A magyar irodalom koronás fejedelme, Füst Milán, az első világháború kitörésének évében írt egy színművet, Boldogtalanok címmel. E drámát csak évtizedes késéssel mutatták be hazai színpadon. Miért is? Tán mert akkortájt színházi etikettünk a következőképpen rendelkezett: „…a nőt illemsértően érinteni nem szabad. Csókolni csak az arcát, homlokot vagy kezet szabad, a nő ajkát a közönség előtt megcsókolni szigorúan tiltatik, még férj és nő, vagy testvérek közt is 5 forint büntetés terhe alatt.”
A Boldogtalanok viszont arról szól, hogy közös lakásukban együtt lakik egy vérmes természetű „papi nyomdász” férfiú és annak két szeretője. Sőt, e botrányosan bűnös testi-érzelmi hármasság ölelkezéseiből még gyermekek is fogantatnak, – míg a szereplők mind zavarosabb vonzalmai drámai kifejletbe nem teljesednek ki.
Évszázadra vagyunk már az ilyesféle „erkölcsi fertőtől”, amikor egy clevelandi buszsofőr házában évtizeden át rabláncon tartott fiatal nők lelki-fizikai meggyaláztatását taglaló helyszíni beszámolók tudósítják a tévénézőket. S az eset, mint tudjuk, már, már mindennapos.
S természetes az is, hogy ha kell, ha nem, alig születik színpadi bemutató szex, érzelmi zavarok, erőszak naturalista megjelenítése nélkül. A világ mintaadó színpadain épp úgy, mint filmeken s a valóságban.
Akkor hát mégis mi az oka Füst Milán avítt erkölcsiségben fogant darabja iránt újraszülető kíváncsiságnak? A Marosvásárhelyről érkezett Harsányi Zsolt rendezőt sem a régi botrányelemek vonzották a Boldogtalanok választásakor. Hanem mindaz az időtlen és nagyon modern emberi-drámai anyag, amelyet megjelenít. Olyan kitűnő párbeszédekkel, jellemrajzokkal, szituációkkal, amelyek tág lehetőséget kínálnak valamennyi résztvevő számára, jutalomjátékot ígérő együttes játékra.
Nos, ilyen előadást rendezett a szegedi kisszínház színpadára az évad zárásaként. Hiteles, tempós, feszültség teljesen izgalmas színjátékot, amelynek minden szereplője valóságos hitellel olvad fel a történet egészében. E mindennapi sztorinak csak látszatra dolgozik ellene Adrian Ganea tágas díszlettere. A Boldogtalanok általa konstruált helyszíne évszázados és mai. Abban az értelemben, hogy itt és most is létező: tessék csak körülnézni a millenniumi Budapest elegáns palotáinak reménytelenül pusztuló beltereiben.
Ebben a miliőben él egy férfi, Húber Vilmos nyomdász, aki, mint annyian közülünk, gond nélkül szereti a nőket. Többet is egyszerre és egymás után váltva. Meg hát, túl sok kívánnivalója nincs is a világtól. Az ilyen pasi pedig gyakorta vonzó, – ám a nők hiába tapadnak rá. Kisajátítási szándékuknak a férfi, akarva akaratlan, ellene áll. Így történik ez a rátörő kedves mamával is, akinek hisztériáit inkább tehernek érzi, mintsem hitelesnek.
Aminek oka – talán igaz, talán nem, – anya és fiú közös múltjának eltérő megtapasztalásában rejlik. De tanult gyerekkori barátjának fura vonzalmával sem tud / akar mit kezdeni, – pedig a doktor segítőkésznek mutatja magát az asszonyok megannyi bajának orvoslásában. Talán túlságosan is annak.
Zavaros helyzetet szül az együtt lakó szenvedélyes (barát)nők túláramló vágyódása, és suta érzelmei, a feslett húgica, a kiadott zabigyermek sorsa meg az éppen megfogantak kilátástalan jövője.
Rengeteg valódi áligazság és annak tetsző hazugság szenvedélye, taszítása keringőzik itt, a hentesmester szuterén lakásában alkalmilag időző kompánia tagjai között. Megannyi mai hétköznapi aktualitás e szecessziósan poros környezetbe illeszkedő színtér időtlen érvényességű helyszínén.
E sztori egyáltalán nem botrányos ma már, sőt inkább banális. S mint ilyen, jó kínálat a korszerű színház számára. A szereplők mintegy a lét ösztöni atmoszféráját lélegezve („Nem volt mellettem senki, mióta az eszemet tudom… csupa állat – mondja ki Róza) mindennapi vonzások és utálkozások egymást erősítő/kioltó sűrű szövevényében fuldoklanak. Harsányi Zsolt komolyan veszi Füst Milán tömör, szaggatott, mégis kifejező szövegét. Az előadást úgy futtatja száz évvel ezelőtti történetként, hogy egy percig sem veszít mai jelrendszeréből. Bő teret enged színészeinek a figurák kibeszéletlen komplexusainak és dús érzelmi jelenük közötti összefüggések és ellentmondások érzékeltetésében. Ezért (is) számos kiváló alakítás dúsítja a produkciót.
A színészek majd mindegyike pontosan bontja ki és jeleníti meg a figurák pszichológiai összetettségét és a történet köznapi drámaiságának hitelét. A boldogtalanul dinamikus szerelmi / szenvedélyi háromszöget és az anya/fiú, doktor/testvér érzelmi sokszögének váltakozásait. Érzelmi traumáik nem szenvelgést szülnek, inkább aktuálisan valóságosak, ne mondjuk érdektelenül azok.
Életünk veszélyesen tartalmas alkotóelemei megélt hazugságainkban rejlenek. Nos, e tételt a legösszetettebb módon Fekete Gizi nagyszerűen megformált, bonyolultan érzékletes anya alakítása bizonyítja. És vele a két szerelmes asszonyt, Rózát és Vilmát játszó Danis Lídia és Csorba Kata, valamint Szilágyi Annamária (Rózsi) és Borsos Beáta (Dada).
Az élet-hazugságok belső rendszere mintha a darab hímjeire kevésbé lenne igaz. A nyomdász, Húber Vilmos / Borovics Tamás magabiztos hánykolódása a női sokszólamúságban erős vonással bír a körülötte keringő figurák számára. Nem is kell hozzá tennie sok eszközt, a férfiúi eszköztelenség önmagát hozza. A doktor erős színpadi jelenléttel formázott fura szerepében Sorbán Csaba, a nőre vágyakozó, sokat értetlenkedő hentesként Kárász Zénó alkotják a viszonylatok másik, zűrös háromszögét.
Az előadás végén hosszan tartó taps fűti fel a nézőteret. A Boldogtalanok színészei fáradtak, de érezhetően boldogan hajlonganak. Töményen bonyolult életvalóság mindaz, amit a színpadra hoztak magukból, játékuk több mint két órájában. Ez bizony megterhelő. Valódi érvként szólva boldogságaink ideiglenessége és esetlegessége mellett.
Pavlovits Miklós
