Több mint negyven éve nem volt olyan csend Vásárosnamény központjában hétköznapon kora délután, mint manapság, pedig az ukrán határhoz közeli kisvárosra sok mindent lehet mondani, de hogy kihalt lenne, azt nem.
Van itt élet és jövés-menés, ez azonban nem fogható ahhoz, amikor az egykori, még a szocializmusban alapított Vörös Október Ruhagyár (majd később privatizált jogutódjai) kapuja kettőkor kinyílt, és több száz varrónő tódult ki rajta, hogy a munka utáni teendőket, például a bevásárlást elintézze hazafelé menet. Zsibongás volt, élet és nevetés – legalábbis így emlékeznek a helyiek.
Ez az, ami már hónapok óta hiányzik, noha a ruhagyár nem zárt be.
Illetve be is zárt, meg nem is. A beregi varrónők pedig úgy vesztették el a jövedelmüket, hogy az állásuk formailag még megvan. Zavarosnak tűnik a helyzet, de csak elsőre, mivel metsző és szikár logika áll mögötte, és a szituáció voltaképp pofonegyszerű, egyúttal meglehetősen kíméletlen.
Az angol tulajdonoscsoport ugyanis spórolni akar. Kirúgni láthatóan nem akarja a mintegy 530 dolgozót, akkor ugyanis végkielégítést kellene fizetnie, úgyhogy inkább kivárja, amíg a munkavállalók maguk mondanak fel. Munka, varrni való öltöny jelenleg nincs, azaz dolgozni nem lehet, a kollektív szerződésbe foglalt álláspénzt nem fizeti a cég, viszont álláskeresési járulékot sem kap az, akinek elvileg van élő munkaviszonya, és persze másik állást sem vállalhat.
Azt pedig ki lehet számolni a nettó százezres alapfizetések alapján, hogy az bruttósítva, mondjuk két-három hónappal – esetleg többel – számolva hol áll meg több mint kétszáz embernél: mi úgy kalkulálunk, hogy eléri a százmilliót már most a cég „megtakarítása” – már ha szabad egyáltalán a brutális erőfölényből választott módszert spórolásnak hívni.
Milliárdos a háttérben
Egyébként az A.R.J. gyár igazi tulajdonosáról csak találgatnak a beregi város utcáin.
A magyar céget egy Dubajban bejegyzett vállalkozás birtokolja, ám hogy az kié, rejtély. Igaz, a times.com a hétvégén közölt egy írást, miszerint a végső tulajdonos a Philip Day brit milliárdos birtokában álló Edinburgh Woollen Mills-csoport lehet, amely számos nyugat-európai üzletlánc gazdája, olyan boltoké, ahol az itt minimálbér környékén varratott zakókat 200–300 ezer forintért veheti meg az angol vagy német polgár. Daynek Bangladesben is van egy hasonló ügye, a magyar cégben egyébként a veje az egyik ügyvezető, ennek ellenére a cégcsoport tagadta, hogy övék lenne a vásárosnaményi gyár, azt azonban elismerték, hogy vásárolnak onnan.
Bárki is álljon a dubaji társaság mögött, egyes számítások szerint több százmillió forintot is „spórolhat”, már ha előbb-utóbb mindenki beadja a derekát, és lemond a végkielégítéséről. Jelenleg több mint háromszázan vannak még, akik kitartanak, és egyelőre nem hajlandók engedni az itteni közmegegyezés szerint csak zsarolásnak hívott módszernek. Ők továbbra is ragaszkodnak a jogaikhoz, és úgy gondolják, a törvények nemcsak rájuk, de másra is vonatkoznak, legyen az akár egy milliárdos angol kastélytulajdonos.
Fél életüket itt élték le
Újvári Bertalanné 35 évet dolgozott a gyárban. Még a Vörös Októberben tanult be, a szocialista vállalatot aztán a rendszerváltás után privatizáltak, az volt az Elite, majd jött az első brit tulajdonos, Simon Berwin még a 2000-es években, ő adta el a mostaniaknak két éve a vásárosnaményi gyárat. Az asszony – aki kéri, hogy Zsuzsinak szólítsuk – végig maradt. Egyszerűen azért, mert a helyén érezte magát, ma pedig már ő a helyi szakszervezetis, amikor a vásárosnaményi művelődési házban találkozunk, épp azt írja össze, kinek mennyivel tartozik a gyár. Mielőbb meg akarják indítani ugyanis a felszámolást, elfogyott a türelmük, ehhez kell az adatgyűjtés.
