Az utóbbi hetek számomra legijesztőbb hírei közül kettőnek a magva ugyanaz, üzenetük dermesztő: lassan belenyugszunk, hogy a fizikai létünk is fenyegetve lehet.
Hamar túljutottunk a sokkon, amikor a G-nap után Simicska közölte, hogy az életét félti. A minap azt tudtuk meg, hogy sugárzásmérőt hordott magánál, különleges „balesettől” félve.
Most pedig Sargentini nyilatkozta, hogy nem jön Magyarországra, mert fizikai erőszaktól tart.
Persze mindkettő kezelhető paranoiás túlmozgásként, tudatos hergelésként, hiszen, meglehet, gyilkos sugárzástól tartani tényleg túlzás. A szimpla fizikai erőszak, ellehetetlenítés számára viszont minden előkészítve, jó sok munkája fekszik ebben a kormánynak.
Ennek köszönhetően az utóbbi években élő példái lettünk a világszerte egyre több helyen érvényes tételnek, miszerint a félelem fölzabálja a lelket.
A csendes őrület jele az is, hogy nálunk még mindig hallgat vagy rajong a többség.
Az állandó lelki készenlét, a félelem lassú gyilkos, kiszorít a saját életünkből, öncenzúrára kényszerít, szomatizál. Rémülettel olvastam újabb bizonyítékként, amit tudni lehetett eddig is, hogy idehaza már valóban sorsok függenek a hallgatástól. Az elmúlt években fiatalemberek sora, Istvánffy András, Karsay Dorottya, Kövesdi Veronika, Sándor Mária, Pukli István, Rékasi Zsigmond, Kálló Dániel és most Nagy Blanka példája mutatja, hogy a politikai szerepvállalás egzisztenciákat remegtethet meg alapjaiban. Olyannyira, hogy évekkel az ellenzéki felszólalások után sem mernek nyilatkozni az érintettek.
Amúgy el sem tudom képzelni, mi jöhet azután, hogy embereknek a fizikai létükben kell fenyegetve érezniük magukat.
Milyen ország az, ahol akár a testi épségüket kell félteniük azoknak, akik nem állnak be a sorba?
Milyen ország az, ahol simán rád sütik, hogy ellenség, áruló, Soros-bérenc vagy?
Ha hibázol, kész a rögtönítélet. Mert míg az átlagember, mondjuk, Simicska Lajos félelmét elintézheti annyival, hogy ez a nagyok játéka, addig a saját életére kiható mindennapi nyomasztást, a lassú mérget nehezebb, sőt, megkockáztatom, lehetetlen elhessegetni.
És egyre csak mondom, hogy a vezetők játszmái példák a társadalom előtt: ami felső szinten megy, egy idő után normaként működik lentebb is. Gondoljunk csak a korrupcióra.
Aki hangot ad a félelmének, vagy szóvá tesz valamit, arra bélyeget ütnek, lehazugozzák, lehivatalosrettegőzik, s különben is Soros-bérenc. Miközben épp a kormányoldal és kormánypropaganda alapvető eszköze a hazugság, és annak minden alfaja, a ferdítéstől a hírhamisításig, az elhallgatástól a nyilvánvaló valótlanság szajkózásáig. Maximum elintézik egy helyreigazítással. A cél ugye szentesíti az eszközt.
Simán letagadják egymást is, mert nem számítanak arra, nyilván a saját rajongóikból kiindulva, hogy igen egyszerű felfejteni a kapcsolódási pontokat, mondjuk Birnbaum ügyében, aki a kormánnyal valóban nem volt kapcsolatban, viszont a Századvéggel igen.
Borzongató nézni, ha valaki kitesz egy véleményt a falára, hogyan esnek neki, hogyan szabadulnak el az indulatok. Lehet, ez csak ventillálás. Lehet, hogy az agresszió mindig kimerül szavakban, levezetődik egy sima verbális kivégzésben. De az is lehet, hogy egyszer már nem.
Kiemelt kép: Frederick Florin / AFP
