Legyen előbb erőnk, és aztán legyen igazunk, és ne fordítva
– mondta március 15-i beszédében Orbán Viktor. Vagyis hiába a meggyőződés, az eszme, ha nem párosul melléjük hatalom, akkor a világról szóló elképzelések nem érvényesíthetők, nem védhetők meg a hitünk szerint helyes elvek, érdekek. Tehát ahhoz, hogy a legmélyebb igazságunkat a közösség életében érvényesíthessük, meg kell szereznünk és tartanunk a hatalmat. Ennek pedig a kulcsa bármilyen típusú demokráciában, de választási autokráciában is a választópolgárok többségének támogatása.
Ez a dimenzió, amelyből érdemes a Fidesz politikáját vizsgálni. Már csak azért is, mert ez egy lehetséges magyarázattal szolgál arra, miért rúgtak ki újabb nyolc, fővárosi iskolában oktató tanárt akkor, amikor a tiltakozások már hűltek, a felháborodások csendesedtek.
Mit kell uralnunk ahhoz, hogy megtartsuk a szavazóinkat?
A Fidesznél három olyan tényező biztosan van, melyeket a sikeresség alapjának tekintenek.
- Az egyik a vezető. Ezzel nincs gondjuk, a miniszterelnök sok mélypont után immár jó ideje képes – relatíve persze, de – megfelelően magasan tartani személyes népszerűségét.
- A második tényező a konjunktúra. A gazdasági eredmények ugyanis olyan alapot jelentenek a választási sikerhez, mint más semmi: amíg az emberek jobban élnek, a reálbér-növekedés garantált, addig a kormányzó versenyelőnyben van. (Tóka Gábor már 2018-ban összefüggést fedezett fel a Fidesz támogatottsága és a fogyasztói bizalmi index között.) A kojunktúra 2022-re elveszett, és immár kontrollon kívüli tényezővé vált, jó kormányzással csökkenthetők lettek volna ugyan a válság okozta károk, ám a krízis maga olyan adottság, amelyet a kormány nem tud eltüntetni. (Ennek a cikknek nem témája, hogy a kormányzat miként járult hozzá közvetlenül a válságok mélyüléséhez: példának elég az üzemanyagon december 6-áig rajta hagyott ársapka, aminek nyomán kezelhetetlen benzinhiány alakult ki, de nem sokkal jobb a helyzet az élelmiszereknél sem, miközben az infláció még így is – sőt, immár Matolcsy György szerint is éppen ezért – az egekben.)
- A harmadik tényező, amit viszont a Fidesz a saját kezében képes tartani, az a narratíva. A nagy történetük sarokpontjait mindenki ismeri: az idegen érdekek képviselői (dollárbaloldal – értsd: Amerika zsoldosai, Soros György – értsd: nemzetközi pénzügyi elit, Brüsszel – értsd: globalisták) próbálják a magyar önrendelkezést felszámolni azért, hogy ők irányíthassanak. Elérnék, hogy ne legyen lehetőségünk jogaink érvényesítéséhez, a határaink megvédéséhez, döntéseink meghozatalára arról, kivel és hogyan szeretnénk együtt élni, milyen életformákat szeretnénk modellként megmutatni. Céljuk a magyar identitás felszámolása, amit a globalisták sokféleképpen próbálnak elérni onnantól, hogy bevándorlókat eresztenének ránk, odáig, hogy kikezdik meggyőződéseinket például arról, hogy férfinak és nőnek lehet születni.
