Belföld vélemény

Karafiáth: „Közlegény! Nem láttam a reggeli álcázási gyakorlaton!” „Köszönöm,uram!”

Aki kenyérért fekszik le, az nem kurva, aki kalácsért, az igen.
Korábban a témában:

Amíg egy rendszer kiépül, a hatalomgyakorlás célravezető módjának tűnik, ha elhitetjük, a többség velünk van. Ez, mint az utóbbi években is láttuk, leginkább hazug jelszavakkal, közös ellenségkép konstruálásával és az egzisztenciális függőségek kialakításával érhető el.

A paranoia idehaza immár alapállapot lett. Válaszként pedig az ország egy része, a történelmi hagyományoknak megfelelően, a rejtőzködők sorába lépett. A falnak is füle lett, számos munkahelyen és társaságban nem szabad, vagy legalábbis nem érdemes felfedni, mit is gondolunk valójában. Tombol a paranoia. Egy kedves barátom figyelmeztet, hogy inkább másik vonalat használjunk a beszélgetésre, mert félő, hogy lehallgatják őt. Sok ismerősöm leragasztja a kamerát a gépén, kínosan ügyel, mit és kinek mond.

A rendszerváltás után harminc évvel ismét a régi mintázatok körvonalazódnak. A fogalmak a központi propaganda hatására elveszítik a jelentésüket, bekoszolódnak. Újra olyan vicceken nevetünk, mert modellértékűnek érezzük, mint amikor Sztálin elvtársat egy az ablakán beröpülő labda zavarja meg munkájában, mire a jóságos vezető belevágja a bicskáját a lasztiba, a lenti gyerekeket pedig elzavarja a térről; és hát ebből is látszik, mily jószívű ő, hiszen közéjük is lövethetett volna.

És megjelentek az álarcosok is.

Az első csoportba a konformisták tartoznak, legfőbb eszközük az idomulás, bármi áron. A konformista az energiái zömét alkalmazkodásra fordítja, a vélt vagy valós előnyökért olykor hagyja veszni még az identitását is. Olyannyira iparkodik simulni, hogy el is hiszi: pont olyan ő, mint akikhez tartozni szeretne.

Ha az ember saját énjét hamis énnel helyettesítve elveszíti önmagát, akkor rendkívül bizonytalanná válik. Mások elvárásának visszfényévé válva szakadatlan kétely mardossa amiatt, hogy identitása nagy részét elvesztette. Ahhoz, hogy az egyén az identitásvesztésből adódó pánikot leküzdhesse, alkalmazkodnia kell, és mások szakadatlan elismerése és helyeslése szükséges ahhoz, hogy megerősítse identitását. Mivel nem tudja, kicsoda, legalább a többiek tudják, hogy ki ő – feltéve persze, hogy megfelel elvárásaiknak.

Ezt nem én mondom, hanem Erich Fromm filozófus, szociálpszichológus.

A konformisták a szorongásuk és a rossz közérzetük feloldását is remélik – általában hiába.

A második csoportba a láthatatlanok tartoznak, azok, akik észrevehetetlenné próbálják változtatni magukat. Még egy vicc: az őrmester odaszól a bakának, hogy „Közlegény! Nem láttam a reggeli álcázási gyakorlaton!”. A válasz: „Köszönöm,uram!”

Titkolják, mit gondolnak, elfedik valódi vonásaikat. Beolvadnak szótlanul, elvannak a periférián. Nem szólnak, de nem is hazudnak, megteszik, ami kell a túléléshez; például nem mondanak fel egy minisztériumban, vagy egy hibbant vezetőt kapott állami csúcsintézményben, és végzik a dolgukat. Látszólag apolitikusak, de hogy mi zajlik bennük, csak ők tudják. Nem vallanak színt, mert az az állásukba, az egzisztenciájukba kerülne.

