A termékek széles választéka látható a boltokban, még igen jó minőségű selymek és szőrmék is kaphatók. Sok nőt láttam szőrméből vagy szőrmeszerű plüssből készült kabátban, és a férfiak is nehéz gyapjúkabátokat hordanak. Drága holmik, de úgy tűnik, az embereknek van pénze, vélhetően mert a családokban minden felnőtt, a nők is dolgoznak
– ezt írta takaros, jól olvasható kézírással a noteszébe a budapesti utcákon szerzett benyomásairól Harrison Forman amerikai fotóriporter 1960 novemberében. A munkabér a magyar nők számára nemigen hozott igazságosságot az otthon négy fala között, mert „a nők két műszakot dolgoznak le, egyet a gyárban, egyet pedig otthon”, mindezen azonban a puszta tényt megállapító Forman nem akadt fenn, mint ahogy ahhoz sem fűzött megjegyzést, hogy a hűvös idő beköszöntével a budapesti nők nem szoknyát, hanem nadrágot hordanak.
Forman nemcsak fotóriporterként és íróként jeleskedett, hanem az Amerikai Földrajzi Társaság tagja is volt. Az 1920-as évek vége és az 1970-es évek közepe között Afganisztántól Tibetig, Óceániától Afrikáig keresztül-kasul körbeutazta az egész világot, nem csak fotózott, útinaplóiban – összesen 62 riporternoteszben – akkurátusan feljegyezte az útjai során szerzett tapasztalatait. A „modern Marco Polo” néven is emlegetett fotóriporter felvételei és úti élményei során szerzett tapasztalataiból írt cikkei a New York Timestól a Reader’s Digestig számos amerikai újságban és magazinban megjelentek.
1960-ban, 56 éves korában a vasfüggöny mögötti Európát is bejárta, Lengyelországban, Csehországban, Magyarországon és Romániában töltött hosszabb időt. A szocialista blokk országaiban készített felvételei nemcsak azért egyedülállók, mert egy amerikai szemével láttatta a hidegháború keleti országainak mindennapjait, de legalábbis azt, amit láttatni engedtek belőle, hanem azért is, mert színes diákra fotózott, ami akkoriban ritkaságszámba ment, az 1960-as években ugyanis még jóformán csak fekete-fehér filmre fotóztak a szakemberek és a hobbifotósok egyaránt.
Fotózni tilos, kivéve ha meglepő
A mai Dunaújvárosban, „Sztálinvárosban egy építkezésen készültem fotózni. Jön felém egy mérnök, erősen felindultan. Azt kiabálja magyarul, hogy tilos fotózni. Még mindig dühösen kérdezi, hogy német vagyok-e. Nem, feleltem, amerikai vagyok. Erre annyira leesett az álla, hogy hátralépett, és amikor felemeltem a kamerám és exponáltam, egyetlen szót sem szólt” – rögzített Forman egy epizódot annak bizonyítékául, amit nemcsak a magyarországi, hanem a csehországi és a lengyelországi útjait rögzítő noteszeiben is leírt: „úgy tűnik, én vagyok errefelé az egyetlen amerikai. Legalábbis a repülőgépeken, amelyeken ültem, biztosan. A legtöbb repülő amúgy is jóformán üresen jár, a bukaresti járaton mindössze öten voltunk.”
A magyar történeti és politikai emlékezet az 1956-os forradalom utáni megtorlás időszakát 1963-ig datálja, amely években a Kádár-rezsim a szocializmusra jellemző törvényerejű rendeletek sokaságával biztosította az „ellenforradalmi elemek” ellehetetlenítését, bebörtönzését, internálását vagy épp kivégzését. Forman érkezésekor még javában folytak a koncepciós perek, ám az amerikai fotográfus – néhány kivételtől eltekintve – tartózkodott attól, hogy jegyzeteiben a magyarországi politikai valóságot elemezgesse. Amikor mégis megteszi, a tények rögzítésére szorítkozik: „a kormány nagyon igyekszik, hogy elnyerje a legitimitását és a diplomáciai elfogadást a külvilág szemében. A hivatalos kommunikáció szerint a lakosság 90 százalékának támogatottságát élvezi, miközben a tízmilliós lakosság soraiban legfeljebb félmillió kommunista lehet.”