Én itt tanultam, mint varrónő, lettem aztán szalagvezető. Úgy voltunk itt, mint egy család, mindenkit ismertem, több száz embert, sokakat közelről, a problémáit, a családi nyűgjeit, mindent. A múlt héten viszont a biztonsági őrök is elmentek, ahogy eljöttem, be kellett zárnom a kis ajtót, mert nem volt kinek adni a kulcsot. Az nagyon, de nagyon fura volt.
Beülünk egy kis szobába, Újváriné és még két varrónő, Filepné Szabó Margit és Turóczy Sebestyén Tünde társaságában. Ők kitartanak, mindhármukra igaz, hogy „a fél életüket a varrodában töltötték”, és nem titkolják, mennyire szeretik munkahelyüket. Vagyis a volt munkahelyüket. „Ennyi évtized után bárkitől nehéz elszakadni. Ez itt nemcsak munka volt, de közösség is, élettér” – mondják.
Mikor vették észre, hogy baj van a gyárral? – kérdezzük.
„Már tavaly éreztük, hogy kevesebb a munkánk” – kezdi Újváriné.
Egyre kevesebb megrendelés jött. Tudja, mi itt 70 százalékban Baumler-öltönyt varrtunk, de volt még Paul Costelloe is, régebben Ted Baker. Budapesten szabták ki a részeket, mi itt összevarrtuk őket. Eleinte nem mondták, hogy probléma lenne, ez márciusban volt, amikor jött a koronavírus. Kérdeztük a magyar ügyvezetőt, van-e baj, de ő nyugtatott minket, hogy nyugi, kihúzzuk ezt a pár hónapot.
Ez azonban nem sikerült. A dolgozók márciusra a fizetésüknek csak a 60 százalékát kapták meg, áprilisban még varrhattak maszkokat, de már abból se jött ki egy teljes fizetés, igaz több volt, mint ami májusban vagy júniusban érkezett a cégtől. Az utóbbi hónapokban alig kaptak pénzt a cégtől, akadt, akinek nemrég 275 forintot utalt az A.J.R., más 1800 forintot kapott – az érintettek közül csak néhányan tudtak nevetni ezen a képtelenségen, többségük elkeseredett és dühös lett tőle. Amit csak fokozott, hogy március óta alig vagy egyáltalán nem volt érdemi kommunikáció a cég részéről, a méltatlan helyzetet pár hete elégelték meg, ekkor „döntöttünk a felszámolás elindítása mellett. Írtunk már több felszólítást, nem jött válasz.”
Az asszonyok állítják, a kivéreztetésre játszó tulajdonosok el sem tudják képzelni, hogy milyen körülmények közt élnek a munkavállalóik.
Én 37 kilométerről járok be, egy kis faluból, Lónyáról. Három húszkor kelek, hogy itt legyek a reggeli hatórás kezdésre
– meséli Sebestyén Tünde.
Pluszmunkával, túlórával, hétvégézéssel, amikor volt pluszrendelés, akkor megvolt a nettó 120 ezer forint, talán a 130 is. Otthon van jószág és kiskert is, de ezek is pénzbe kerülnek, és az most már hónapok óta nincs. Télire meg kell venni a fát a nemsokára, de miből? Itt az embereknek nincs tartaléka, ez nem olyan vidék, mi itt épphogy kijövünk a következő fizetésig. Nyaralás? Hát itt olyan nincs. Nem jártunk el, legfeljebb egy-egy napra, ha eljutottunk a strandra, ide az Atlantikába, tudja, az volt a mi nyaralásunk. Van két gyerekem, ők tartanak el most diákmunkából. Örülök azért, hogy ezt kapom az élettől, hogy ad a gyerek, de akkor sincs ez jól, nem így kéne ennek lennie. Tudunk olyanról, akinek gyógyszert kéne vennie, mert cukorbeteg a gyerek. De nem tud. Mert itt bizony sokan élnek gyógyszerekkel. Ez olyan vidék.
Szabó Margit veszi át a szót:
Ez egyszerű. Ha valakinek nincs pénze ennivalót venni, az felmond. Többen elmentek dolgozni Mátészalkára a lencsegyárba vagy Nyírbátorba, ott orvosi eszközgyár van. Beülnek négyen-öten egy kocsiba, indulnak hajnalban, más lehetőség, főleg nőknek nincs. Nekem itt dolgozott a lányom, a vőm is, velem együtt ők is elvesztették a munkájukat. A közmunka nem fizet szinte semmit, varrni pedig a környéken nem lehet. Pedig én varrni szeretnék. Hisz varrónő vagyok.
Szeretik a munkájukat? – kérdezzük és állítjuk egyszerre.
