Panka sokáig képtelen volt kimondani, hogy anyja alkoholista volt. Családja éveken át tagadásban élt, kiskamaszként vált nyilvánvalóvá számára, hogy az anyja iszik. Pedig korábban is voltak jelei; már kiskorában feltűnt neki, hogy sosem hívja át magához a barátait. Nem tudta, miért, egyszerűen így alakult. Sokszor érezte, hogy “valami nem stimmel”; ilyenkor anyja érzelmileg elérhetetlen volt, ami nem vallott rá. Minderről először nagy nyilvánosság előtt már felnőtt fejjel beszélt. Ifjúsági szakemberként többször tartott prenvenciós órákat középiskolákban, az egyik ilyen alkalommal egyszerűen kibukott belőle. „Egyszer végre fel kellett vállalni.”
Tagadásban él a társadalom
Panka története nem egyedülálló. A Magyar Máltai Szeretetszolgálat számításai szerint ma Magyarországon körülbelül 400 ezer gyerek él az övéhez hasonló családban, vagyis ahol az egyik vagy akár mindkét szülő szenvedélybeteg. Ennek ellenére senki sem beszél ezekről a gyerekekről: a nemzeti alkoholstratégia tervezetében sem tesznek róluk említést. Ennél is nagyobb baj, hogy nincsenek számukra speciális segítő programok, és a szakemberek (pszichológusok, addiktológusok) sincsenek felkészülve a probléma kezelésére. „Ugyanolyan tagadásban él a társadalom, mint a szenvedélybeteg családok” – mondta Frankó András családterapeuta és mentálhigiénés szakember, a Fogadó Pszichoszociális Szolgálat intézményvezetője.
Pedig lenne miről beszélni. A statisztikák szerint ugyanis:
- A szenvedélybeteg családban felnőtt gyermekek több mint 30 százaléka maga is függő lesz.
- Ugyanilyen arányban mutatnak pszichés zavarokat (szorongás, depresszió, személyiségzavarok) életük során.
- Felmérések szerint a függők 50 százaléka szenvedélybeteg családból jön.
- Az alkoholbeteg szülők gyerekei 24 százalékkal több időt töltenek kórházban, és lassabban is gyógyulnak meg.
- Nyolcszázezer és egymillió között lehet az alkoholisták száma Magyarországon.
A tagadás mértékét jól mutatja, hogy mind ezidáig nem jelent meg magyar nyelvű kiadvány a témában. Ezt a hiányt hivatott pótolni a Máltai Szeretetszolgálat kiadásában nemrég megjelent Apa, anya, pia – Hogyan találhatják meg a szenvedélybeteg szülők felnőtt gyermekei mégis a boldogságot című könyv. A szerző egy Németországban élő zeneterapeuta és pszichoterápiás természetgyógyász, Dr. Walraut Barnowski Geiser, aki évek óta foglalkozik ilyen sorsú felnőttekkel és gyerekekkel.
A könyvvel szeretnék az ellátórendszer figyelmét is felhívni a problémára, amely többnyire a szülők felépülését támogatja, a gyerekekkel nem kezd semmit. A felnőttek az önsegítő csoportok (a 12 lépéses programon alapuló Adult Children of Alcoholics, röviden ACA) segítségére is számíthatnak, kifejezetten gyerekeknek szóló csoportfoglalkozások – mint például a máshol működő ALATEEN csoportok – viszont nincsenek Magyarországon. Miközben a gyerekek sokkal nehezebb helyzetben vannak felnőtt sorstársaikhoz képest, hiszen nem tudnak kiszakadni a rosszul funkcionáló családból.
Nekik olyan programokat kell találni, ami segíthet abban, hogy gyerekek tudjanak maradni és ne vegyenek magukra szülői szerepeket
– mondta a szakember. A Bolyhos című mesekönyv is azért készült, hogy az egészen kisgyermekeket is meg tudják szólítani.
Nem vagyok egyedül
A mintegy 140 oldalas könyv különböző családtörténeteken keresztül mutatja be a szenvedélybeteg család működési mechanizmusait. Drogfüggő anya lánya, munkamániás apa fia mesélnek arról, hogyan teltek mindennapjaik függő szüleik mellett, miként (nem) tudták feldolgozni az elszenvedett traumákat.
Ez is a könyv egyik alaptézise, hogy a szenvedélybeteg családban felnőtt gyerekek életük végéig hordozzák magukban a szülők okozta terheket, sokszor fel sem ismerve, milyen komoly és marandó hatás érte őket gyerekkorukban.
Panka főiskolai évei alatt szembesült azzal, hogy foglalkoznia kell a gyerekként szerzett sérüléseivel. „Nem tehettem mást, nekem dolgom volt ezzel.” Egyéni terápiára és pszichodrámára kezdett járni. Ezek döbbentették rá, hogy nincs egyedül, végre kimondhatóvá vált a probléma. „Nem az van, hogy egy tízmilliós országban egyetlen alkoholista szülő él, és az pont az enyém.” Másoknak is segít, hogy felvállalja, milyen családból jött; segítő szakemberként is hitelesebb lesz, másrészt a drogprevenciós órákon azt tapasztalta, hogy minden osztályban volt legalább egy gyerek, aki hasonló családi körülmények között élt, mint ő.
A gyerekkori traumák gyakran kapcsolati nehézségek, pszichoszomatikus tünetek, beilleszkedési problémák vagy önbecsülési zavarok formájában kerülnek felszínre felnőttkorban, számolt be terápiás tapasztalatairól Frankó András. Erről mesélt a pedagógusként dolgozó Andrea, akinek az apja ivott. Sosem vágyott nagy karrierre, legnagyobb álma az volt, hogy saját családja legyen, otthon lehessen a gyerekeivel, gondoskodhasson a férjéről. Kapcsolatai azonban mind zátonyra futottak, miközben munkájában egymás után érték a szakmai sikerek. „Kizárólag olyan férfiakat választottam, akikben képtelen voltam megbízni”, mondta a nő.
