közös időkre, az életre.