Négy kétharmados siker után elégséges okkal következtethetnek arra, hogy ennek a narratívának erős a támogatottsága, bizonyos ügyekben túl is nyúlik a Fideszen. Azaz, ha a megfelelő dilemmákat és törésvonalakat tudják kialakítani, a megfelelő módon teszik fel a kérdést, jól keretezik az adott ügyet, akkor többen vannak a Fidesz által képviselt állásponton, mint amennyien a Fideszre szavaznak, és ez értelemszerűen garantálja a politikai sikert. (Az immár klasszikus példa a háború-béke konfliktus megjelentetése a tavaszi kampányban.) Tehát bármilyen ügy tűnik fel a politikai napirenden, a Fidesz elsődleges célja, hogy e nagy elbeszélés alá rendezze az ügyet, azaz a választónak arra kelljen végül felelnie,
- hogy a külföldi vagy a magyar érdek mellett van,
- a globálisat vagy a lokálisat választja,
- a „normális” vagy a „nem normális” híve.
Ha a problémát nem maguk teremtik vagy nagyítják fel, akkor is fontos elnevezniük úgy, hogy a felelősséget tolják át ezekre a tengelyekre. Az infláció például olyasmi, ami realitás és lehetetlen eltagadni, hiszen minden ember érzi a mindennapokban. Ekkor jön a megnevezés, a felelős kijelölése: szankciós infláció. Mit jelent? Hogy a szankciók következménye az infláció. Ki áll a szankciók oldalán? A magyar baloldal (értsd: Gyurcsányék). Ki hozza a szankciókat? Brüsszel. Azaz a fideszes válaszokban, amelyeket az állampárt irdatlan erejű erőforrástöbbletének köszönhetően akadály nélkül zúdít rá a nyilvánosságra, máris összeállt a nagy történetbe illeszkedő válasz, amely magyarázatot nyújt a Fidesz szavazóinak az eltagadhatatlan jelenségre.
Tehát a kulcstényezők közül a narratíva igényel folytonos menedzsmentet a nyilvánosságban, ezt uralniuk kell, hogy megőrizzék szavazóikat. És ez az, amit a magyar szervezett politikai ellenzék immár beláthatatlan ideje képtelen kicsavarni a kormány kezéből.
Azzal, hogy kitalálják, hogy szankciós az infláció, megtartják a szavazóikat?
Természetesen a politikai támogatottság megtartása soktényezős feladat, amire önmagában nem ad magyarázatot a szankciós jelző használata, ám a Fidesz napirend-menedzsmentje kiegészíti a narratíva kezelését. És mindennek bázisa a mérés. Hatalmas mennyiségében és folyamatosan mérnek, hogy tisztában legyenek azzal, az emberek mit érzékelnek problémának, hogyan reagálnának bizonyos kérdésekre, mik a preferenciáik egyes ügyekben. Ennek köszönhetően pontosabban látják a lehetséges kockázatokat és az elérhető nyereséget.
Hogy aktuálisan mit érzékelnek az emberek nagy problémának, azt mostanában egyszerűen fel tudjuk mérni mi magunk is úgy, hogy az eredmények – tippünk szerint – nagyban hasonlítanának bármilyen nagymintás kutatáséhoz. Spontán említésre aligha győzhetők le a gazdasági problémákról szóló beszámolók: drágulás (infláció), benzinhiány, rezsi (energiaválság).
Ezek rizikót jelentenek, elvégre az emberek rosszabbul élnek, mint eddig. Ezért hibáztatnak majd valakit. A nagy történet és a szankciós jelzőhöz hasonló megoldások alkalmasak arra, hogy magyarázatot kínáljanak a fideszeseknek arra, ami történik, felelőst kínálnak, ám a valóság és a tapasztalat itt olyan erős kontrollon kívüli tényező, ami miatt jelentős számban bizonytalanodhatnak el Fidesz-szavazók.
Ebből szinte biztosan tudható, hogy a Fidesznek legkedvezőtlenebb forgatókönyv, ha a porondon csak gazdasági ügyek vannak, az elbizonytalanodás pedig alternatívával és antiorbánista indulatokkal találkozik.
És akkor hirtelen kirúgnak nyolc tanárt.
Akkor a tanárokat gumicsontként dobták oda?
Ugyanakkor szó sincs arról, hogy úgynevezett gumicsont lenne az oktatás ügye. Valós és súlyos társadalmi problémák és konfliktusok jelennek meg a közbeszédben, miközben minden ilyen indulat megjelenése hordoz politikai kockázatot a hatalomnak.