Mindhárman elmosolyodnak. „Nagyon.”
És mit szeretnek benne?
Mindegyikük mást és mást emel ki. „Mégis csak szép, finom anyaggal dolgozunk. Jó fogni… És nagyon szép ám egy Baumler-öltöny! Jó érzés arra gondolni, hogy amit mi összerakunk, az valakin jól fog állni, és abban sétál Angliában, Németországban, ki tudja hol.” De az is szempont, hogy „tudom, mi az a szép munka, az igényesség. Sokszor van, hogy bemegyek a butikba, és mondom magamban, hogy na, mi ezt nem engednénk el! Ez jó érzés.” Az is jó még, hogy „sok mindent lehetett csinálni. Több fajta modellt, de az is tetszett nagyon, amikor mellényt kezdtünk csinálni.”
Nehéz munka – ezt is inkább állítjuk, mint kérdezzük.
Ebben is konszenzus van.
Persze, nagyon monoton. A szemet veszi igénybe, a derék meg tönkremegy, mert hát görbén ülünk. Nézze csak, majdnem mindenkinek van itt már egy kicsi púpja!
Hallgat a cég
Kíváncsiak voltunk a cég álláspontjára is, és arra, miért hoznak embereket ilyen helyzetbe, ám hiába értük el Vámos Zoltán ügyvezetőt, azt mondta, neki nincs nyilatkozattételi jogosultsága. Ő egyébként afféle kényszerszerepben mozog: nem ő hozza a döntéseket, csak végrehajtja, amit a külföldi tulajdonosok kérnek tőle, így hát Vásárosnaményban nem is haragszanak rá, annál inkább az angolokra. Az angol ügyvezetőt, bizonyos Nick Harrist – a tulajdonos képviselőjét – azonban nem tudtuk elérni. Megkérdeztük, hogy az A.R.J. tényleg Philip Day tulajdonában van-e, de erre nem válaszoltak.
Innen-onnan összeszedett információk szerint a cég bedőlése a megrendelések megcsappanásával függ össze, amit a koronavírus csak tetézett, de a lejtmenet már korábban megkezdődött. Az A.R.J. két évvel ezelőtt egy masszívan veszteséges céget vett meg a már említett Simon Berwintől: az Opten szerint noha mind 2017-ben és 2018-ben 4-4 milliárd forint körül volt az árbevétel, az üzemi eredmény mindkétszer százmilliós mínusz körül mozgott, ez a szám pedig 2019-ben aligha javult az elmondások alapján, a hivatalos számokat ugyanis még nem hozták nyilvánosságra. Túl nagy volt a gyár, nem tudott ennyi embert eltartani a saját értékesítőláncától érkező csökkenő megrendelésekből – szól az egyik magyarázat. A másik az, hogy a cégcsoport rosszul menedzselte magát, ennek a levét isszák meg most Vásárosnaményban, de könnyen lehet, hogy a két verzió nem kizárja, inkább kiegészíti egymást.
A legnagyobb foglalkoztató
Filep Sándor, Vásárosnamény kormánypárti polgármestere lendületes, közvetlen ember, olyan, aki tegezéssel folytatja a kézfogást. A múlt heti tüntetésen is részt vett, sőt, népszerű beszédet mondott, azt pedig direkt kiemelte akkor, hogy épp egy olyan öltöny van rajta, amit itt készült, egy olyan, amit „ti varrtatok.” Ezért amúgy tapsot is kapott.
Azért aligha nyugodhat meg, errefelé 500 állás óriási szám. Ha nem vigyáz, ez még az ő székét is megingathatja.
Ha ezt levágják, mi lesz Vásárosnaménnyal? – kérdezzük.
„A Berwint korábban is meg kellett menteni komoly állami támogatással. De ez most borzasztó a város számára. A legnagyobb foglalkoztató, évi 35 milliós adóbefizetéssel. Elképesztően fog hiányozni. De amikor 2010-ben polgármester lettem, épp egy lapszabászatot zártak be, nagy volt a szomorúság. Négy év múlva azonban újranyitottuk” – válaszolja a polgármester.
A városvezető már tavaly év végén érezte a bajt, ami tudomása szerint 2020 elejére közüzemi és beszállítói tartozásokig fajult. „Aláírás előtt volt egy közel 12 milliárdos projekt, amiben lett volna 5 milliárd állami támogatás. Ebből 1300 fősre bővítették volna a gyárat, női ruhákat is gyártottak volna, azaz profilbővítéssel járt volna mindez, építettek volna egy munkásszállót, meg is vettek egy közel százmilliós telket itt a városban. A végső aláírás azonban mégis elmaradt, ma már érthető, hogy miért.”
