Ki jelölte a díjra?
A főigazgató úr, dr. Németh Attila volt az, aki javasolt engem. Aztán jött a hívás a Roma Sajtóközponttól, hogy nemcsak jelöltek a díjra, de már be is válogattak abba a tízbe, akik közül szavazással kerül ki a nyertes. Ez sokként ért. „Te jó ég, mekkora dolog ez”- gondoltam már akkor, amikor ezt a hírt megkaptam, mert elég széles volt a paletta. Amikor visszaolvastam a saját történetemet a jelöltek közt, már a harmadik mondatnál sírva fakadtam. Azt mondják, hogy nagyon kemény nő vagyok, de felötlöttek bennem a gyerekkori élményeim. Hosszú, irgalmatlan nehéz utat tettem meg, de nem gondoltam, hogy ez mások számára is motiváló lehet.
Ez az irgalmatlan nehéz út egy szabolcsi cigánytelepről indult.
Én mindig büszkén vállaltam, hogy roma származású vagyok, cigánytelepről érkeztem. Anyu és apu a vasúton dolgozott, apukám vasúti kocsikból pakolta a zsákos cementet és a pétisót, kemény fizikai munka volt. A cigánytelepen nem volt fürdőszobánk, azt se tudtam, milyen az. Télen anyukám egy nagy pléh teknőben melegítette a vizet, abban fürdetett minket. Ezzel együtt nagyon tisztán jelentünk meg az iskolában, azt mondták, olyan tiszta volt a fejünk, hogy mákos tésztát lehetett volna enni róla. Amíg a nővéremék vigyáztak a kisebbekre, a szüleim dolgoztak, és végül annyi pénzt raktak össze, hogy sikerült a nem-roma soron egy kis parasztházat venniük. A szüleim a konyhában aludtak, mi pedig – öten lányok – egy ágyban, a fej- és lábrészénél is. De boldogok voltunk. Egyikünk sem látott mást, mint hogy a szüleink tiszta, pedáns, rendezett körülmények közt élő emberek. A nálunk termett almát, körtét eladtuk, később sikerült jószágokat is vennünk. Sokat dolgoztunk a portán, meg is kaptuk a „tiszta udvar, rendes ház” plakettet. Azt éltük meg, hogy mindig menni kell előre, törekedni kell, mindig van életcél.
Az iskolában is átkerült a nem romák közé, igaz, nem ment könnyen.
Akkoriban szegregáció volt, a roma és nem roma gyerekeket elkülönítették. Egyértelmű volt, hogy aki cigánytelepről érkezett, az a roma osztályba került az iskolában. Nem is volt átjárás a két terem között, ahhoz az egész épületet meg kellett volna kerülni. Még az iskolaudvaron sem osztoztunk, két külön udvarra vezetett a kijárat. Csak egy kis tejüveges ablakon át lehetett a másik osztályteremre látni, ha az épp ki volt húzva. Amikor átnéztem, láttam, hogy ott teljesen más volt a padok elrendezése is. Nem olyan katonás sorban ültek, mint nálunk. Felszabadultabbaknak tűntek a gyerekek, okosak, értelmesek voltak. Persze, hogy oda vágyakoztam. Akkora dolog volt akkoriban, ha egy nem roma származású gyerek a bizalmába fogadott egy romát!
Amikor kihúzták az ablakot, láttam a világosságot, hallottam a zsivajt. Egyre jobban tetszett, de egyértelműnek tűnt akkoriban, hogy aki cigánytelepről jön, csak cigány osztályba járhat. Csak azt éreztem, hogy én ennél többre vágyom. Hogy én nem fogok a romatelepen megöregedni, nekem ez kevés lenne. Biztos vagyok benne, hogy végül a tanárnő közbenjárásával kerültem át a másik osztályba negyedikes koromban. Hát, ott se volt egyszerű… Volt olyan kislány, aki elült mellőlem, mert az anyukája megtiltotta, hogy roma mellett üljön. Pedig az én családom senkinek nem ártott. Soha még egy beírásom sem volt, ezért volt olyan fájdalmas nekem ez az egész. Akkortól lett kisebbségi érzésem.
Mindez nem váltott ki önben ellenszenvet?
