Első ügyelet
Amikor először kerestem telefonon Vámos Zoltánt, nem vette fel. Nagyjából egy óra múlva hívott vissza, bemutatkozott, majd elnézést kért, hogy csak most reagál, de nem ért rá korábban, mert épp egy embert próbált újraéleszteni. Rendben, de miért kér elnézést? Hát, mert ez mindennapos. Már az, hogy az ismerősei gyakran hívják telefonon, de ő általában nem tudja azonnal felvenni, és ez egy idő után picit kellemetlen. Csak hát mi mást tehetne életmentés közben?
„Csodálatos dolog életet menteni. Még úgy is, hogy naponta végződik kudarccal, naponta halnak meg emberek a kezeim között” – mondja Vámos doktor. A most negyvenéves orvos alapból a pécsi egyetemi klinika intenzív osztályán dolgozik, de hetente egy napot mentőzik, szabadidejében pedig filmeket készít. Rövid- és nagyjátékfilmeket, de nem valamiféle amatőr cuccokat, hanem profi munkákat – profi stábbal, sztárszínészekkel. De erről egy kicsit később.
Emlékszem arra az esetre, amikor hívott: negyven percet küzdöttünk a bácsiért. Szomorú történet volt, a mentő hozott be a sürgősségire egy hatvan körüli férfit, aki szó szerint kihűlt a saját házában. Nagyon hosszan kellett őt felmelegítenünk, különböző katétereket helyeztünk be, a CT-be szállítottuk, és végül sikerült visszahozni. Aztán nem sokkal később elhunyt. Hogy hogyan lehet ezt elviselni? Megszokja az ember. Pontosabban: az iszonyatosan megvisel, ha valakit szenvedni látok. Ha meghal, az nem mindig, de a haldoklása nagyon. De azért nemcsak a halállal találkozom rendszeresen: naponta adunk ki gyógyult betegeket az intenzív osztályról.
Vámos doktor munkája két részből áll: az intenzív terápiában a betegek általában instabilak, keringés- és légzéstámogatásra, azaz valamilyen szervpótlásra szorulnak. Közülük gyakran meghal valaki, őket újra kell éleszteni. Van, hogy sikerül, van, hogy nem. Itt napi 12–24 órában kritikus állapotú betegekkel találkozik, de ez mentőzés közben is gyakran előfordul. Nem vezet statisztikát, nem tudja, hány haláltusát kísért végig. Sokat. De közben megtanulta tisztelni a halált. Vagy inkább az elhunyt embert. Amikor először ment boncolási gyakorlatra, az anatómus tanár azzal kezdte, hogy a boncteremben tilos az evés.
Mondom magamban: milyen hülyeség ez, hát kinek lenne kedve enni, miközben mellette egy embert boncolnak? Aztán eltelt másfél év, és az egyik gyakorlaton annyira éhes voltam, hogy boncolás közben félrefordultam, és gyorsan megettem egy pogácsát. Utána nagyon elszégyelltem magam. A légzés összefügg a lélekkel, és amikor valaki kileheli a lelkét, akkor csak a teste marad ott. De az a test attól még egy emberé. A pogácsázás után elkezdtem magam trenírozni, hogy tisztelettel viselkedjem a halott testekkel szemben is, mert minden eltávozott ember valakinek a valakije.
Vámos doktor a rezidenseinek meg a hallgatóinak úgy szokott fogalmazni, aki a sürgősségi ellátásában dolgozik, az egy iszonyatos nagy kalandra vállalkozik. „Nem ma kezdtem, 2007. október 1-jén ültem be először a mentőautóba, de tegnap este a szolgálat előtt is azon kaptam magam, hogy alig várom, hogy újra ott üljek a mentőben és kivonuljak.”
Másrészt viszont Vámos Zoltán nem gondolja azt, hogy az életmentés lenne az egyedüli orvosi siker a pályán. Az milyen már, amikor bejön a kórházba egy depressziós ember, és úgy távozik, hogy már nem akar öngyilkos lenni? Legalábbis egy ideig. Vagy bejön egy kisgyerek, aki retteg az orvostól, nem hajlandó kinyitni a száját, mégis sikerül őt megnyitni, elűzni a félelmeit.