Mindezt arra vezette vissza, hogy gyerekként sosem számíthatott alkoholista apjára, nem volt jelen az életében mint szülő. Folyton mindenért szégyenkezett, gyakran érezte magát csúnyának vagy kövérnek. Eközben sokszor ő gondoskodott az apjáról, próbálta megmenteni. Talán nyolcéves lehetett, mire megtanulta, hogyan vizezze apja italát, máskor egyszerűen kiöntötte a megtalált dugikészletet. Többévnyi terápia és csoportba járás kellett ahhoz, hogy végre szégyenérzet nélkül tudjon végigmenni az utcán.
Minden a függő betegségéről szól
A szenvedélyfüggő család másik fontos ismérve, hogy az egész család működését a függő állapota, hangulata határozza meg: róla, illetve betegségéről szól minden. Panka ezt úgy fogalmazta meg, hogy gyerekkorától kezdve környezetének megfigyelésére volt „kódolva”: „mit engedhetek meg magamnak, hogyan tudok úgy meghúzódni, hogy ne érjen sérülés.” Ahhoz alkalmazkodott, hogy éppen milyen állapotban volt az anyja. Nem véletlen, hogy mindezekről csak halála után tudtak beszélni a családjában. Előtte kizárólag arról esett szó, hogyan tudnak neki segíteni, de az sosem volt téma, őket hogyan érint a függősége. Ez a fajta alkalmazkodás, önfeladás köszönt vissza párkapcsolataiban is. Első szerelme szenvedélybeteg volt, sokáig azonban nem ismerte fel ezt.
Viccelsz? Teljesen vak voltam, tudattalanul inkább hárítottam.
Andrea gyerekkora is állandó bizonytalanságban telt apja alkoholizmusa miatt. „Láthatatlan akartam lenni”, emlékezett vissza. Mikor apja hazaért, minden idegszálával azt leste, mennyire lehet részeg: ahogy fordult a kulcs a zárban, már annak hangjából meg tudta mondani, hogy mennyit ivott. „Gépszíjas ivó volt”, idézte Andrea a szakirodalmat. Ezt azt jelentette, hogy mindig öntudatlanra itta magát. Ez két-három hétig ment így, aztán kisebb szüneteket tartott, hogy ki tudja pihenni az ivást. Ennél csak az volt rosszabb, amikor csak ittas volt, mert akkor nem dőlt ki azonnal, hanem beszélgetni akart.
Frankó András ezért is tartja hiánypótlónak a könyvet, mert jól rámutat, mennyire fontos lenne, hogy a segítő szakemberek is megértsék azt a családdinamikát, amelyben klienseik felnőttek. Hogy tisztában legyenek azzal, milyen traumákat élhettek át és mennyire nehéz ezekről beszélniük. Akár a szégyen miatt, akár azért, mert egyszerre gyűlölik és szeretik szenvedélybeteg szüleiket. Az átéltek ellenére Andrea úgy emlékszik apjára, hogy nagyon jó természete volt, szerették a munkatársai is. „Ha józan volt, azonnal megbocsátottunk neki mindent.”
Egy egészségesebb működési módot keresnek
Ugyanezt a kettősséget élte át a szociális munkásnak tanuló Eszter. Apja hercegnőként kezelte, mindent megadott neki, még saját lova is volt. Ha megvolt a szinten tartás, szinte nem is látszott rajta, hogy iszik. Egyszer észrevette, hogy vezetés közben fura mozdulatot tesz a kezével. „Azt mondta, fáradt, ezért zsibbad a keze. Ez azt jelentette nála, hogy még nem volt meg a reggeli adag, idézte fel. Utolsó éveiben viszont hamar agresszívvá, indulatossá vált. „Ha más szemmel nézem, akkor egy szörnyeteg volt.” Kamaszkorában több pszichológusnál is járt, de egyikük sem tudott igazán segíteni. „Az volt az érzésem, mintha nem akarnák meghallani, amit mondok.” Nehéz lehetett feldolgozniuk, hogy gyerekként többet tudott az alkoholbetegségről. A lánynak mindez természetes volt, hiszen hamar megtanulta felismerni a függőség jeleit. Tudta, milyen együtt élni egy alkoholistával, mire számíthat. Volt, aki nem is akarta elhinni neki, hogy a köztiszteletnek örvendő apja iszik.
Klienseik nem feltétlenül azért keresték fel a Fogadót, mert szenvedélybeteg családban nőttek fel, de előbb-utóbb mindig kiderült, hogy mégis ez a helyzet. Jelenleg több mint 80 kliensük van, vannak köztük kamaszok és középkorú felnőttek is. A terápiák elsődleges célja nem az, hogy a szerfüggő absztinens legyen, hangsúlyozta Frankó András, aki már 30 éve foglalkozik szenvedélybetegekkel.
Azt az egészséges működési módot próbálják megtalálni, amely révén a családtagok egészségesebben élhetnek. „Valamilyen formában mindenkit megbetegít az a helyzet, amiben a függő él. A legnagyobb kihívás az, hogy a családtagok ne váljanak ennek áldozataivá. Különben maga a beteg sem lesz képes meggyógyulni.
Az sem cél, hogy a múltbeli eseményeket boncolgassák. Ehelyett arra koncentrálnak hogy a gyerekkori történések ne gátolják klienseiket a jelenlegi boldogulásukban. „Hogyan tudjanak szabadabban létezni, ha újra hasonló trauma éri őket.” Ez a kliensnek is fontosabb.
Kiemelt kép: Pixabay