Nem! Akkor döntöttem el, hogy megmutatom. Hogy ezt nézitek ki belőlem, de figyeljétek meg, hogy messzebbre is eljuthatok. Onnantól kezdve törtem is előre. Vittek például szavalóversenyekre, anyukámnak nem mondtam, mert nem örült neki, hogy nem volt ünneplő ruhám. De mentem gumicsizmában is. Szerettek a tanárok, ezzel sosem volt gond.
A család hogyan fogadta az eredményeit?
Amikor még első osztályban kitűnő lettem, oklevelet kaptam érte. Én még azt sem tudtam, ez mit jelent. Hazaérve mondtam anyukámnak, hogy kaptam valamit, de nem csináltam semmi rosszat. Ő meg szólt apunak, hogy gyere gyorsan Sanyi, a Timi kitűnő tanuló lett! Láttam, hogy mindenki örül, úgyhogy gondoltam, ez jó dolog. Mivel anyukám látta, hogy a hét gyerek közül én vagyok, aki tanulni szeretne, rám fokozottan oda is figyelt. Amikor a szomszédoknak dicsekedett velem, tőlük is pozitív visszajelzéseket kapott, hogy: na, végre, a romák közt is van ilyen. Ezek megerősítik az embert.
A testvéreim is mind elvégezték a nyolc általánost, igaz, tovább nem tanultak, de mindannyian nagyon tisztességes emberek. Mindenki közmunkás, nyáron alma-, kukorica-, krumpliszedésekre járnak, egyikük pedig konyhavezető.
Ön miért döntött végül az egészségügyi pálya mellett?
Sokat betegeskedtem, ezért sokat vittek orvoshoz. Az, hogy nővérke lehetek, egészen álomszerűnek tűnt. Tudja, mint amikor a gyerekek az óvodában mondogatják, hogy pilóta vagy tűzoltó leszek. Lehet, hogy épp a tisztaság szeretetével kezdődött. Tetszett a fehér köpeny, a sokféle műszer. Amikor gimnáziumba kerültem, akkor került közelebb ez az álom. Első perctől megszeretett az osztályfőnököm, látta, hogy érdekel a biológia. Innen jelentkeztem Budapestre a Batthyány-Strattmann László egészségügyi szakközépiskolába. Az első évben anyukám még besegített anyagilag, másodikban már nem tudott. Ekkor lettem a belgyógyászat tanárom segítségével segédápoló a Hajnal Imre Egészségtudományi Egyetemen. Csak így tudtam finanszírozni a kollégiumot.
A farmakológiára kerültem, itt tanultam meg vért venni, infúziót kötni, ágyazni, katéterezni. Innen átkerültem az immunológiára, aztán a gasztroenterológiára, ahol hatalmas dolog volt, hogy epeszondával tiszta epét tudtam nyerni. Végül az endokrinológián is dolgoztam. Úgy jöttem el, hogy felkészült voltam szakmailag. Akkor, 2000-ben tévedtünk be a nővéremmel a Nyírő Gyula Kórházba, ahol a leköszönő ápolási igazgató fogadott. Megmutattam a bizonyítványomat az OKJ 54-es ápolói képzésről, ami akkoriban nem sokaknak volt. Egyből megkérdezte, melyik részlegen szeretnék dolgozni. A belgyógyászatra kerültem, 12 órás munkarendben. Nem sokkal később már részlegvezető nővér voltam. Aztán megint új ismeretekre vágytam…
Ekkor választotta a pszichiátriát. Miért?
Tudtam, hogy a pszichiátriai kórképeket vagy megérti az ember, vagy nem. Nagyobb kihívás, mint egy belgyógyászati diagnózis. Fölvett a főápoló, dolgozni kezdtem a központi szubintenzív figyelő részlegen – ezt ma már nem zárt osztálynak hívjuk. Azok a betegek kerülnek ide, akik veszélyeztető magatartást tanúsítanak, nemcsak magukra, másokra is. A mi dolgunk, hogy stabil állapotba hozzuk őket, hogy átkerülhessenek a nyílt osztályra. Jó látni, amikor a gyógyszeres terápiát követően teljesen más emberré válnak. Amikor bekerül a szótárukba, hogy „kérem” és „köszönöm”, akkor már tudom, hogy talán kikerülhetnek a figyelőből. Fontos megjegyezni, hogy mi team munkában dolgozunk: az orvos határozza meg a terápiát, az ápoló pedig naponta jegyzi a fejlődéseket, amiket a betegnél tapasztalt, ez határozza meg a továbbiakat.
Érték valaha a munkájában negatív tapasztalatok?
