Fiatal férfi és nő ölelkezik a parton a homokfövenyen, körös-körül szelíd hullámok csillámlanak meg a napsütésben. Egy hajótörés után hetekre, tán hónapokra egyedül maradtak egy apró szigeten a tenger közepén. Mint Robinson és Péntek – pontosabban mint Robinson és Pjatnyica, hiszen péntek nő, a film pedig nem Hollywoodban készült, hanem a Moszfilm stúdióiban.
Gregorij Csuhraj filmje egy a vörösöknél harcoló mesterlövész lány és egy fehérgárdista tiszt szerelmét ábrázolja egy Azovi-tengeri kis halászszigeten. Hogy kerülhetett egy szovjet filmbe az ellenség iránti vonzalom? Hogy lehetett a szovjet eredetmítosz egyik fő forrását, a kegyetlen polgárháborút úgy megfilmesíteni, hogy abban egy békés idill kerüljön a középpontba? Végül hogy lehet az ellenség gyönyörű kék szemű, szép férfi, aki egyszerre erős, kitartó és intelligens, érzékeny?
| Anno Filmklub |
| A Politikatörténeti Alapítvány és Intézet Anno Filmklubjának „Az én történelmi mozim” című évada ezúttal ismert művészek, közéleti személyiségek által választott történelmi filmeket mutat be 13 részben. A kilencedik alkalommal Pók Attila történész volt a filmklub vendége, aki Grigorij Csuhraj: A negyvenegyedik, 1956-ban bemutatott szovjet filmdrámáját követően beszélt az alkotásról. |
A választ ne ott keresgéljük, hogy ez a film nem is szovjet, hogy a megszületése úgymond kisiklás volt, hogy lankadt a cenzúra érzékenysége. A Negyvenegyedik ugyanis az 1950-es évek második felének jellegzetes filmje: a Szovjetunió 1957-ban Csuhraj alkotását küldte Cannes-ba a szovjet filmipart képviselni, méghozzá nem hiába, hiszen különdíjat nyert. Szögezzük le: a szovjet filmet ezekben az években nemzetközileg is nagyra értékelték, amiben döntő szerepet az játszott, hogy – más művészeti ágakhoz hasonlóan – kitört, Sztálin halála után kitörhetett a sémák béklyójából. Mindehhez persze azokhoz az időkhöz lehetett visszakanyarodni, amikor még úgymond tisztán lobogott a forradalom lángja, amikor még volt lehetőség művészi kísérletezésre, amikor a szovjet filmgyártást még jegyezte a világ: az 1920-as évekhez. Szimbolikus, hogy a Negyvenegyedik egy Borisz Lavrenyov 1924-ben kiadott kisregénye alapján 1926-ban forgatott némafilmet dolgoz fel újra.
Fél évtizeddel korábban, az 1950 táján a főhősöknek nem voltak dilemmái, nem álltak választási helyzetek előtt, az első perctől az utolsóig tudták a helyüket, történelmi küldetésüket, amit társadalmi helyzetük, munkás- vagy parasztszármazásuk kijelölt számukra. A filmek ábrázolta nagyszabású harc nemcsak a polgárháborúban vagy a második világháborúban folyt, hanem a mindennapokban, a termelésben is. A desztalinizálás – hiszen ne feledjük a változásokhoz a lökést Sztálin 1953-as halála adta meg – mindemellett nemcsak Sztálin szellemének eltávolítását jelentette. 1952-ben Tajkov András vájár a dél-ukrajnai bányákat meglátogató magyar küldöttség tagjaként még arról számolt be, hogy örök élményt jelentett számára a Donyeci bányászok című film, különösen az a jelenet, ahol Sztálin és a párttitkár az új szénkombájnokról beszélget, és Sztálin 50 helyett 500 gép gyártását ígéri meg. Az ekkoriban a szovjet televízió stúdióit bemutató írás szerzője is pont akkor lépett be egy forgatásra, amikor „a Sztálin szerepét alakító színész arca betölti a távolbalátó-készülék teljes képfelületét”. A desztalinizálással Sztálin személy szerint is lekerült a filmvászonról.