Első jelenet
Azt nem állítja, hogy hinne a sorsszerűségben, ehhez képest az életének legnagyobb fordulatai egy-egy sorsdöntő pillanathoz kapcsolódnak. Eredetileg például nem is akart orvos lenni. Talán ötödikes általános iskolás lehetett, amikor a szülei büntetésből elhurcolták őt a Játékszínbe A néma leventére. Valamiért csúnyán összebalhézott a nővérével, és így akarták őt lehiggasztani, mivel a színházban muszáj visszafogottan viselkedni. „És akkor megjelent a színpadon Reviczky Gábor meg Borbiczki Ferenc, én meg megkövültem. Megbabonázott, amit akkor és ott kettejüktől láttam. Nem tudom szavakba önteni, hogy mit éreztem, de abban a pillanatban tudtam, hogy ezzel akarok foglalkozni. Mindegy, hogy színészként, operatőrként vagy rendezőként, de ezzel. Egy pillanat alatt beszippantott ez a világ.”
A beszippantás nagyjából azt jelentette, hogy ekkortól csak a színészet és a film foglakoztatta. És elképesztően „gátlástalan volt”. Már az elején eldöntötte, hogy csakis profi körülmények között akar filmeket forgatni. Kamaszként például fogta magát és bement a filmgyárba, a portán megkérdezte, hogy hol találhatna egy operatőrt. Épp akkor jött ki az épületből Illés György, a magyar operatőrtársadalom talán legnagyobb alakja.
Fogalmam sem volt róla, hogy ő kicsoda, egy kedves bácsinak tűnt. Mondom neki, szeretnék kölcsönkérni egy kamerát, amivel filmet forgathatnék. Gyuri bácsi rám nézett, bevitt a raktárba, és adott nekem egy kamerát. Még egy diákigazolványt sem kért tőlem. Fel sem merült benne, hogy akár el is lophatnám azt a kamerát. De azt is mondta, hogyha rendezni szeretnék, akkor inkább keressek egy profi operatőrt. Ő ajánlotta nekem Szobrász Andrást filmoperatőrt, akivel a mai napig együtt dolgozunk. András meg bevezetett a profizmus világába.
A színészszerzés soha nem okozott neki problémát, merthogy gond nélkül letámadta akár a legnagyobb ászokat is. Persze akadt, akit az édesapja révén ismert meg, például Koltai Róbertet vagy Sinkó Lászlót, de bárkit képes volt behálózni, ha meggyőzően tudta elővezetni a forgatókönyvét, valamint azt, miért kihagyhatatlan ajánlat az ő filmjében szerepelni. Az elmúlt húsz évben sikerült rendeznie például Csomós Marit, Reviczky Gábort, Tahi Tóth Lászlót, Haás Vander Pétert, Györgyi Annát, Józsa Imrét, legutóbbi filmjében, A gyémánt út pora című alkotásban pedig mások mellett Vári Évát, Orosz Ákost, Törőcsik Franciskát és Elek Ferencet látni a főbb szerepekben. De erre a filmre később még visszatérünk.
Második ügyelet
Miközben ezerrel készült az érettségire és a színművészeti felvételijére, történt egy váratlan esemény, ami megváltoztatta az életét. „A házunkban lakott egy kedves hölgy, Gilda Mara, aki egyébként ENSZ-diplomata volt, és a férjével együtt baráti viszonyt ápoltak a családommal. Egy alkalommal éppen látogatóban voltam náluk, beszélgettünk, nevetgéltünk, amikor Gilda néni egyszer csak összeesett. Azonnal hívtam a mentőket, de mire kiértek, már késő volt. Őrületesen hosszú időnek tűnt a várakozás, én meg csak álltam ott lefagyva, kamaszként fogalmam sem volt róla, mit kéne tennem. Iszonyatos tehetetlenségérzés fogott el. Azt éreztem, hogy ilyen soha többé nem fordulhat elő velem. Egy pillanat alatt eldöntöttem, hogy az orvosi egyetemre is beadom a jelentkezési lapomat.”
