A Szigetvári Kórház egy nagyon furcsa intézmény, egyfajta csakrája a mai magyar egészségügynek. Nem azért, mert a közelmúltban pazar felújításon ment át, hanem ahogy itt történnek a dolgok.
Például ahogy igazi szociális központtá nőtte ki magát. Olyan mennyiségű ruha és egyéb adományt kapnak, hogy a felesleget egész egyszerűen eladják. Így a kórházban fekvő betegeknek a befolyt pénzből olyan holmit tudnak venni, amit nekik nem áll módjukban, és a tb sem támogat, és mégis nagyon kell. Mint mondjuk a fogkefe. A szociális vásár mindenkinek jó. Az adomány hasznosul, a beteg pizsamát és törölközőt kap, az egészségügyi bérért dolgozó ápoló pedig olcsón jut ruhához és ajándékhoz a családjának. Az egyik helyi multinál este leselejtezett kenyér hasznosítására szövetkeztek a helyi családsegítőkkel.
Így is lehet csinálni
Márpedig az adományok jönnek, főleg Pécsről, a főigazgató, Berecz János barátaitól, ismerőseitől. A kórház legújabb kezdeményezése egy saját könyvtár, de ide már a Pszichiátriai Rehabilitációs Osztály vezetője, lelke és motorja, dr. Bender Zsuzsanna kalauzol minket. Aki orvosigazgató-helyettes is, ráadásul a vak is levette volna fél perc alatt, milyen remek párost alkotnak a főigazgatóval. És aki idén Astellas Szakmai Díjat kapott. Az ott töltött pár óra alatt csak az merült fel: hogy is kaphatta volna már ebben a kategóriában.
A könyvtárban járunk, ami nemrég még lomtár volt. Ma már megbeszélések helyszíne, ahová nap, mint nap érkeznek a felajánlott könyvek, pedig csak nemrég kezdték el a gyűjtést. A levetett, de még használható bútorok mellett egy hatalmas, eredeti bécsi versenyzongora áll – egy hálás, gyógyult beteg hozta. Hogy hogyan került be a kis helyiségbe, örök rejtély marad.
A könyvtáros az egyik páciens. Közülük még sokkal találkozunk, sajnos fotón nem tudjuk megmutatni a mosolygós arcokat, védi őket a betegjog. Itt nagyon hisznek a szakmai evidenciákban és a protokollban, amelyek mentén a gyógyítás folyik. Nincs itt semmi csoda vagy különleges – hajtogatja folyton Bender Zsuzsanna. A főorvos szerint az a csoda, hogy nincs csoda. Aztán meg mégis megtörténik valahogy.
A könyvtár csak délután nyit, ezért a foglalkoztató helyiségekben folytatjuk. Ez a rehabilitáció központja. Ide úgy járnak be a betegek, akik már kint, a városban élhetnek, mint egy munkahelyre. Elvárják tőlük, hogy pontosak legyenek, hogy átöltözzenek, hogy vigyázzanak a környezetükre. A szocializáció már az öltözőben elkezdődik, és folytatódik a műhelyekben. Itt a felajánlott, felújításból megmaradt – és a raktárból beszerzett – holmikból és hulladékból elképesztő dolgok születnek: olyan foltvarrott párnák és kis csecsebecsék, amelyek bármelyik ajándékboltban megállnák a helyüket. Ehhez persze a mindig mosolygó, mindig elhivatott dolgozók kreativitása kell. A kórházban működik a környék egyetlen könyvkötészete is – az osztály egyik volt betegének rendeztek be itt egy műhelyt. A férfi kertész volt, a kórházból végezte el a könyvkötő szakmát. Ma már kint él a városban, itt öregedett meg – ha nem karolják fel, húszévesen otthonba kerül, és ma már biztosan nem él.
Olyan szerencsések vagyunk, hogy egy magunk teremtette világban élhetünk – erről már betegek szűk körében, egy kis társalgóban beszélt a főorvos, aki családként tekint a betegek és orvosok közösségére.
Ha szeretetben akarunk élni, megtehetjük.
