„Látjuk, hogy az angol parlament csak akarata ellenére és a tömegek nyomására mondott le a sztrájkok és a szakszervezetek elleni törvényekről, miután ő maga öt évszázadon át szemérmetlen önzéssel töltötte be a tőkések állandó szakszervezetének szerepét a munkásokkal szemben” (K. Marx: A tőke)∗
A sztrájk a munkaharc egyik eleme: ezzel az eszközzel a munkavállalók – a szakszervezeteiken keresztül – munkájuk nélkülözhetetlenségére hívják fel a figyelmet, és így akarnak magasabb bérezést, jobb munkakörülményeket kiharcolni. Ha úgy tetszik, a sztrájk az egyik leghatékonyabb eszköz a kizsákmányolással szemben. A sztrájkjog gyakorlása éppen ezért akkor tölti be alkotmányos rendeltetését, ha a munkaadó rendeltetésszerű működését megzavarja, fennakadáshoz vezet. Így nyer értelmet a kollektív nyomásgyakorlás, mint a sztrájkjog lényegi eleme. Ha a sztrájkjog gyakorlása csak úgy képzelhető el, hogy az nem okoz fennakadást a munkaadónál, ha nem zavarja meg a megszokott munkaadói üzemmenetet, tehát észrevétlen marad a sztrájkolók külvilágában: a sztrájkjog lényeges tartalma kerül korlátozásra, hiszen éppen annak nyomásgyakorló funkciója vész el.
A NER évtizedét túlélő kevés rendszerváltó törvények egyike – ironikus módon – éppen a sztrájkról szóló, 1989. évi VII. törvény. A sztrájkjog alkotmányos tartalmának meghatározásánál figyelembe kell vennünk a ’89-es sztrájktörvény indokolásának vonatkozó részeit is. Az 1. paragrafushoz fűzött indokolás megállapítja: „A sztrájk kezdeményezésének joga a dolgozók gazdasági, szociális érdekei érvényesítésének előmozdítását és védelmét szolgálja.” A 4. paragrafushoz fűzött indokolás a még elégséges szolgáltatás biztosítását egyértelműen a sztrájkjog korlátjaként jelöli meg, majd kifejti:
A még elégséges szolgáltatás teljesítése fogalma a jogszabályban nem határozható meg.
Az Alkotmánybíróság tavaly rögzítette, hogy a „még elégséges szolgáltatás” és a munkáltató rendeltetésszerű működésének a fenntartása, vagy valamely közfeladatnak a zavartalan ellátása, nem azonos fogalmak, az a munkabeszüntetés, mint az érdekérvényesítés eszköze jogintézményéből következik: „A munkabeszüntetés a munkáltató rendeltetésszerű működésének a fenntartását akadályozza.”
Az 1992-es Magyar Jogi Lexikonban a sztrájk fogalma így szerepel: „A munkavállalók részéről történő munkabeszüntetés, amelyre akkor kerül sor, ha érdekeiket, főleg bérköveteléseiket a munkáltatókkal szemben nem tudják másként érvényesíteni.” A szakirodalmi komparatív elemzés megállapítja továbbá:
A még elégséges szolgáltatások tekintetében – amint azt az egyes országok elemzésénél láttuk – az államok nem határozzák meg pontosan a még elégséges szolgáltatás fogalmát, csupán általános jelleggel fogalmazzák meg az ehhez kapcsolódó elvárásaikat.
A még elégséges szolgáltatás biztosításának kötelezettsége más alkotmányos érdekek, célok érdekében valóban korlátozza a sztrájk nyomásgyakorló erejét. Azonban a jogalkotó eredetileg éppen azért nem határozta meg a még elégséges szolgáltatás fogalmát, és bízta a felek egyeztetési tárgyalására, valamint bírói fórumokra annak megállapítását, mert a sztrájkjog lényeges tartalmát jelentő nyomásgyakorlás és az azzal konkuráló más alkotmányos érdekek, célok közötti egyensúlyt kizárólag esetről esetre, az adott eset körülményeit mérlegelve lehet megállapítani.
A Covid-falanszter világszerte meghozta a kedvet az elnyomás fokozásához. A skandináv jóléti mintaállamban, Finnországban például a kormányzó progresszív jobboldal éppen az idén szeptemberben – a „betegbiztonságra” hivatkozva – fogadott el egy olyan törvényt, amellyel sztrájk idején is munkavégzésre kényszeríthetik az ápolónőket. Magyarországon a hónapok óta éleződő pedagógusbérharcot a kormány – a járványügyi korlátozások utolsó hullámában, 2022 februárjában – egy olyan veszélyhelyzeti kormányrendelettel igyekezett letörni, amely valójában csak meglehetősen laza kapcsolatban állt a járványügyi intézkedésekkel.
A veszélyhelyzet megszűnésével összefüggő szabályozási kérdésekről szóló, 2022. évi V. tv. 14-15. paragrafus ezt a szabályozást fenntartotta, jóllehet a rendelkezések töredéke függ össze a veszélyhelyzet megszűnésével. A veszélyhelyzeti kormányrendelettel az Orbán-kormány – a választási kampány kellős közepén – a pedagógus szakszervetekkel való tárgyalások helyett az eszkalációt választotta. A jogkorlátozás későbbi törvénybe öntése pedig megalapozta a tiltakozó pedagógusokkal szembeni megtorlásokat.