Ez a fordulat nem volt ellenére Zoltán szüleinek. Édesapja, Dr. Vámos László ugyanis ismert sebész főorvos volt (csak névrokonságban állt a híres színházi rendezővel, Vámos Lászlóval), édesanyja is egyetemi ember, Dr. Vámos Ágnes pedagógia professzor (ő dolgozta ki idehaza a két tannyelvű oktatás módszertanát), aki sokáig volt tanszékvezető az ELTE-n. Már egyikük sem él, több évtizedes házasság után egy éven belül vitte el őket a rák.
Apukámnak talán jobb is így, édesanyám nélkül amúgy sem tudott volna élni. Filmszerűen kezdődött a kapcsolatuk. Apukám egy erdélyi orvos volt, 1978-ban Ceausescu elől menekült Magyarországra. Eredetileg egy olyan vízummal érkezett, ami két napra szólt. Egy nap volt az utazás ide, egy nap vissza. Amikor kiszállt a vonatból a Nyugati pályaudvaron, a körúton bement az első cukrászdába, odament egy vadidegen lányhoz, lerakta elé az útlevelét, és azt mondta neki: jöjjön hozzám feleségül. Mindent fizetek, az ügyvédet is, de mindenképpen szükségem van egy magyar állampolgárságra. Na, ez a lány lett az édesanyám. Soha egy hangos szóra nem emlékszem közöttük, apukám az anyukám iránti rajongásban élte le az egész életét.
Szóval az orvosi pálya egyfelől magától értetődő választásnak tűnt (két testvére közül a nővére pedagógiai pszichológiával foglalkozik, az öccse médiaszakember), másrészt viszont gimisként végig a színművészetire készült. Mindkét pálya erősen vonzotta, ezt a belső feszültséget sokáig nem is tudta kezelni. Már orvostanhallgató volt, amikor egy este bement a kórházba az édesapjához, aki éppen ügyelt. Aznap délután a Reneszánsz című kisfilmjének utómunkáival foglalkozott, és Di Pol Jolanda vágóval sokáig vitázott egy jeleneten, amelyből a vágó szerint négy kockát ki kellett volna venni. Ráhagyta ugyan a dolgot, de még utána is csak ezen kattogott az agya.
„Apukám nagy örömmel fogadott, gyere, asszisztálj nekem egy izgalmas sérvműtéthez. Leasszisztáltam, de alig tudtam odafigyelni, az a négy képkocka járt végig az eszemben. Nem lett volna szabad hagynom, hogy kivágják. Mire az apukám: láttál már ikercsászárt? Nem? Akkor maradnod kell. Na, és akkor átbillent valami. Az ikercsászár olyan, hogy van egy A gyerek meg egy B gyerek. És amikor az A gyereket kiveszed, akkor nem szabad várni percekig, mert akkor a B gyereknek baja eshet. Az A gyerekkel minden rendben is ment, de a B gyereknek a nyakára volt tekeredve a köldökzsinór. És aznapra végre elfelejtettem azt a négy képkockát: lenyűgözött a körülöttem dolgozó orvosok profizmusa. Megéreztem valamit az élet tétjéből.”
Második jelenet
Na, ilyen helyzet ma már nem fordul elő, állítja Vámos doktor. Időbe telt, amíg megtanulta, hogy orvosként és filmrendezőként is száz százalékban az aktuális munkájára koncentráljon. A rendezői székben ülve ma már nem villannak fel előtte amputálandó testrészek, de életmentés közben sem jutnak eszébe képkockák a saját filmjeiből.
Érettségi után a színművészetire és az orvosira is beadta a jelentkezési papírt. De végül csak az orvosira felvételizett. „Odajött hozzám Jordán Tamás, és azt mondta: ne menjek a színművészetire, én túl okos vagyok ehhez, nem lennék boldog ezen a pályán. Ugyanezt mondta a Koltai Robi meg a Gothár Péter is. Annyira sikerült meggyőzniük, hogy nem mentem el felvételizni, de a színháztól meg a filmtől azért nem tudtak eltántorítani. Amikor felvettek a pécsi egyetemre, odavoltam, hogy mennyit járhatok majd a Balikó Tamás-féle színházba. Orvosi egyetemistaként már bőven forgattam a kisfilmjeimet.”