Nem, sohasem. Már a gimnáziumban sem volt gond, de mióta feljöttem a fővárosba, még egy negatív megjegyzést sem kaptam. Mindenki azonnal elfogadott. Szeretnek, büszkék rám, és ez kölcsönös. Mindig mindent megköszönök, mint egy jó kislány, amire az a válasz, hogy magamnak köszönjem. Egyszer nem hallottam, hogy mit akar itt egy roma származású. Idén áprilistól az 1-es pszichiátriai részleg koordinálásával is megbíztak. Abban is a kollégáim motiváltak, hogy egyetemre menjek, pedig esélytelennek hittem volna. Kiderült, hogy csak a biológia-kémia érettségi pontszámom hiányzik hozzá. Hat hónapom volt felkészülni, mindkettőt megcsináltam, és maximális pontszámmal kerültem be a Semmelweisre, ápoló szakra. Ez már nehezebb volt, hiszen vezetőként jártam iskolába, és ott volt a családom is. Reggel jöttem dolgozni, délután leültem a gyerekkel tanulni, és éjszaka tanultam én. Volt, hogy megvártam, amíg a család elalszik, aztán próbáltam olyan helyet keresni a lakásban, ahol tanulhatok. Megesett, hogy a fürdőszobában tanultam egész éjjel. Betettem egy paplant a fürdőkádba, másnap kivettem, megfürödtem és jöttem dolgozni. Ha már egyszer bekerültem, meg fogom csinálni. Most a díj miatt még kevesebb az időm.
Mi változott, mióta megkapta?
Nem igazán tudtam még felfogni, a családdal megünnepelni sem volt idő. Pénteken volt a díjátadó, szombaton már az egyetemen ültem, hétfőn pedig jött a média. Azóta folyamatos az érdeklődés. Nem szeretnék elszállni ettől, az borzasztó lenne. Még mindig az a szabolcsi lány vagyok. Úgy tudom megköszönni az emberek szavazatát, ha motiválom őket, elsősorban a roma társadalmat.
Milyen eszközökkel képes motiválni?
Tudom, hogy nehéz kitörni, de kell, hogy lássanak olyan példát, amiből tudnak táplálkozni, ezért is igyekszem minden felkérésnek eleget tenni. Találják meg azt a biztos személyt az életükben, akihez fordulhatnak! Nagyon sok segítőkész pedagógus és nem roma személy van. Kell valaki, aki megfogja az ember kezét, és mutatja a helyes irányt. A másik, hogy vissza kell ülni az iskolapadba. Muszáj tanulni, hiszen az egyik legfontosabb kitörési eszköz a könyv. És ha ezt adjuk tovább a gyermekeinknek, generációról generációra, akkor következhet be egyfajta szemléletváltás.
Azonban alakulhat olyan szerencsétlenül a helyzet ma Magyarországon, hogy ugyan a gyerekben megvan a motiváció, de segítség híján elkallódik.
Több okból is meghiúsulhat, igen. Például, ha a szülők nem tudják finanszírozni. Mit tesz ilyenkor a gyerek? Elmegy dolgozni. Kulcsfontosságú az is, hogy legyenek olyan pedagógusok is, akik a gyerekeket felkarolják, felvetik a továbbtanulás lehetőségét. Rájuk mindig fontos állomásként fognak visszaemlékezni, ahogy én is. Látniuk kell, ki az, akivel érdemes valamit kezdeni. Főleg az általános iskolában, hiszen ez alapozza meg a továbbtanulást.
Az Aranypánt-díj neve az alábbi idézetből származik: „Vallom és vállalom, hogy rajtam két aranypánt van: az egyik a magyar kultúra, a másik a cigányságom. Egyikről sem óhajtok lemondani.” Önnek mit jelent a két aranypánt?
Továbbra is vállalom, hogy cigánytelepi lány vagyok, ugyanakkor igyekszem egyfajta átmenetet képezni a romák és nem romák közt. A romák elfogadják a tanácsaimat. Sok mindent átvettem önöktől, meg kellett tanulnom az önök oldalát, de ettől még roma származású vagyok. Én mindkét oldalamat szeretem. Híd szeretnék lenni. Arra fogom felhasználni ezt a díjat, hogy közvetítsek az emberek felé. Én kaptam ezt a díjat, ezért most ez az én kötelességem.
(Az interjút készítette: Rónyai Júlia)
