„Szokott scrabble-özni?” – kérdezi tőlem István. – „Mert mi a feleségemmel, Krisztával rengeteget játsszuk. Imádom ezeket a szókirakósdi variációkat. Ébren tartja az agyamat, és nagyon szórakoztató is.”
Ülünk a ferencvárosi, lakótelepi lakás nappalijában, és egy olyan vak emberrel beszélgetek, aki agyafúrt módon, keresztben-hosszában betűkockákat akar kirakni, hogy szavakká formálja őket.
Ez így kezdésként talánynak sem rossz.
István volt valamikor Marcali kedvence. Legalábbis a boltban, ahol dolgozott. Nagyon sokan ismerték, a kereskedelmi szakmunkás iskola idején itt volt tanuló, és aztán meg is ragadt az üzletben. Szükség volt az efféle ügyes, jolly joker kereskedőkre: mindegy, hogy éppen a polcokat töltötte fel, vagy a húsos, a zöldséges pult mögül viccelődött a háziasszonyokkal, esetleg dugi árut tett félre némelyik törzsvevőnek – jól és nagy kedvvel végezte a dolgát. Ha már nem lehetett asztalos, amiről mindig is ábrándozott, akkor legalább érezze jól magát abban, ami helyette adódott.
Amúgy jó sűrű, melós élet volt az övé, de bírta. Mikor, ha nem húszévesen? Hajnalban kelt, megetette az állatokat vagy kapált a földeken, aztán reggel indult a bolti műszakba. Öt tehén, két bikaborjú, három bika várta haza, már 14 évesen is járatta, takarította őket, borjadzásban segédkezett, fejt, aratott, vetett. Több hektáros családi gazdaság volt az övék, az apja el is várta a segítségét: a házban több generáció élt együtt, a nagyszülők már nem dolgoztak, az anyja nem tudott, a pénz meg kellett. Nyaranta, a szezonban még alkalmi pincérnek, kisegítőnek is beállt a Balaton-parton.
Ezt a kemény életet szokta meg kiskorától kezdve. Régi vágású, vidéki nevelést kapott, maga körül se látott mást. Pedig ez nem is történt olyan régen: a nyolcvanas-kilencvenes években.
De akkor volt igazán önmaga, amikor motorra ülhetett. Megőrült a száguldásért, azért a szabadságérzetért, ami ilyenkor elfogta. Egy nehéz nap után csak előkapta a mocit, és kiengedte a gőzt. Eleinte a Simpsonon, aztán egy a Jawán végül egy Hondán. Nem finomkodott a sebességgel, fütyült a szabályokra: ment ő akár százhetvennel is, nem egyszer rendőrökkel a nyomában. Leginkább a Balatonhoz szeretett leugrani, 13 kilométer az egész, ott volt a szomszédban.
Új arcok, klassz, lebarnult csajok, és Pistinek jó a dumája. Tetszett neki, hogy a lányok nevetnek a viccein. Néha elkapott tőlük egy-egy biztató kacsintást, vagy csókolódzott velük, sokkal messzebb nemigen ment. Már említettük: tisztelettel teli srác volt, kicsit talán gátlásos is. Ugyanakkor mulyának igazán nem lehetett mondani: csinált ő jó kis üzleteket is, vette a német turistáktól a márkát. Akkortájt a bank házhoz ment a Balcsi-partra.
Tessék elhinni, az az élet, egész fiatalságomban, tele volt nekem színekkel. Például naplemente után, soha nem tudtam megunni a tavon tükröződő aranyhidat, ugye, így hívják, hogy aranyhíd? Vagy tetszik tudni, amikor a napkorong olyan pirossá válik, még ott van az ég alján, de már a hold is feljön. Olyan… nyugalmat érez ilyenkor az ember. Volt úgy, hogy késő este befejeztem otthon a munkát az állatokkal, fogtam magam, kiültem a ház elé, a csillagok meg, hát… Különösen augusztusban. És én ezt mind láttam. Ahogy persze láttam rossz arcokat is, meg halott motorosokat az úton, meg csúnya baleseteket, szóval nem csak szép dolgokat, hanem a szenvedést, a temetéseket is. Mindent láttam.
Ennyi fény után már tényleg van mit veszíteni.
Sorsfordító illemhely
A cukorból indult minden. Mert cukros volt István a gyerekkora óta. Amit szépen karbantartottak az orvosok. De egyszer csak észrevette, hogy a betűk kezdenek összefolyni a szeme előtt. Nagyon gyors folyamat volt, talán egy év. Az egyikkel még egész jól látott, azt meglézerezték. De akkor, 25 éve, még egészen más volt az orvoslás, számítógép nélkül csinálták a lézeres műtéteket, és „sikerült” elégetniük az ép hajszálereit is. 27 éves volt.