Vámos Zoltán azt mondja, gyerekkorától kezdve izgatja, hogy elmeséljen bizonyos történeteket. Egy történet akkor érdekli, ha személyes, ha társadalmilag fontos – és igaz. Ha a néző azt érzi, hogy ez a sztori akár vele is megeshetett volna.
Harmadik ügyelet
Vámos doktor rengeteg furcsa figurát, megrázó pillanatot, kórházi élményt őriz az emlékezetében, ezek bármikor belekerülhetnek egy forgatókönyvbe.
Egyszer behoztak a kórházba egy 39 éves nőt emlőtumorral, de tele volt áttéttel. Már szédült, nem volt vérnyomása. A nő nekiszegezte a kérdést: doktor úr, most meg fogok halni?
Vettem egy nagy levegőt. Mondom: igen. Akkor szeretne kérni valamit: magára hagynám őt pár percre a nyolcéves kisfiával? Behoztam a kisfiút a folyosóról, odavittem az anyukája ágyához, elhúztam a függönyt. Nagyjából 15 percet beszélgettek, utána kikísértem a fiút a kórteremből. Mire visszamentem, az anyukája már nem élt.
Egy másik alkalommal behoztak egy 91 éves, súlyosan demens nénit egy szociális otthonból. Elzáródott a lábartériája. Rövid konzílium – az egyetlen megoldás, ha amputáljuk a lábát. „Kati néni, engedje meg, hogy levágjuk a lábát, csak így menthetjük meg az életét! Jaj, ne vágják le a lábam, nem akarom, az anyukám biztosan nem örülne neki. Mondom a 91 éves Kati néninek, ebben nem az anyukájának, hanem neki kell döntenie. Nem, nem szeretném, az anyukám nagyon nem örülne. Álltam a műtőasztalnál, és azon járt az agyam, mi lehet az a gesztus, ami Kati néni utolsó pillanatait emberivé teheti. Amivel meg tudom tartani a méltóságát is. Rátettem a maszkot és elkezdtem simogatni az arcát. Ott halt meg a kezeim között, engem látott utoljára az életében.”
Harmadik jelenet
Vámos Zoltán legutóbbi filmje, A gyémánt út pora egy demenciában szenvedő, végstádiumú beteg és egy orvos különös találkozásáról szól. A film alapját egy megtörtént esemény adja. Vámos doktor még orvostanhallgatóként tudományos diákköri munkát végzett, az volt a dolga, hogy hatóránként bemenjen a kórtermekbe, és megmérje a betegek vérnyomását, hőmérsékletét.
„Volt egy idős néni a pécsi egyetem ortopédiai klinikáján, aki soha nem akart rám nézni. Hagyjon békén, engem vár a fiam! – mindig ezt mondogatta. Hiába próbáltam bármit, nem volt hajlandó semmire sem válaszolni. Iszonyatosan zavart, hogy az istennek sem tudtam vele kommunikálni. Végső kétségbeesésemben azt mondtam neki: tetszik ismerni azt a dalt, hogy »arany országút csillogó gyémánt porán…«, dúdoltam és úgy tettem, mintha elfelejtettem volna a szöveget. És akkor a néni rám nézett, és folytatta: »repülünk a mesék kocsiján, fenn az égben az angyalok vigyáznak ránk, és a sors fogja tán a volánt…« Mielőtt kimentem volna, a néni a fülembe súgta, hogy jöjjek majd vissza, mert van egy titka, amit szeretne velem megosztani. Megígértem, hogy később még visszajövök, de elfelejtettem. Másnap reggel bementem hozzá, de már nem volt a kórteremben. Az éjszaka elhunyt.”
Nem spoilerezzük el, hogyan formálta át a film ezt a történetet.
