Ha az ember ebben az országban kocsiba ül, jobban teszi, ha félreteszi a közlekedési normákkal szemben támasztott európai elvárásait.
tt nincsen KRESZ, a kormány nem is tesz sokat annak érdekében, hogy egy kis rendet vigyen a káoszba. Hacsak nem számítjuk az óriásplakátokat, melyek szerint jobb, ha a kisiskolások a járdán sétálnak, vagy amelyek arra buzdítanak, hogy „viselkedjünk” rendesen az utakon, mert így a magunk és nem utolsósorban mások életét is megkímélhetjük.
Az egészben az a hátborzongató, hogy ebből az óriási káoszból mégis valamiféle működő rend kovácsolódik. A legegyszerűbb kereszteződések is órákra bedugulnak, mert nem adnak egymásnak elsőbbséget. Senki sem gondol arra, hogy ha esetleg most nem előz, akkor nem dugítja be a szemből érkező forgalmat, így maga is hamarabb szabadul. Jelzőlámpák tulajdonképpen nincsenek, azt a keveset is csak a városközponti, az ország régebbi „pompáját” idéző, kétszer négysávos sugárúton találjuk. Nem mintha ezeket bárki tiszteletben tartaná.
Nem a gyalogosnak áll a világ Kinshasában, egyáltalán nincsenek rájuk tekintettel az autósok. Jó eséllyel a bőrszínünknek köszönhetjük, de nem egyszer rántották ránk szándékosan a kormányt, úgy, hogy csak a félreugrás segített.
Ami a járműfelhozatalt illeti, tarka az itteni világ. Csak a leggazdagabbak engedhetik meg maguknak a kifogástalan, új autót. Mindenki más Európából importált, rendszerint karambolban részt vett, roncs kocsikkal jár, legyen az jobb-, vagy balkormányos. Ahhoz, hogy valaki az utakra merészkedjen a nem akármilyen állapotú szerkezettel, valóban nem kell sok. Nem baj, ha szélvédő nincsen, vagy olyannyira repedt, hogy nem látni tőle az utat. Éjszakai világítás sem fontos, jobb esetben marad a reflektor vagy a vészvillogó. Van olyan sofőrt, aki menet közben tette vissza a kormányt a helyére. Nem hogy a defektes gumi nem akadály, de egyszer mások szeme láttára szakadt ki egy kisbusz balhátsó kereke, majd a tárcsa által a betonba vésett tízméteres fehér vonal végére, kissé féloldalasan állt meg az út közepén.
Ha benzinszagot érzel, nem kell meglepődni, ha a gyári benzintank helyett a csomagtartóban egy nagy műanyagkannát találsz, benne a benzincsővel. A hiányzó belső kárpit, az égbe kalimpáló ablaktörlők, a nem működő ablaktekerők, a csak kívülről nyitható ajtók nem tűnnek fel, ha a sofőr két drót összeérintésével indítja a motort.
Tömegközlekedés híján három lehetőség kínálkozik a helyváltoztatásra. Vannak úgynevezett iránytaxik, amelyek a város két pontja között járnak. Az anyósülésre ketten, hátra négyen férnek be. Ha van üres hely, akkor a taxis heves dudálás közben, a pénzt ujjai között szorongatva, az ablakon kinyúlva integet, hogy merre megy majd a következő, nagy kereszteződésben.
Olcsóbb megoldás a mikrobusz. Jellemzően ezek a legrosszabb állapotú járművek. Volt, hogy az oldalsó tolóajtót feszítővassal nyitotta a sofőr. A gyári üléseket tíz cm vastagságú fapadokra cserélve akár huszonkét ember is befér oda, ahova a gyártó eredetileg tízet számolt. Itt aztán boldog-boldogtalan összepréselődik, néha egy-egy önjelölt hittérítő próbálja jobb belátásra bírni az embereket. Végül a legolcsóbb megoldás a motor, ezekre két utas fér fel a rendszerint őrült, bukósisakot nem ismerő sofőr mögé. Egyszer egyikük kis híján elsodort egy közlekedési rendőrt.
Az itteni útviszonyok egész ügyesen leképezik ennek az egész országnak a mechanikáját. Az állam tulajdonképp nincs jelen, az embereket látszólag nem sok minden érdekli, ám mégis derűsebbek, mint mi otthon. Maguknak kell megoldani a dolgokat és ez az önszerveződés valahogyan megtalálja a maga egyensúlyát.