Azonban a változások nem jelentették az eszmékkel való szakítást. Csuhraj főhőse, Marjutka munkásszármazású, aki nagyon is öntudatosan harcol a kizsákmányolók ellen. Igaz, a korábbi pátoszt mintha a rendező is ki akarta volna figurázni: a lány egy jelenetben a rábízott fehér fogolynak bevallja, verseket ír, csak nehezére esik azok megformálása. Amikor nagy patetikusan felolvassa a menetelő hadtestről, kelepelő fegyverekről, a proletariátus győzelméről szóló versét, a néző együtt mosolyodik el a fehér tiszttel. A pátosz és determináltság helyett az egyszerű ember hőssé válását követhetjük végig – mindez vívódásokkal, konfliktusokkal jár, míg eljut – de mindig eljut – a pozitív döntésig. Ahogy a Népszabadság kritikusa fogalmazott 1957 novemberében: „Azokat a korsókat, amelyeket éveken át az időszerű esztétika vizébe volt szokásos buggyantani, most a forradalmi költészet kútjába merítették.”
Marjutka esetében ez a következőképp történik. A lányt engesztelhetetlen mesterlövészként ismerjük meg, aki már leszedett 38, hopp már 39, pontosabban 40 fehér katonát. A negyvenegyedik Otrok hadnagy lett volna, aki egy kazah karavánnal utazott fontos küldetéssel. Mivel a lövést a lány elvéti, foglyul ejtik a tisztet. A film első része mintha még az 1956. februári XX. kongresszus előtt készült volna: maréknyi vörös katona menetel elszántan át a Kara-kum sivatagon, hogy elérjék a parancsnokságot az értékes fogollyal. Mire elérik a tengert, a csapat fele elhull, de nem adják fel.
A tengerparti kazah táborban a film megtelik színekkel, zenével – és ekkor olvassa fel Marjutka a versét is. Ezután szállnak tengerre, hogy aztán a vihar kettejüket vesse csak élve a halászszigetre, ahol a férfi napokig lázasan fetreng. Marjutka ekkor veti el a katona pózát, és vesz fel hagyományos női szerepet: aggódva ápolja az öntudatlan férfit, főz rá, eteti, beszél hozzá. A szerelmi történet ekkor bontakozik ki, ám az a lakatlan szigeten sem lehet gondtalan. A hollywoodi klisék szerint a gazdag családból származó, a szentpétervári öbölben saját jachtján vitorlázó egyetemista fiú és a szegény, tanulatlan lány egymásba szerethetnének – de az orosz polgárháború kellős közepén származásuk mellett mindketten magukkal cipelik összeegyeztethetetlen elveiket is a szigetre. Hogy mennyire nincs kiszakadás a társadalomból azt nem elsősorban nagy összeveszésük mutatja – ekkor ugyanis Otrok még azt hányja szerelme szemére, hogy az nem képes feladni a lenini eszméket, nem hajlandó hozzá hasonlóan elátkozni a véres világháborút, majd polgárháborút, hogy távol a csaták zajától boldogan élhessenek kettesben. Hogy Marjutka nem fogadja el az egyéni utat.
Ám hogy ez az egyéni út mennyire nem létezett a polgárháborúban, akkor válik világossá, amikor feltűnik egy hajó a távolban. Először ölelkeznek, lelkesen integetnek, puskalövésekkel hívják fel magukra a figyelmet – ám mikor kiderül, hogy az Otrokot kereső fehérgárdisták érkeztek meg, a férfi megfeledkezik magáról, elkezd feléjük rohanni. A nő ekkor veszi magához a fegyvert és végez a negyvenegyedik ellenséggel, a férfival, akit szeretett. Teljesítette kötelességét, a fogoly nem kerülhet élve a fehérek kezére.
| Megáll az idő |
| A következő vetítés alkalmával – 2013. március 6-án – Arató László tanár, a Magyartanárok Egyesületének elnöke lesz a Filmklub vendége, akivel Gothár Péter: Megáll az idő című, 1981-ben készült filmjét tekinthetik meg az érdeklődők. |
