A Kossuth-, és Erkel-díjas Szörényi Levente az indulásra úgy emlékszik, hogy egy átlagos polgári családban kézenfekvő volt, hogy tanultak zongorázni, hegedülni, de ez még önmagában nem predesztinálta az embert, hogy ezt a pályát folytassa. Ő nagyon eltökélten sebészorvos akart lenni, de belesodródott a beatforradalomba, megtalált egy kifejezési formát. Akkor „nem arról volt szó, hogy az ember művészetet hozzon létre, hanem hogy ordítson”. Hogy kiordítsa magából az érzéseit.
Visszatérve a jelenre, az István, a király Alföldi-féle rendezésére, Szörényi Levente ezúttal azt is elárulja, hogy például a trabantos jeleneten percekig röhögött, mert „zseniális”. „Nagyon szellemes, gondoljunk csak bele, hogy előjön két úgynevezett ősmagyar vagy régi magyar (nevet), egyre hangosabb lesz a zene, egyre bátrabban énekelnek, és azt hiszik, hogy megértésre találnak, kihúzzák a kis papírzászlócskájukat, mint március 15-én, és akkor utána jön a leszúrás, eldugják és elmenekülnek… Nagyon jó jelenet.”
Ő konzervatív ember, de a művészet tekintetében nem, hiszen ha nem lett volna annak idején kezdeményező, akkor az sincs, ami idáig lett.
Ő csak úgy választja el a dolgokat, hogy tehetséges vagy sem, művészet vagy sem. Ezzel, sajnos, úgy néz ki, szembemegy a közönség beidegződéseivel, az általános elvárásaival.
Ő el tud vonatkoztatni attól, hogy ez egy történelmi téma. „A Városligetben az ősbemutató nem volt egy korszerű előadás? Dehogynem, hát bőrnadrágban jöttek be a Nagy Feróék, ők voltak a rockerek! Olyan mértékben aktualizálva volt, hogy nem igaz”.
Ő előre érezte és sejtette, mondta is, nem biztos, hogy az Alföldi körül lévő vihar és zaj jót tesz. „Nem tett jót, és az a baj, hogy ez a vihar rávetül az ő rendezésére.”
Ő csak a bemutatót nézte meg. Ezzel többé-kevésbé föl is mentethetné magát az azonosulás alól, mégsem teszi, mert a rendezés nagy részével azonosulni tud. Megalapozottnak tartja. Olyannyira, hogy amikor Gizellát SS-tisztek kísérik be, a szeme sem rebbent, hiszen az országot Orseolo Péter valóban „eladja” a németeknek.
Ő továbbra is csak azt tartja komoly szépséghibának, hogy az előadás színészcentrikus. „A rockopera műfaja sok mindent elbír, de énekelni kell.”
Az interjúból egyebek mellett kiderül, hogy a kommentelők sem zavarják meg az álmát, Szörényi Levente a kommentekbe annyira nem szalad bele, „mert annyira elszabadult, az interneten beíró emberek szellemi és erkölcsi képessége olyan mélyen van, hogy borzasztó. Szinte élvezik azt, hogy a legválogatottabb mocskokat öntik rá a hálóra”.
Fotó: MTI / Biró Lajos
Szerinte az István eleve a konfliktusra épült, „csak hát olyan nehéz az embereknek tükörbe nézni”. Ha csak illusztrálni akartak volna egy ezer évvel ezelőtti történetet, akkor nem lett volna értelme megírni, 30 éve sem, ha csak annyiról szólna, hogy ki kit szeret, Istvánt vagy Koppányt. Alföldi „rendezése valahogy a jótékony feledés homályát borította az eredeti verzióra”, és minden eddiginél jobban szembeállított embereket. Saját barátai fel vannak háborodva. Mondják sokan, hogy bezzeg a Vikidál, ő erre azt szokta felelni ironikusan, hogy „tedd be a lemezt és nézd meg azt”.
Az István körüli kultuszhoz kellett, hogy az első ilyen volt Magyarországon, jó dalokkal, történelmi helyzettel, stb. Meg is szokta kérdezni a közönségtől, belegondoltak-e, ha 10 évvel később jönnek elő az Istvánnal, befutja-e ugyanezt a pályát? Nem biztos. Persze, sikeres lett volna, de abban ő sem biztos, hogy ennyire.
Az interjúban Szörényi Levente világossá teszi, csak azért, mert valamilyen téma nemzeti, azt ő nem fogadja el, ha egyszer gagyi! Példának hozza a Honfoglalást, amiben eredetileg ő is benne lett volna, de meglátta és elszégyellte magát. Szerinte attól ő nem lesz jó magyar, ha tetszik a film. „A film nem jó, a Wass-film sem jó, gagyi!” Ezzel nem Wass Albertet bírálja, hanem azt a szindrómát, hogy „ha valaki csak azon az alapon próbálja a karrierjét egyengetni, hogy súlyos nemzeti témákat ront el”. Ha valaki nemzeti témát dolgoz fel, rosszul és ő ezt szóvá teszi, és ettől ő nem jó magyar, akkor nagy baj van. És az is van. Szerinte az a baj, hogy a nemzeti oldalon „ezek posztkommunista emberek, átugrottak a széteső MSZMP kocsikból a nemzeti szerelvényre”. Nem adják fel, máig uralkodni akarnak az úgynevezett nemzeti oldalon.
„Ők akkor érzik jól magukat, ha nagyon keményen deklarálják, hogy ők a zsinóros nemzetiek. Ez már az istváni időben fontossá vált, akkor még a Maróti elvtárs járta ki, hogy bemutathassuk, de már húzódott ki a későbbi nemzeti oldalra, hogy a további érvényesülése meglegyen. Ettől válik ilyen megoldhatatlan politikai katyvasszá az egész” – teszi hozzá.
Szörényi azért nem ideges a különböző vélemények miatt, mert mindenki tudja, hogy az ő hozzáállása nem politikafüggő, hanem mély gyökerei vannak. „Nézzék meg a zenémet, a könyveimet, egyáltalán az egész életművemet. De ha megszólalok, akkor persze ellenséggé válok”. Bayer Zsolt nyílt levelét Szörényi nem olvasta, de hallotta, „hogy vissza akar adni valami olyan díjat, amit nem is ő adott neki, csak ő volt az átadó, a „díszpinty”…
Azoknak, akik azt kérik, hogy vonja vissza az előadást a zeneszerző elárulta, hogy azt nem ő rendelte, nem ő fizette, sőt – technikai feledékenységből – még a nevük is lemaradt a budapesti plakátokról, csak annyi áll ott, hogy István, a király, rendezte Alföldi Róbert. Ha cinikus akarna lenni, akkor azt mondaná, nincs is ott. Erre mit mondanak? Egyszerre fölébredtek? A dicső nemzeti oldal csak nézi a kínlódásait, de ha valami baj van, ő a rossz.