Hirtelen jött.
Nem volt rá felkészülve.
Mikor bement a műtétre, még tudott olvasni a jobb szemével, mikor kijött, már teljesen sötét lett. Minden fény és minden mozgás eltűnt hirtelen.
Mit lehet erre mondani? Ha az ember legurul a hegytetőről, általában megáll az alján. Én viszont továbbgurultam: elpárolgott mellőlem a baráti kör, elmenekült mindenki. Nem tudtak velem mit kezdeni. Anyámon kívül senki nem segített nekem. Kikopott az életem kalákája.
Az anyjához ment lakni. Ha inni szeretett volna, az asszony kiöntötte neki a vizet, ha enni, kezébe nyomta a kanalat, és az étellel együtt a szájához irányította azt. Úgy nyomasztotta ez az egész, úgy bénította, hogy majd beledöglött. Túllépni szeretett volna, vagy legalább feldolgozni, valamiképpen elfogadni az állapotát, de az anyja nem hagyta. És egy nap történt valami.
A házon belül nem volt illemhely. Neki meg éjjel vécéznie kellett. Most ébressze fel az anyját? Vagy pisiljen be? Inkább megpróbálta egyedül.
Kitekertem a felmosó rúdját, azzal kibotorkáltam az udvarra. Teljesen egyedül, ami először történt meg velem, mióta megvakultam. Azonnal eltévedtem, nem érzékeltem, hol vagyok. Ugatott az összes kutya, én pánikba estem, akkor most mit csináljak, kiabáljak? Eltelt így vagy 10 perc.
Elkezdett gondolkozni. A sötétben fülelt a neszekre, a zajokra. Hallott valami dobogást hátulról. Ó, hát ezek a nyuszik lesznek a fészerből! Fejben összerakta a dolgokat, a régebbről ismert irányokat. Zajok? Neszek? Akkor balra lesz az illemhely. Odabotorkált, közben ügyetlenül csapkodott azzal a felmosó nyéllel.
Mikor visszaért a házba, igazi boldogságot érzett. Reggel pedig közölte az anyjával, hogy elmegy Budapestre a vakok intézetébe. Remélte, hogy ott sorstársakra, új családra talál, és megtanul néhány fogást, ami kell ehhez az átkozott, új életéhez.
Miért éppen én?
Ez a kérdés gyötri az embert, ha ilyen tragédia éri, és ez más, egyéb gondolatnak nem is hagy teret. Hogy miért éppen őneki kell ilyen terhet cipelnie? Eleinte néha azt kívánta, bár csak sose látott volna, akkor nem kéne reménytelenül és esélytelenül vágyakban élnie, gyötrelemben tapicskolni, emlékképekkel harcolni.
Közben megtanulta az alapokat. Botot használni, irányt változtatni, teret érzékelni, élesíteni a fület, a tapintást. Ismerkedett a braille írással.
Akadt néhány vidám pillanat is: kiderült, hogy az intézeti szobatársa, mit tesz isten, látó korában szintén motoros volt.
„Neked maradt valamid a motoros múltadból?” – kérdezte tőle egyszer. Erre ez az ember kitapizta a szekrényből a bőrdzsekijét. István is megfogta a ruhadarabot. Mutatta, tapogatta a magáét is. „Jé, hát ez hajszálra ugyanolyan, mint az enyém! Hát ez irtó vicces!” Ugyanaz a csatt, ugyanaz a cipzárszett, pedig nyilván nem ugyanott vásárolták. És szépen mind a ketten beöltöztek. Az igazgató elájult, mikor megmutatták neki magukat. Két kezdő vak tök egyforma bőrdzsekiben feszít, botorkál és közben boldogan röhög.
A vakságot nem lehet megkedvelni, de idővel valahogy meg lehet szokni. Ki lehet tanulni a fortélyait. De azt, hogy közben az embernek felmondja a szolgálatot a veséje, és három éven keresztül csak a dialízis lebegteti az élet és a halál között, azt már nem! Az még a sötétségnél is sokkal rosszabb. A rohadt cukorbetegség, az mindennek az oka és okozója.
Nagyon mélyre került. Aztán a depresszió valahogy – maga sem tudja, mitől – idővel haraggá formálódott benne.
Ezt nem fogom engedni!