Forman azt is lejegyezte, hogy a forint, vagy ahogy ő írta, a „Florint” árfolyamát mesterségesen kozmetikázza a gazdasági vezetés. Miközben a hivatalos árfolyam szerint 1 dollár 23 forintot ért, a Malév a nemzetközi járatokra dollárban számította a jegyek árát, és ha valaki mégis forintban fizetett volna, az átváltásnál több mint a hivatalos árfolyam dupláját, 50 forintot számítottak egy dollárért.
Forman azonban a naplójában nem akadt fenn hosszan ezeken a részleteken, a mindennapok fotósaként érkezett a vasfüggönyön túli világba, így a felvételei alapján inkább azt látta, amire az 1956 decemberében 8 évre bebörtönzött, majd 1960 augusztusában amnesztiával szabadult Eörsi István író úgy reagált keserűen: „kimentem a margitszigeti Palatinus-strandra, néztem a hulahoppozó bakfisok hasmozdulatait, és arra gondoltam, hogy lám csak, nem ültem hiába három és háromnegyed évet, nem hiába végeztek ki annyi embert: szabad hulahoppozni, nem úgy, mint Rákosi Mátyás országlása idején.”
Az Eörsi szavait az ELTE Phd-hallgatójaként felidéző Morsányi Bernadett irodalomtörténésznek az 1960-as évekről írt tanulmánya arról tanúskodik, hogy a Forman képein is megelevenedő „Kádár-rezsim távol állt a politikai demokráciától, de a hatvanas évektől az uralom technikái finomodtak, megszűntek a látványos politikai perek, nem volt cél a félelemérzet fenntartása. Az emberek kevésbé voltak kiszolgáltatva a hivatalos ideológiának, s bár a marxista–leninista szlogenek továbbra is használatban maradtak, a hatalom igyekezett depolitizálni a társadalmat s a kultúrát. Az életszínvonal fokozatos emelkedése, az anyagi gyarapodás lehetősége, a többi szocialista országénál lényegesen liberálisabb politikai berendezkedés az emberek többsége számára legitimálta a diktatúrát, a létbiztonság vált a legfontosabb értékké, a demokrácia és a szabadságjogok pedig az értékrangsorban egyre hátrébb kerültek”.
Sok a barokk épület, de a templom kevesebb, mint Prágában
A magyarországi látogatásról gyöngybetűkkel sűrűn teleírt noteszben Forman több helyen is összehasonlítja a tragikus véget ért szabadságharc leveréséből még fel sem ocsúdott magyar viszonyokat azzal, amit november elejétől a 24-i Budapestre érkezéséig Csehországban és Lengyelországban tapasztalt. Forman úgy vélte, a magyar fővárosban a boltok ellátottsága kitűnő, és az áruk is jobb minőségűek, mint amit Csehszlovákiában vagy Lengyelországban kapni. Még akkor is lenyűgözte a magyar fővárosban látott rengeteg barokk épület, ha a rajtuk ütött második világháborús és 1956-os golyónyomokat sem mulasztotta el megfigyelni, valamint azt is szembetűnőnek találta, hogy Prágához és Varsóhoz képest a magyar fővárosban jóval kevesebb a templom. Hasonlóságként azt említette, hogy a kelet-európai nagyvárosokban „este nyolc után akkor sem lehetne mozgó járművet eltalálni a legnagyobb sugárutakon sem, ha az ember ágyúval lövöldözne”.
A hotelt olcsónak találta, az általa meglátogatott éttermeket viszont drágának, igaz, azt is feljegyezte, hogy „a legjobb éttermeknek is muszáj legalább egy olcsóbb menüvariációt kínálnia, amit még egy paraszt vagy egy munkás is meg tud fizetni, hogy ő is első osztályú éttermekben élvezhesse az étkezés örömét.”