Akkor mi történik?
Megjegyzem, ilyen szintű tervezése a politikának konszolidált demokráciákban a különböző erőterek, ellensúlyok és logikák miatt nem lehetséges. Ez olyan rendszerben működik, amelyben az állampárt erőforrásfölénye olyan nagyságrendű, hogy lényegében maga dönthet az uralkodó történetekről, a nyilvánosság meghatározó részét közvetlen és totális kontroll alatt tartja, miközben számos – csak elvileg független – intézménynek biztosan tudhatóan nem lesz független reakciója, azaz megtervezhetők a válaszok is, mi több, az állami média egyenesen egyik elsődleges eszköze a napirend-alakításnak.
Ennek az az oka, hogy spontán említésre ma a teljes lakosságban biztosan rettenetesen kevesen említik az oktatást a legsúlyosabb problémának. Ráadásul még ez is kevéssé releváns a Fidesz szempontjából, a lényeg, hogy saját szavazóik körében hogyan áll az ügy megítélése. Merthogy a hatalom a többségből származik, amelyet a többségi választási rendszerben a Fidesz képes magának garantálni akár messze 50 százalék alatti támogatottságnál is, szavazói földrajzi eloszlásának köszönhetően az sem számít, hogy a fővárosban és a nagyvárosok többségében milyen mélyen van. Éppen ezért lehetetlen megítélni például az oktatás, mint politikai probléma hatását földrajzi megoszlás és a Fidesz-szavazókra vonatkozó bontások nélkül.
A politikai tervezés alapgondolata ugyanis az: országosan garantálni a megfelelő többséget és menedzselni a támogatottságot legalább a 40 százalék fölötti tartományban. (Ez persze akár alacsonyabb is lehet, ha ezzel párhuzamosan képesek a szervezett politikai ellenzéket alkalmatlan maskarában megjeleníteni a bizonytalanok szemében és körében.)
Tehát ebben az esetben látnak egy kockázatot (recesszió, rosszabbul élünk) és egy napirenden lévő, ám lehűlő ügyet (oktatás). Alighanem úgy látják, hogy a fideszesek körében jobban menedzselhető az oktatás, azaz kisebb eséllyel peregnek le a szavazóik, ha ez is erősen látszik, mintha csak a gazdaság. Merthogy ebben könnyebb a narratívát uralni. Ahogyan azt is jobbnak ítélhetik, ha több konfliktus, probléma van egyszerre jelen, ha ezek közül legalább az egyik rárajzolható a saját történetükre és a törésvonalaikra, mert akkor a választók biztonságérzetét, érzelmeit is elérik az elbeszélésükkel (megvédünk).
Az oktatásügyhöz már régebben el is készült a történet, amivel sajátjaik körében már biztosan sikerült rátolni a baloldalra a tiltakozást. Ha pedig baloldali, akkor a választó máris szembe kerül vele, hiszen:
- fizetésemelést akarnak (miközben, ugye, mindenkinek rosszabb),
- eleve Brüsszel miatt nincs emelés (mi, magyarok, nem kapjuk meg a nekünk járó pénzt),
- az egész Gyurcsányék újabb akciója, hogy visszatérjenek a hatalomba külföldi érdekeket szolgálni,
- ráadásul Budapesten van az ellenállás fókusza (mint egyébként mindig, minden ügyben).