Fontos, hogy az ember csináljon valami hasznosat. Például olyasmit, amivel segíthet másokon, addig is hátra tolhatja a maga baját. Mit tehet egy vak ember? Elmegy gyógymasszőrnek. Büszke volt, hogy több száz vak jelölt közül bekerült abba a tízbe, akiket kiválasztottak a képzésre, pedig akkor már tombolt a vesebetegsége. De a hajdani kemény földmunka még mindig, még most is jó kondiban tartotta az izomzatát. Az pedig nagyon fontos ebben a szakmában. Aztán meg kitalálta, hogy megtanul tangóharmonikázni, csak úgy magától. A kottát nem ismerte, zenével sose volt dolga, egyedül a hangokat figyelte, és sokszor legszívesebben a sarokba vágta volna a hangszert. Amíg a bocibocitarkától eljutott a keringőkig, az akkordokig, a gyors futamokig, már túl volt az első transzplantációján is.
Röviddel előtte, amikor még a transzplantációra várók listáján kúszott felfelé, találkozott egy asszonnyal, Krisztával.
A feleségem az életem ajándéka. Pedig eleinte szinte taszítottam el őt magamtól. Miért tetszik csodálkozni ezen? Egy nagybeteg ember, aki bármikor meghalhat, hogyan merészelhetné ezt a rengeteg terhet másvalakire is rárakni? Pedig nagyon vágytam egy párkapcsolatra, persze. De ez az én helyzetemben lehetetlennek látszott.
Kriszta – maga is gyengénlátó – viszont eltökélt volt, és mindenek fölött szerette Istvánt. 2006-ban házasodtak össze. Gyereket akartak, de előtte konzultáltak Czeizel Endrével, a genetikussal. Ő lebeszélte őket: a cukorbetegség és a következményei örökölhetők. Túl nagy a kockázat.
Hát, akkor lesznek ők egymás gyerekei, társak és szövetségesek – egy életre.
Egy életre?
„Én nem tervezhetek hosszú távra előre. Távlat az nincs. Annyi marad, hogy az adott nap adott perceit megéljem. Lehet, hogy holnap megismersz egy érdekes embert, aki a barátod lesz. Ez jó dolog. De nekem mindig hozzá kell tennem: ha lesz holnapod. Tetszik érteni? Abban viszont lehet reménykedni, hogy egyelőre kitartok.”
Másfél éve újabb transzplantációra került a sor, ez az új vese most jól látszik működni.
Végül is szerencsésnek érzem magam: engem szeret az anyám, szeret a feleségem. Akkor már csak az kell, tetszik tudni, hogy az ember valahogy önmagát is képes legyen szeretni. Semmivel sem vagyok kevesebb amiatt, hogy megvakultam, ez az, amit megtanultam.
Az biztos, hogy jó adag varázslás és önmeggyőzés kell ahhoz, hogy egy ember tudomásul vegye a saját helyzetét, és ilyen bölcs belátással képes legyen leszűkíteni a boldogságát. És ismét megszeresse az emlékeit.
„Jó ideje megint nagyon örülök annak, hogy nekem vannak igazi képeim a múltból. Remekül tudom hasznosítani őket. Tessék megnézni ezt a lambériát itt a nappalimban, ezt például magam készítettem segítség nélkül, ahogy a polcokat, a küszöböket is. Egy született vak nem képes ilyesmire, de ugye, én majdnem asztalos lettem annak idején, benne van a kezemben ez a munka, szinte látom, hogy mit csinálok. Aztán meg még fiatalkori hobbim, hogy tőröket, bajonetteket javítok. Majd mutatok párat, ha kíváncsi rá. Ha meg főzök, én nem égetem oda a rántást, mert vizuális emlékem van arról, hogy milyennek kell lennie a színének. Na jó, kicsit vakosítottam az eljárást, az állagából meg az illatából tudom megállapítani, hogy mikor kell levenni a tűzről, de közben látom a fejemben, hogy oké, már világosbarna színű, ahogy kell. Igaz, egy született vaknak is van előnye: például sokkal magabiztosabban jár-kel odakint. Én az utcán közlekedni csak lassan tudok, megfontoltabb vagyok, mert ugye, látó koromból tudom, hogy egy csomó akadály lehet a járdán: kerékpár, kuka, ilyenek, és félek kicsit. Viszont pontosan emlékszem, milyen hosszú egy kerékpár, hogyan kerüljem. Aki soha nem látott, az egyszerűen nekimegy.”
Istvánnak sok lelkierőt ad a vakvezető kutyája. Annak idején csak azért bírta ki a gyötrelmes dialízist, mert a kezelések után ahelyett, hogy erőtlenül az ágyba zuhant volna, muszáj volt kivinnie a kutyát sétálni és gyakorolni vele a közlekedést.
„Most tavasszal pedig elkezdünk pecázni” – szólal meg Kriszta is. – „A szüleim telke közel esik a vízhez. Már a pecabotokat is megvásároltuk.”
Kérésemre Kriszta előveszi a híres scrabble készletet, amivel annyira szeretnek játszani. Ja? Hogy braille-ben vannak ráírva a betűk?
Akkor egy rejtéllyel kevesebb.