Rendszeresen főznek együtt a konyhában – jól érzik magukat, és közben a betegek is megtanulják, hogy kell ezt csinálni. A kórházban 22 „nappali” helyük van – ők azok, akik már kint, a városban élnek, de nappal itt foglalkoznak velük.
Nem mondanak le senkiről
Bender Zsuzsa és az osztály fő célja a betegek reintegrálása. Miközben a műhelyben kidobott fahulladékból és fűszernövényekből teremtődik érték, addig a kórház falai között egy sokkal lényegesebb újrahasznosító munka is folyik. Az ide kerülő betegek és családjuk jövőképe általában az volt, hogy elfektetik egy otthonban. Ehhez képest a nappali kórház betegeinek saját, értékes életet adnak.
Ha van önértékelésük, önbizalmuk, méltó életet tudnak élni
– mondta a főorvos.
Nem mondunk le emberekről. Az emberi életnek értelmet és célokat adni – ez a mi dolgunk. Én hiszek ezekben a sorsfordító terápiákban. Nem vagyunk olyan gazdagok, hogy hagyjuk elkallódni az embert, és nem csak az elvesztegetett életre gondolok, hiszen a gazdasági megfontolások is ezt diktálják. Az otthonban sínylődő emberek sok pénzébe kerülnek a társadalomnak, akiket viszont sikerül meggyógyítani és visszavezetni az életbe, dolgozhatnak, eltartják magukat, sőt, adót fizetnek.
Az osztály és a kórház sikereit ma már senki sem vitathatja el. Itt csak komolyan elkötelezett emberek dolgozhatnak, akik azért jönnek be nap, mint nap, mert örömet találnak a munkájukban, akik szeretik a hivatásukat. Amit itt a sokat emlegetett szakmai evidenciához hozzátesznek, az, hogy boldogan jönnek be reggel, elégedetten mennek haza, és persze egy nagy halom emberszeretet.
Eljönnek, hogy elmeséljék, rendbe jött az életük
A társalgóban drámai sorsok kerülnek elő. Van olyan nő, akire az elfekvő várt, ma verset, blogot és kisregényt ír. Az egyik lány egy pécsi rendelőintézet tetejéről vetette le magát, könnyes szemmel állt az ágya körül Bender Zsuzsanna és a sebész. Akkor még az utóbbi sem volt benne biztos, hogy lábra áll valaha, a családja is lemondott róla. Ma takaros albérletben boldogan él a vőlegényével.
Innen a Kis Tündérkertbe sétálunk tovább, egy kis virágos-fás liget a szárny közepén, ahol kertészkedhetnek a betegek – sokan jönnek vidékről, akiknek fontos ez. Bekukkantunk a kis boltba, ahol a szinte semmiből rengeteg munkával és kreativitással készült holmik kelletik magukat ÁFA-mentesen, mert ezt is sikerült elérnie a kórház vezetésének.
A hosszú séta a Nagy Tündérkertben ér véget, ahol már sarjadnak a gyümölcsfák. Ez a kórház egyik új projektje, de hamarosan állatterápia is indul. Itt áll az a ma már hatalmas cseresznyefa is, amely egyfajta emblémája lehetne az itt folyó munkának. Bender Zsuzsanna fiatal orvosként ültette 1980-ba. Őt Kézdi Balázs, a mentora csábította ide, bár ezt a mindig szerény Zsuzsanna nem mondta, de azért, hogy az utódja legyen. Ahogy neki is megvan már az utódja: ezt az évtizedek óta kemény munkával felépített osztályt nem vezetheti valaki, aki csak úgy beesik az utcáról, ez nem is kérdés.
Nem olyan régen megállt egy kis teherautó, bejött egy férfi, és megkérdezte: megismerem-e – mesél egy tipikus történetet. – Persze, nem. Négy éve volt páciensünk, azóta vállalkozó lett, és hozott egy teherautónyi holmit. Volt, aki eljött elmesélni, hogy rendbe jött az élete, angoltanár lett.
Ezeket élem meg igazi szakmai sikerként. És amikor a betegeim kimennek a városba, és senki meg nem mondja, hogy a pszichiátrián kezeljük őket, na, az már valami.