Negyedik ügyelet
Azt a doktor sem érti, miként lehetséges, de tény: egészen másképp tekint az egészségügyi rendszerre, amikor orvosként benne dolgozik, mint amikor egy beteg hozzátartozójaként kerül vele kapcsolatba. Erre akkor jött rá, amikor az anyukáját kellett elkísérnie egy vizsgálatra egy budapesti kórházba. A saját klinikáján még soha nem találkozott olyannal, hogy a mosdóban ne lett volna sem vécépapír, sem papírtörlő.
Leültünk a rendelő elé, vártuk a doktornőt, nem jött senki. Azt mondták, csak várjunk nyugodtan, a doktornő tudni fogja, hogy itt vagyunk, majd érkezik. De honnan tudná, ha senki nem szól neki? Kopogjak be? Bekopogok. Nem jönnek ki. Nem mertünk elmozdulni, nehogy épp akkor jöjjenek ki, amíg leugrunk valamiért a büfébe. Kopogjak még egyszer? Kopogok még egyszer. Kijön az asszisztens, flegmán annyit mond: várjanak. De meddig? Senkitől nem lehetett megtudni semmiféle információt. És akkor megéreztem, milyen kiszolgáltatott és megalázó helyzetbe kerülhetnek a betegek ebben a rendszerben. Anyukám betegsége miatt sokszor jártam hozzátartozóként egészségügyi intézményekben, és gyakran találkoztam szakmaiatlan, sőt, embertelen hozzáállással. Orvosként a saját környezetemben ezt még soha nem éreztem.
Azért a betegekkel sem könnyű néha. Főleg mentőzésnél. Vámos doktort félévente legalább egyszer meg akarják verni, olykor késsel hadonásznak az orra előtt, családi veszekedésnél leköpdösik, megzsarolják, de az is előfordult már, hogy megvádolták: mentés közben ellopott egy Chagall-képet egy lepusztult házból, amíg a beteg rokonai nem figyeltek oda. Olykor a rendelőben sem kímélik. „Bejön egy férfi, sírós hangon panaszolja, hogy nagyon fáj a hasa. Mondom neki, feküdjön fel ide. Felfekszik, elkezdem kopogtatni a hasát. Mire felordít: mit ütögetsz, te proli?”
Negyedik jelenet
Hogy orvosnak vagy filmrendezőnek aposztrofálja magát? Ez nehéz kérdés, naponta felteszi magának. Egyértelmű válasza nincs. Az biztos, hogy mindkét közegben egyszerre szeretik és tartják kicsit kívülállónak. A filmesek például gyakran hívják őt dokinak – részben kedvességből, részben finoman jelezve, hogy talán szorosabban kötődik a másik közegéhez. Az orvosok ritkán hozzák szóba a kettős életét.
„Egy kórházban éppen olyan merev szakmai hierarchia alakul ki, és olyan szakmai féltékenység működik, mint a filmes közegben. Csak a filmesek sokkal nyíltabban fejezik ki az érzelmeiket, gyakoriak a hangos szóváltások, nem maradnak kibeszéletlenek a konfliktusok. De amikor forog a kamera, csodálatosan együtt tud lélegezni egy stáb. A legutóbbi forgatáson például volt valami nézeteltérés a kép és a hang között, felemelték a hangjukat a kollégák. Mire Bíró Judit, a rutinos rendezőasszisztens csak annyit mondott: nyugi, srácok, mindannyian ugyanazt a filmet készítjük. És ez hatott.
Szemtől szembe még senki nem mondta neki, hogy el kéne döntenie, melyik csapatban akar játszani, de Vámos doktor úgy érzi, a háta mögött azért ez sokszor felmerül a kollégáiban. „Józsa Imre egyszer azt mondta, hogy ahol zúg a taps, az irigység álszent arcokat ölt. Igaza van. Mostanra tudomásul vettem és megszoktam, hogy mindkét helyen naponta be kell bizonyítanom: saját jogomon vagyok itt.”