Amikor tehát a kirúgások megtörténnek, jól illeszthetők a Fidesz nagy történetébe. Fővárosi elitgimikből távolítanak el tanárokat, azaz a legsúlyosabb konfliktus, a gócpont ott van, ahol a Fidesznek nincsenek tartalékai, lassan szavazója sem sok (főváros, fiatalok, értelmiségiek). A vidéki iskolák intaktak maradnak. Amikor beindul az ellenállás, és a sztorijuk minden része aktiválódik: megjelenik az elit-népi, globális-lokális konfliktus, Karácsony Gergely szelfizik a diákokkal, tehát a baloldal áll mögöttük. Ami után pedig kinyílik a teljes asszociációs mező: a külföldi érdekek képviselői, akik átműtenék a gyerekeinket, háborúba küldenék a fiainkat, most éppen gyerekeket tolnak maguk előtt. Mindennek nyomán tehát jelenleg az oktatási ügy szinte biztosan olyan konfliktus, amely a fideszes táboron belül inkább stabilizál, semmint bont. Főként, ha az alternatív napirendi pont a gazdaság állapota. (A konfliktus kezelhetőségéhez egy adalék, hogy ugyan nagyon sok tanár engedetlen, hiszen majd ezren jelentették a tiltakozást, ám árnyalja a képet, hogy sok tízezer tanárból jött össze ennyi.)
És hogy miért mindig Gyurcsányék a fedőnév? Az összes sztoriban rendre Gyurcsány Ferencre keretezik az ügyeket, ami szintén elemi politikai logikából fakad. A korábbi miniszterelnök a legnépszerűtlenebb ellenzéki politikus, és elutasított számos, a Fidesz számára is nem vagy nehezen elérhető célcsoportban, tehát a kormánypárt és Orbán számára Gyurcsány a komfortos ellenfél. Minden más diszkomfortosabb, mert nehezebb működtetni a korábban megírt történeteket posztkommunizmusról, katasztrófa-kormányzásról. Egyszerűen vele a legkönnyebb elmesélni favorit sztorijukat, hogy a Fidesznek nincs alternatívája, ahogyan azt is, hogy két út van: Orbán vagy Gyurcsány, Fidesz vagy baloldal, magyar érdek vagy kívülről irányított helytartók.
Az egyszerű üzenet ezen a vonalon: ha nem is jó velünk, nélkülünk biztosan rosszabb lenne.
A politikai szociopátia és az ellenállás igazsága
Ha azok, akik éppen az oktatási tüntetéseken vesznek részt, és arra a következtetésre jutnak, mint én, joggal tehetik fel a kérdést:
Csakhogy szerintem a két ügynek egyszerűen nincs viszonya egymáshoz. Azaz a Fidesz dizájnpolitikájából semmi nem következik az oktatás roncsolása és egy nemzedék jövőjének felfalása miatt dühösek számára. Merthogy a tiltakozóknak a saját ügyükben saját eszméik szerint morálisan igazuk van. És amikor tanárokat rúgnak ki, akkor mindazok, akik aggódnak az oktatás helyzete miatt, és úgy ítélik meg, hogy a kormány helytelenül cselekszik, akkor igazságszempontjukból helyesen járnak el, ha tüntetnek, ellenállnak, demokratikusan kifejezik a véleményüket.
Merthogy ebben a rendszerben az ellenállási stratégiáik szempontjából a morális alapállás lehet már csak az egyetlen mérce.
Az ugyanis nem most dől el, hogy minden hasonlóan megtervezett politikai napirendi pont csapda az éppen tiltakozóknak a nagy politikai kép szempontjából. A Fidesz tizenkét éve szereli a rendszert, amelyben a leginkább képes érvényesíteni érdekeit úgy, hogy közben a szervezett politikai ellenzék, illetve a rendszer egyes részei ellen tiltakozó a legkevésbé képes érvényesíteni a sajátjait. Vagyis a lehető legtöbbször állít elő olyan helyzetet, amelyben, ha ellenzéke és civil ellenállása morális alapállásának megfelelően cselekszik, akkor kisebbségbe szorul, vagy a nagy képben végül a Fidesz érdekeit szolgálja (lásd még: menekültek helyzete a tranzitzónákban). Ám a civileknek, a felháborodott polgároknak biztosan nem ügye, hogy azt számolgassák, a nap végén mennyi szavazója lesz a Fidesznek vagy az ellenzéknek.