A hamis identitás, a maszk egyszerre pótlék és páncél is lehet. Eleinte kényelmetlen a viselése, de aztán az elme hozzászokik. Deformálódik, torzul a lélek. Nagyot néztem, amikor a szabadság bajnokaként tetszelgő ismerősöm, miután befeküdt a hatalomnak, rögtön másként kommentálta a híreket, mint addig. Zajnak nevezte a felháborodást, nevetségesnek a tiltakozásokat. A  másik oldallal azonosult, átvette a szavaikat és a véleményeiket, hogy önmaga előtt ne értéktelenedjen el, s ne kelljen megvetnie magát. Ez az ismerősöm még nem vágta el a régi szálakat, de már relativizál, elken, maszatol. Egyre több hozzá hasonló araszol a másik oldal felé, vissza-visszakacsintva, remélve, tán megértik őt. Magyarázzák a szervilitásukat, és miközben kifelé megfelelnek, a mi fülünkbe azt suttogják: árulás nélkül éhen vesznének, de pszt, ez titok.

Hogy éhen halnának, az persze kétséges; a valóság inkább igaz, hogy lejjebb kéne adni az addigi életszínvonalukból. Sokat idézik mostanában Sárközi Márta szerkesztő, ifjúsági író (Molnár Ferenc lánya, Sárközi Mátyás édesanyja) szavait az ötvenes évekből, miszerint:

Aki kenyérért fekszik le, az nem kurva, aki kalácsért, az igen.

Kérdés, mi minősül kalácsnak.

A nagy kocsi még kenyér? És a tengerparti nyaralás? A tágasabb lakás?

Van még az egyre szélesedő harmadik csoport, melynek tagjai nyíltan agitálnak a hatalom oldalán. Egy részük küldetéstudatból, misszionáriusi hévvel. Ők, az elhivatottak vannak a kevesebben. A rendszer eminens kiszolgálói mímelik a nyílt behódolást, és földig, porig hajlásuk csak eszköz, a hatalommegtartás eszköze.

De milyen az a társadalom, ahol csak a totális szervilizmussal érvényesülhetsz? Ahol egy vezér van, és az ő kénye-kedve szerint mennek a dolgok? Ahol az öncenzúra oly természetes, mint a lélegzetvétel?

Amennyiben a rejtőzködés, alapvetően szimptómaként felfogva, a társadalomról mond valamit, akkor közvetlenül negatívumokat világít meg.

Ezt pedig Kapusi Márton állítja egy tanulmányában.

A társadalom összekuszált működése gátolja személyes céljaink és vágyaink kiteljesítését. E rombolás tükre az új NAT is, amit a buzgó csinovnyikok állítottak össze, mutatván, hogy megértették az üzenetet, tényleg mindenre képesek, teljesen mindegy, mit pusztítanak, mit hazudnak el, és mit tesznek tönkre.

Az új kerettanterv az össze lózunggal és hablattyal egyetlen cél felé mutat: fenntartani az álarcot az arcokon, hazug identitást konstruálni, hagymázas képekkel teletömni a következő generáció agyát. Megszilárdítani a bezárkózást, a konok ostobaságot, torz személettel beszélve történelmi felelősségről, művészeti értékről, jövőről.

Aki ehhez tapsol, bűnt követ el.

Épül az egymástól rettegők társadalma. És az az ország, ahol rejtőzködni kell, nem egészséges. A felgyűlt árulások, megtagadások, álarcok eltorzítottak bennünk valamit. Annyi lett az engesztelhetetlen harag, a visszafojtott indulat, hogy az egymásra rakódott, erodált rétegeket nehéz lesz majd, ha egyáltalán, javítani, megújítani. Rontani, rothasztani persze még bőven lehet.

Kiemelt kép: Ivándi-Szabó Balázs / 24.hu

Ajánlott videó mutasd mind

Ha kommentelni, beszélgetni, vitatkozni szeretnél, vagy csak megosztanád a véleményedet másokkal, a 24.hu Facebook-oldalán teheted meg. Ha bővebben olvasnál az okokról, itt találsz válaszokat.

A cikkhez ide kattintva szólhatsz hozzá.
Nézd meg a legfrissebb cikkeinket a címlapon!
24-logo

Engedélyezi, hogy a 24.hu értesítéseket
küldjön Önnek a kiemelt hírekről?
Az értesítések bármikor kikapcsolhatók
a böngésző beállításaiban.