Most mondják meg, hát hogy hívhatnak valakit Puszicskának?
Minálunk, Akáctelken például úgy, hogy a pap, aki bejegyezte az egyházközség anyakönyvébe az újszülöttet, nem figyelt eléggé. Így lett a Ruzicskából Puszicska. Ez az esemény valamikor a tizenkilencedik század végén esett meg, Molnár tiszteletes úr regnálása idején, történetünk hőse édesapjának születésekor. Hősünk, aki ily módon már Puszicskaként látta meg a napvilágot a századforduló évében, mindegyre elhatározta ugyan, hogy visszaszerzi ősi nevét (a Ruzicskák az ezernyolcszáznegyvenes évek közepén érkeztek, egy nagyobb tót kontingens részeként, Nyitra megyéből Pestszentistvánra), de ez aztán valahogy mindig elmaradt. Volt gondja szegénynek épp elég: és miközben a gondjaival bíbelődött, végleg elpuszicskásodott. A hatvanas évek elejére ő volt Akáctelek Puszicska bácsija, akit mindenki ismert (mindenki ismert mindenkit, de Puszicska bácsit valahogy mélyebben), aki megkerülhetetlen alakja volt a közösségnek: információs központ, békebíró, hírharang, hivatal egyszemélyben.
Puszicska bácsinak apró trafikja volt az Akáctelki úton, egy saroknyira a tejcsarnoktól: központi helyen tehát. Aki akarta, az se tudta elkerülni. De senki sem akarta, hisz mindenkinek szolgált valamivel. Az időseknek pipadohánnyal, a középkorúaknak cigarettákkal, a kicsiknek cukorkával, a nőknek hajcsattal, a mozirajongóknak másolt színészképekkel, a fiúknak részletre vásárolható gombfocicsapatokkal. És még ezernyi mással: a szegényeknek hitellel, a csüggedteknek vidámsággal, a tanácstalanoknak tanáccsal. Az egész üzlet akkora volt, hogy a Puszicska bácsi középen, a lehajtható pult mögött ülve minden polcot elérhetett benne (szükség is volt erre, merthogy nemigen volt lába a Puszicska bácsinak) a pult előtt meg akkora hely csupán, hogy három ember, ha kellett, el tudott álldogálni egymás mellett. Középen, aki éppen vásárolt, oldalt meg, aki már végzett, csak ottmaradt még egy kicsit kvaterkázni. A negyediknek már az utcán, az üzlet előtt kellett várakoznia, közben gyönyörködhetett a fatáblákban, amelyre a Kovács szaki háromévente gyönyörű barna dohányleveleket pingált, és gondosan aláírta, hogy „Tabac”. Voltak apró kirakatok is a Puszicska bácsi üzletében, benne kifakult cigarettadobozok és zacskós cukorkák: nyáridőn mindig nyitva volt az ajtó, így az utcán álldogálók is bekapcsolódhattak a dohánybolt életébe.
Magam is szívesen töltöttem ott az időt annakidején, szopogattam a Dianás cukorkát – tíz fillérért adta a Puszicska bácsi darabját –, és hallgattam a felnőttek beszélgetéseit. Többet tanultam ott, mint az iskolában, ahol ilyenkor lennem kellett volna.
Forrás: Fortepan / Alibi
A Puszicska bácsi még az első háborúban veszítette el a lábait, Isonzónál, tizennyolc esztendős korában. Akkor változott hírtelen Puszicska tizedesből Puszicska bácsivá. Hazatérvén aztán, ahogy elcsendesedtek a viszonyok, két mankót meg egy trafikengedélyt kapott az államtól. Utóbbi elnyerésében idősebb Szeredás József is játszott némi szerepet, akinek tisztiszolgájaként tisztiszolgált annakidején az ifjú Puszicska. Idősebb Szeredás József hadnagyként ment ki a frontra (lényegében a Ludovikáról vitték ki őket, be sem fejezték az utolsó évet) és őrnagyként érkezett haza. Szeredás őrnagyot nem érintették meg a változások szelei. Amint tehette, felesküdött a kormányzóra, aki alezredesi ranggal és minisztériumi állással honorálta az ifjú tiszt hűségét. Szeredás alezredes nem feledkezett meg egykori beosztottjáról: nemcsak, hogy elintézte neki a trafikengedélyt, hanem szombatonként maga is felkereste a boltot (Puszicska bácsi a legfinomabb kubai szivarokat rezerválta jótevője számára – meg ne kérdezzék, honnan), példát mutatva az akáctelki úri közönségnek a társadalmi osztályok közötti közlekedésből.
Nem csoda, hogy Puszicska bácsi tűzbe ment volna a Szeredás alezredesért (harminctól ezredes, harminchéttől tábornok, a pestszentistváni hadtest parancsnoka), ha lett volna lába hozzá: de így sem mulasztotta el a család folyamatos dicséretét, és a maga szerény módján kényeztetését is. Különösen a kis Elekért lelkesedett, és a kisfiú is érte: ha négyévesforma korában nem találták otthon, a Szeredás-villában, valamelyik cseléd már szaladt is érte Puszicska bácsihoz: ott ült egy kis sámlin az öreg lába helyén, és nagy komolyan hallgatta a felnőttek beszélgetését, keserédes medvecukrot szopogatva közben.
A trafikos lakása közvetlenül az üzlet mögött volt. Három lépcső vezetett a kis tapétaajtóhoz: Puszicska bácsi bőrszíjjal kezére húzott fakockákkal közlekedve tette meg ezt az utat, ahogy minden más elkerülhetetlen utat is. Ördögi ügyességgel és gyorsasággal forgatta a kockákat a Puszicska bácsi, mozgása távolról olyannak tűnt, mintha egy szertornász egy lövészárokban gyakorlatozna, és csak deréktól felfelé látszódna. Nekünk, akáctelkieknek megszokott mozgás volt ez, de ha egy idegen tévedt a városrészünkbe, tátott szájjal csodálta ezt a mutatványt.