A demokratikus emlékezet megőrzését ugyanis az a tisztesség szolgálja, amelyben, akik kirívó igazságtalanságot érzékelnek, kifejezik a véleményüket, felháborodásukat.
Azt nem árt megjegyezni, hogy nincs politika bizonyos típusú érzéketlenség, azaz politikai szociopátia nélkül. A valóságban sehol sem létező, képzelt, konszolidált demokráciák képzelt eszményi vezetői is csakis ennek a képességnek a birtokában tudnának kormányozni, mert mindig vannak döntések, amelyek emberi sorsokról szólnak: tönkretesznek, megaláznak, ellehetetlenítenek valakiket. Ha minden esetben megjelenik a vezető előtt az arc, akkor nem képes döntéseket hozni, azaz kormányozni. Sok esetben ugyanis azért hoznak döntéseket, amelyek bizonyos embereknek fájnak, mert elemi meggyőződésük, hogy magasabb érdekeket szolgálnak, azaz a közösség meghatározó többsége számára használnak a változások. Hitük szerint kevesek fizetnek árat sokak igazságáért, jobb vagy igazságosabb életéért.
A Fidesz ezt a technikát polírozza úgy, hogy az arcokat is képes látni, elviselni, miközben eljár. Az újabb nyolc tanár feláldozható. Vagyis bárki feláldozható.
Ez morálisan igazolható? Azok számára biztosan nem, akiknek szent meggyőződése, hogy az Orbán-kormány kárt okoz a nemzetnek, felfalja a jövőjét, megsemmisíti az eszméit. De mindazok számára igen, akik szerint megvédi a magyar érdeket, emberfölötti küzdelmet folytat a hazánkért, miközben nemzetközi hálózatok akarják elbizniszelni a hazát. Hiszen a közösség jövője van a tétlapon.
Akkor a Fidesz már mindörökké megtervezi majd a politikát?
Amíg a Fidesz kormányoz, és ennyi erőforrás birtokában van, biztosak lehetünk abban, hogy mindent megmér, s mindent megtesz azért, hogy a számára ideális napirend és ellenfél legyen a porondon. Vagy akár azért, hogy minél több konfliktus legyen a színen, ha úgy ítéli meg, a válságok sokasága azt eredményezi, hogy ennek köszönhetően a kormányzóképesség, a biztonság garantálása lesz a mérce, amíg a választók úgy látják, ebben jobb a Fidesz, mint „Gyurcsányék”. Annak érdekében, hogy ezt így lássák, most például újra futnak a Gyurcsány-show-ra hajazó kisvideók, amelyben ezúttal a „dollárbaloldal” a téma, föltűnik persze a Soros család is, hogy világos legyen, mások a főnökök.
Ez a dizájnpolitika – mint politikai tudás és technológia – láthatóan szinte tökéletesre lett faragva az állami média szerepétől a Megafonon és a paneleket tökéletesen használó politikusokon át (a monotóniatűrés és e politikusi szerep tökéletes vállalásáért érdemes például Dömötör Csaba munkáját figyelni, eggyel magasabb szinten pedig Szijjártó Pétert nézni) egészen a választókerületek kialakításáig.
A narratíva akkor tud vereséget szenvedni egy világtól nem elzárt rezsimben, ha a valósággal már semmilyen kapcsolata nincs. Ugyanakkor ennek a vereségnek sincs relevanciája, amíg nincs alternatívája a hatalomgyakorlónak. Azaz a dizájnpolitika e könnyűkezű működtetésének szükséges feltétele a potens, nyomásgyakorlásra alkalmas ellenzék hiánya is.
Mint tudjuk, Orbán megmondta: nem lehet igazuk, amíg nincs erejük. Azt már biztosan lehet tudni, hogy a magyar ellenzék a mára kialakult rendszerrealitások, erőforrástöbbletek miatt ennek nem képes és tud ellentmondani. A kérdés Magyarországon már valójában csak az: a valóság végül megcáfolja-e a miniszterelnököt.