Mit gondol az itteni fizetésekről? – kérdezzük a Filepet. Arra a bruttó ezer forintos órabérre célzunk, amelyből két, de akár háromszázezres öltönyöket készítenek.
Erre csak azt tudom mondani, hogy az előállított termék értéke nem volt arányban a kifizetett bérrel
– ismeri el tényszerűen, mégis diplomatikusan.
A polgármester egyébként havi 150 milliós bérköltségről tud, a rezsiköltség szerinte 50–70 millió lehetett. Azt is megkérdezzük a fideszes politikustól, nem tartja-e reálisnak, hogy a kormány valahogy megsegítse a nehéz helyzetbe került családokat, olyan sokaknak jut milliárdos támogatás, például luxusszállodákra.
A kormány csak az álláskeresésivel tud segíteni, de ehhez fel kell mondaniuk a munkavállalóknak. Amit ez a cég csinál, az nem más, mint szimpla zsarolás.
Már hiányzik a hajnali kelés
A varrodában ma már nincs senki, a biztonsági őrök állomása üres, a főbejáraton vastag lánc függ. A jachton, egy kristálytiszta tavacska előtt pózoló Baumler-öltönyös modell posztere még kinn van a gyár bejáratánál, ám a napszemüveges alak egyre szürreálisabbnak hat a máris kopottnak és leharcoltnak mutatkozó épület előtt.
A gyárral szembeni virágárusnak már most hiányoznak a dolgozók. Azt ecseteli, hogy a gyár befulladása nemcsak a dolgozóknak, hanem az ő vállalkozásának, sőt, az egész városnak rossz. „Ez óriási csapás. Itt délután kettőkor több száz ember kijött, és teli lett a központ. Itt vásároltak az ABC-ben, a gyógyszertárban, itt intéztek mindent. Nálam is vettek névnapra, születésnapra, temetésre virágot, csokrot. Ez mostantól nincs. Iszonyatos forgalomkiesés ez mindenkinek, szerintem ez további állásokba fog kerülni nekünk. De még a Volán is veszít rajta, hiszen több százan nem vesznek bérletet náluk.”
A polgármester többször is kiemelte nekünk, hogy ez bizony egy kuruc vidék, ami azt jelenti, hogyha „viszket az ember tenyere, akkor üt.” Mégsem érzünk ilyen indulatokat, legalábbis a varrodával kapcsolatban biztos nem.
Amikor például az órabér és a több százezres öltönyök közti „árrésről” kérdezzük a varrónőket, ők csak széttárják a kezüket, és visszakérdeznek:
Kedves uram, most én ezzel mit csináljak? Tudja, ez legalább volt!
Egy biztos pont, bejelentett állás, fizetett tb, jó társaság: ez nem kevés, még ha a bér lehetett volna több is.
„37 év hosszú idő, soknak éreztem, sok is volt, de pár napja valami változott bennem” – mondja Szabó Margit.
Az, hogy de jönnék ide megint, szeretnék jönni dolgozni. Olyan jó helyen volt, mindent el tudtunk utána intézni. Munka után intézhettünk a dolgainkat. Most se munkánk, se dolgunk. Más szögből látjuk a dolgokat.
Végül előbukkan a nosztalgia is: nyár van, és nyaranta nagyon meleg volt a gyárban. „Meleg?! Olyan volt, mint egy katlan! Biztos az üveg miatt meg a szalag, a világítás és a gőz miatt. Jaj, nagyon meleg volt! Nyitottuk az ablakot, volt ventilátor, de nem sokat segített. Azért jó volt a mi ruhagyárunk, nem szidom én. Télen is meleg volt, nyáron is. Egyszóval: jó volt.”
Ennyi lenne csak a varrónői üzenet, kérik, hogy ez mindenképp legyen benne:
Csak azt szeretnénk, hogy valaki vegyen észre minket.
Tünde végül ennyit tesz hozzá:
Nehezen alszom. Felőröl az éjszaka, végig azon gondolkodom, hogyan tovább, hol fogok én most dolgozni. Nem kell már nekem csörgőóra, anélkül is ébredek 3:20-kor. Bárcsak mehetnék! Menni is akarok, mozdulok, hogy kikeljek, csak aztán eszembe jut, hogy jaj, nincs hova menni már, és ágyban maradok. Visszaaludni azonban már nem tudok. Ehhez a luxushoz még nem szoktam hozzá.
Kiemelt kép: Farkas Norbert /24.hu