Igyekezett feltérképezni a szabadidőtöltés jellegzetes formáit, így a noteszében olyan részletekkel szolgál, miszerint a könyvkiadók évente 176 könyvet fordítanak magyarra, amelyeknek legfeljebb a 10 százaléka amerikai. A kortárs amerikai írók közül Irwin Shaw novellista számított igazi bestsellernek, lefordított műveiből 30 ezer példány fogyott. A színházak, mozik kínálatában gyakran tűntek fel olyan darabok, amelyekben a szovjet katonák a hős megmentő szerepében tetszelegnek. A többnyire három-négyszereplős darabok gyakran a romantikus komédiák műfajában igyekeztek meggyőzni a nézőket a szovjetek empátiájáról és jószívűségéről. A televíziózás – írja Forman 1955-ben indult kísérleti jelleggel, rendszeres adás 1957-től érhető el, naponta 4–4,5 órában hétfő és péntek kivételével.
Egy amerikai a magyar ugaron
Forman nem fűzött értékítéletet a vidéki Magyarországon általa tapasztaltakhoz sem, noha első kézből bizonyosodhatott meg a második világháború utántól 1961-ig, két ütemben zajló erőszakos téeszesítés hatásairól. A kápolnásnyéki Petőfi téeszben jártakor az amerikai fotóriporter lejegyezte ugyan, hogy 1960-ra a földek több mint háromnegyedét kollektivizálták, és a téeszekben „a parasztok minimális munkával igyekeznek letudni a kötelezettségeiket, és a saját földjeikre, háziállataikra koncentrálnak. (…) Egy embernek egy tehene, két sertése és korlátlan számú csirkéje lehet, és legfeljebb egy hektárnyi földterületet használhat a takarmányok megtermesztésére.” Adatokat gyűjtött a téeszekben dolgozó parasztok munkaterheiről, mint írta: 1960-ban csak a földek megművelésével hetente 56 órát, évente 250 napot töltöttek el.
Amiről viszont nem írt Forman, azt csak az utókor tárta fel a szocializmus évei alatt a kíváncsiskodó szemek elől gondosan elrejtett statisztikai adatokból és esettanulmányokból. A Magyar Tudományos Akadémia egykori Bölcsészettudományi Kutatóközpontjának tudósai például feltárták, hogy a téeszesítés olyannyira erőszakos volt, hogy már azokat is évekre börtönbe zárták, akik nyílt ellenállásra buzdították gazdatársaikat. A kollektivizálást követő években százezrek fordultak a mezőgazdaságtól az ipar felé, és lettek inkább munkások a nagyvárosokban. Az ipari dolgozók ugyanis az élet minden területén előnyösebb helyzetben voltak, mint a földművesek. Több volt a gyermekeik után járó családi pótlék és az anyasági segély, magasabb volt a fizetésük, és korábban mehettek nyugdíjba.
A szocialista blokkban élők mindennapjainak erőszakos átalakításáról, a vérbe fojtott szabadságharcról, a koncepciós perekről és a rendszert átható félelemből Forman mit sem látott. Mindez hozzájárulhatott, hogy kelet-európai körútjáról készített jegyzeteiben a benyomásait így összegezte: „a politika nem játszik jelentős szerepet a mindennapokban, amelyek nagyrészt kiegyensúlyozottak. A benyomásaim jóval kedvezőbbek, mint előre hittem volna, de annyi legalábbis biztos, hogy messze nem olyan rossz az élet, ahogy azt én és a legtöbb nyugati gondolná.”
Írta: Balázs Zsuzsanna | Képszerkesztő: Virágvölgyi István
A Heti Fortepan blog a Capa Központ szakmai együttműködésével valósul meg. Az eredeti cikk ezen a linken található: https://hetifortepan.capacenter.hu/harrison-forman
Ha van olyan családi fotója, amit felajánlana a Fortepan számára, akkor írjon a fortepan@gmail.com e-mail címre!