Miért nem vállalja be a pedagógussztrájkot az Orbán-kabinet, hiszen ilyesmit gyengébb legitimitású kormányok is simán túl szoktak élni? Miért választotta ezt a politikailag felettébb kockázatos utat Orbán Viktor?
Manapság kormánypárti rendezvényeken a legtöbbet idézett külföldi történelmi személyiség az a Margaret Thatcher, aki a ’45 utáni Európában a szakszervezetek és a bérharc legnagyobb ellensége volt. A NER már 2010-ben szorított egyet a sztrájktörvényen. Ekkortól a közüzemeknél a még elégséges szolgáltatás mértékét és feltételeit már nem kizárólag a felek sztrájkot megelőző egyeztetése, hanem törvény is megállapíthatja. Más ágazatok, így például a pedagógusok sztrájkjogáról akkoriban még szó sem volt.
A korabeli parlamenti vitában a következőket mondtam el: „Történetesen pontosan ezek azok a gazdasági ágak, ahol a sztrájkjog gyakorlása teljes természetességgel, ha úgy tetszik, a legnagyobb nyomásgyakorló erővel is bír a politikai hatalomra. Arról beszélek, hogy az újkapitalizmus úgy alakult ki Magyarországon, hogy százezrek és milliók olyan körülmények között vállaltak munkát és reszkettek és reszketnek a munkanélküliségtől, ahol nemcsak hogy szakszervezet nincsen, nemcsak hogy a sztrájkjog nem egy élő valóság, de valójában fizetett szabadságról, fizetett pihenőidőről sem lehet beszélni, mert pontosan az önök által oly sokszor ostorozott multinacionális cégeknél, kereskedelmi láncoknál gyakorlatilag teljes kiszolgáltatottságban vannak a munkavállalók. Ezt azért fontos felidézni, mert az elmúlt 8–10 évben az a tapasztalás alakulhatott ki a magyar munkavállalók millióiban, hogyha valamikor a kormányzat, a különböző nyomásgyakorló munkaadói csoportok olyat tesznek, ami kárára van a munkavállalók sokaságának, akkor talán a közüzemekben dolgozók azok, akik adott esetben a sztrájk eszközével fenyegetve is, de jobb belátásra tudják bírni a tőkéseket, jobb belátásra tudják bírni a politikai hatalmat.
Tehát, amikor önök ide behoznak egy olyan törvényjavaslatot, amely jóllehet látszólag csak a közüzemek esetében próbálja korlátozni a sztrájkjogot, ez egyszersmind azt jelenti, hogy annál a gazdasági ágnál próbálják meg visszavágni, politikai eszközként visszavágni a sztrájkjogot, amely sok esetben éppen az elmúlt nyolc évben olyan munkavállalók százezrei, milliói védelmében is fellépett, akiknek egész egyszerűen a munkavállalói jogok minimuma sem adatik meg, mint valóság. Tehát, hogy világosan értsük, itt nem pusztán a BKV vagy a vasúti dolgozók esetében korlátozzák a sztrájkjogot, mert az a sztrájkjog, az a sztrájkfegyver, amellyel a vasutasok vagy a BKV-dolgozók élhetnek, felvillanthatja a reményt azoknak, akik teljes kiszolgáltatottságban töltik a munkaidejüket, például a Tescóban, például más kereskedelmi láncokban. (…) Ma sajnos az a helyzet, hogy egyedül a közüzemi ágazatokban képesek az emberek a sztrájk eszközével élni. Egyedül a közüzemi ágazatokban rendelkeznek olyan eszközökkel a munkavállalók, hogy adott esetben, amennyiben gazdasági, szociális érdekeiket sérti egy kormányzati politika, hatékonyan, úgy, ahogyan az egy szociális piacgazdaságban megszokott, föl tudjanak lépni.”
A NER a 2010-es belépőjében még visszavett a csoportos létszámleépítés garanciáiból is, illetve legalizált bizonyos társadalombiztosítási védelem nélküli foglalkoztatási formákat. Ebbe a sorba illeszkedett aztán a 2018-as túlóratörvény, vagy például a munkaerő-kölcsönzés felpörgetése. Utóbbi különösen hatékony ellenszere mindenféle munkaharcnak. Az előbbi elleni tiltakozást a progresszív elcsatornázók pontosan úgy terelték a Kunigunda utcába, ahogyan most a pedagógusok bérkövetelését tekerik ütemes ruszkizásba. Azzal vélhetően kormányoldalon is tisztában vannak, hogy a pedagógusbér-rendezés elkerülhetetlen, sürgető kényszer.
Sőt, pontosan erről van szó! A béremelkedés ugyanis nem általános drágulást okoz, ahogyan azzal a kormányoldal neoliberális tanítómesterei előszeretettel kábítottak, hanem a profitok általános csökkenését idézi elő, ahogyan arra Proudhonnal folytatott vitájában Marx rámutatott. A kormánypropaganda ezt mondja: „Az uniós források megérkezése után garantálva lesz a pedagógusbér-emelés.” Ennek a mondatnak a színlelt jelentéstartalma a következő: lesz béremelés, de nem sztrájk hatására. A kormányzati cél tehát messze túlmutat a közoktatáson: letörni a bérharcot! A pedagógusok bérharca éppen ezért nemcsak a közoktatás szereplőinek ügye, hanem mindenkié, aki a jövőben tisztességes bért szeretne kicsikarni akár a multiktól, akár a velük szövetkezett NER-lovagoktól.
A szerző ügyvéd, volt országgyűlési képviselő.