Az egyáltalán nem zavarja, hogy miközben orvosként tele van szakvizsgákkal, Phd-t szerzett, egyetemen oktat, ehhez képest filmkészítésből nincs felsőfokú végzettsége. „Egyrészt a filmszakma tele van olyan nagyágyúkkal, akik ezen a területen nem szereztek diplomát, másrészt az elmúlt húsz évben a profi kollégáimtól bőven megtanultam annyit a szakmából, mintha kijártam volna az egyetemet, és ami által tudom magamat fejleszteni.”
Úgy érzi, a két világát a határozottsága és a magabiztossága is összeköti.
Ha kimegyek egy tömeges baleset helyszínére vagy egy lakástűzhöz, ott nagyon nyugodtan, határozottan, egyértelműen kell viselkednem. Rakd össze az infúziót, nézd a monitort, fogd meg a nyakát, rakd rá oxigént, fordíts az oldalára, adj neki tomogént! Tak-tak-tak! Mindezt nyugodt hangnemben. Ugyanezt a határozottságot és döntésképességet igényli egy stáb is forgatás közben.
De hogy lehet bírni erővel és idővel a kettős életet? Csak kellően szeretni kell mindkettőt, és akkor megy – állítja.
Ötödik jelenet
Vámos doktornak van egy félelme: az utóbbi időben csupa orvosi témájú sztorit vitt filmvászonra – a Parázs a szívnek (2018) főszereplője egy orvosnő, A gyémánt út pora egy kórtermi történet –, ráadásul a most előkészítés alatt álló mozija a Covid idején játszódik majd, holott filmrendezőként nem csak egészségügyből szeretné venni a témáit.
A koronavírus-járványról szóló alkotás sem dokumentumfilm lesz, azok az élmények adják majd az alapját, amit Vámos doktor a pandémia alatt élt át. 36 hónapot töltött Covid-intenzív osztályon. A klinikán békeidőben nyolc személyt ápolnak az intenzíven, a harmadik hullám idején előfordult, hogy 64 beteget kezeltek intenzív terápiával – ideiglenesen több osztályt is át kellett ehhez alakítani.
Egyszerre volt szörnyű és csodálatos. A pandémia lelkileg és fizikailag is nagyon megviselt mindenkit, de soha nem volt még ennyire összetartó az a klinikai csapat, mint akkor. Nagyon sok jó embert ismertem meg, iszonyatosan produktívak voltunk az óriási leterheltség ellenére, az összes nővér, ápoló, orvos száz százalékban odatette magát. Ez a kohézió sajnos megszűnt a járvány után.
Már megkezdődött a film forgatókönyvének előkészítése, jelenleg azon folyik a vita, hogy egyetlen orvosnak vagy inkább egy közösségnek a történetét vigyék-e vászonra. Ha túl lesz a pandémiafilmen, Vámos doktor biztosan nem orvosi témáról szeretne újra forgatni. A fejében van egy második világháborús téma, valamint egy Rómeó és Júlia parafrázis is.
Ötödik ügyelet
Vámos doktor egyik Instagram-oldalának ez a címe: #nincsenszebbazeletnel. Miért választ magának valaki ilyesmit?
„Phd-hallgatóként részt vettem egy nemzetközi kutatásban, ami az embriógenezisről szólt. Ennek részeként az volt a feladatom, hogy tojásokat keltessek Petri-csészékben, és közben vizsgáljam, ahogy elkezd kifejlődni a csibe érhálózata, csőre, szaruhártyája – elemeztük a fejlődés egyes állomásait. És az én hibámból egyszer az egyik tojásból kikelt egy kicsibe. Ez állatetikailag egy súlyos vétség, hiszen a kikelt csibe már egy élőlény. Iszonyatos leszúrást kaptam – teljes joggal. Mondtam, hogy nagyon sajnálom, de megoldom a problémát, vételezek étert és túlaltatom a kis állatot. Erre a professzor azt mondja, arról szó sem lehet, inkább hazaviszi a csibét a kislányának. Merthogy senkit nem dobunk az éterbe. Nincsen szebb az életnél. Ez azóta is gyakran eszembe jut. Tényleg nincs.”