A Puszicska bácsinak családja is volt egyébként. Harminckettőben házassági hirdetés révén megismerkedett egy gyöngyösi hadiözveggyel, akinek férjét a srapnel, két gyerekét a spanyolnátha vitte el. Korán őszülő, csöndes asszony volt a Puszicskáné (leánykori nevét hamar elfeledtük, ha megjegyeztük egyáltalán), aki a biztos megélhetés igézetében ment hozzá a Puszicska bácsihoz, de aztán a férfiból áradó szelídség és bölcs életszeretet a maga módján őt is levette a lábáról. Harminchatban született egy kislányuk, a Kati, akit féltő gonddal neveltek – e féltő gond persze nem akadályozta a Puszicska bácsit, hogy ha a serdülő lány későn jött haza a brigádkirándulásról, maga elé térdepeltesse – csak így érte föl –, és atyaian fölpofozza.
A háború alatt a Puszicska bácsié volt az egyetlen bolt a városban, amelyik mindvégig nyitva tartott, és ahol még akkor is mindent megvásárolhatott az ember, amikor már a jegyet is jegyre adták. Puszicska bácsi a legsúlyosabb bombázások idején is a helyén maradt, ahogy akkor is, amikor ellenkező előjelű hadseregek elő-és utóvédjei pusztították végig a várost. Csodák csodájára megmaradt az üzlet is, csak a kirakatai törtek be a légnyomás miatt: de a cigarettásdobozok meg a cukorkák ottmaradtak mind, bántódás nélkül.
Beszéltek aztán mindenfélét – tudják, milyen egy kisváros szája. Az a hír járta, hogy a Puszicska bácsi azért maradt a legnehezebb időkben is az üzletben, hogy ezzel elterelje a figyelmet az üzlet alatti titkos pincéről, ahol nem egy ember vészelte át ezeket az időket. Sokan tudni vélték, hogy a nagyobb Szeredás-fiúk éppúgy megfordultak abban a pincében, mint az öreg Weisz, az órás. Meg azt is, hogy az utolsó hetekben együtt dekkolt ott a doktor Karádi Béla meg a Kabát Lajos. A két férfi ki nem állhatta egymást (ellenszenvük valami gyerekkori verekedéssel kezdődött – lábszomszédok voltak egykor –, és egész életükön át tartott), de ezekben a napokban békésen üldögéltek ugyanazon a bekecsen, és ették a Puszicskáné melegítette konzerveket. Hogy pontosan mi történt a Puszicska bácsi titkos pincéjében (hogy volt-e neki titkos pincéje tényleg), ez sosem derült ki aztán. Tény, hogy a Puszicska bácsi a második háború után is gond nélkül megkapta a trafikengedélyt, és hogy bármilyen idők jöttek is aztán, az ő kis trafikját semmilyen vegzatúra nem érte. A Karádi és a Kabát ötvenkettőben már nem álltak szóba egymással. Ha szembetalálkoztak az Akáctelki úton, egyikük biztosan átment a túloldalra. De a Puszicska bácsi trafikjába éppúgy jártak, mint régen. Ahogy az egész város. Újkáderek és deklasszáltak, rokkantak és egészségesek, kitelepítettek és rehabilitáltak, mind. Puszicska bácsi mindannyiunkkal képes volt szót érteni. Puszicska bácsi trafikja az idők során afféle sziget lett Akáctelken, ahol nem érvényesek a társadalom változó szabályai és értékei, ahol a tolerancia és a békesség uralkodott, ahol mindannyian akáctelkiek voltunk és kész. Puszicska bácsi pedig, ahogy a valóságban is elérte az öregkort, és megengedett magának egy ápolt, ősz pakkonpartot, gyérülő haját ellensúlyozandó – profilból szinte úgy nézett ki, mint a Ferenc József –, szépen beletanult a bölcs kádi szerepébe. Keveset beszélt, bólogatott és hallgatott. Ha elkerülhetetlen volt, ilyeneket mondott: „gondolja át még egyszer, asszonyom”, vagy „nem kell semmit elkapkodni”, de a legkedvesebb mondata az volt, hogy: „úgy még sosem volt, hogy valahogy ne lett volna”, és ezekkel néha életeket mentett. Már elég volt az is, hogy tudtuk, van valaki, aki figyel ránk, aki meghallgatja bajainkat, és titkainkat nem adja tovább. Nem volt nála nyugodtabb, derűsebb, kiegyensúlyozottabb ember széles (jav.: keskeny) akácföldön.
Pedig a Puszicska bácsinak is megvolt a maga bánata. Valahogy a fejébe vette, hogy a lányát hozzáadja Szeredás Elekhez: úgy gondolta, igazán ezzel a gesztussal kárpótolhatná őt a sors az elszenvedett veszteségekért. Ezért aztán minden kérőt elvadított a lánya közeléből. Mikor aztán Elek hazatért, és megkérte Czakó Teréz kezét, Puszicska bácsi életében először nem nyitotta ki a boltot, és életében másodszor leitta magát. (Először a frontra induláskor, tizennyolcban tett ilyet.) Délben falhoz vágta a levesestányért, este felpofozta a lányát, mert túl rövidnek találta a szoknyáját.
Aztán szakított az Úristennel, a falnak fordult és elaludt.
Másnap kinyitott rendben, és az aggódó hangokra, hogy mi történt tegnap, csak annyit mondott, semmi komoly, múló rosszullét.
Mi pedig megértettük, amit nem is gondoltunk addig, hogy a Puszicska bácsi is halandó.
