„Ez a társadalmi tény már önmagában is magyarázatot igényel – jelzi rögtön az elején – és több-kevesebb sikerrel sokan meg is próbálkoztak ezzel. Kevésbé ismert az, hogy – ha nem is ilyen mértékben – ez az előkelő hely nemcsak az öngyilkosságok, hanem a legkülönbözőbb „devianciákkal” kapcsolatba hozható indikátorok – a gazdaság fejlettségéhez képest alacsony várható életkor, a születések alacsony száma, túlzott alkoholfogyasztással, helytelen táplálkozással, stresszes állapottal, orvosi beavatkozással elkerülhető betegségekkel összefüggő halálokok (Józan, 2008), az abortuszok, a válások magas aránya stb. – tekintetében is megillet minket.
Még ma este én a hídon
A trendek persze időről időre változnak, egyik vagy másik mutató tekintetében a tartósan rossz helyzetet hosszabb javuló periódusok váltják fel, de az alaptendencián ez mit sem változtat: Magyarországnak két világháborún, területe csaknem kétharmadának és népessége mintegy felének elvesztésén, legalább hét rendszerváltáson, Osztrák-Magyar Monarchián, Horthy-rendszeren, Rákosi korszakon, Kádár-féle gulyáskommunizmuson és ezen a most alakuló, új-kapitalista micsodán átívelő időszakot tekintve is sikerült megőriznie ezt a kétes dicsőségű pozíciót.”
Tudományos igényű magyarázatunk azonban nincs minderre. „Széchenyi lelki és fizikai restségről, Babits pedig a körülményekkel adekvát választás állandó halasztásáról beszélt. Karácsony Sándor az Ázsiából magunkkal hozott időfelfogással, amelyben nincs cselekvő, csak szenvedő, sült galambra várással és széthúzásra való hajlammal, a kooperativitás és a bizalom hiányával érvelt. Koestler „egzotikus Magyarországról” írt, „kis népről… amelynek Európában egyedül nincs faj- és nyelvrokona, amely így a legmagányosabb ezen a földrészen”, majd levonta következtetést: „Magyarnak lenni kollektív neurózis” – idézi egy 2010-es írásának példáit Ladányi.
Félázsiai, genetikusan alattvaló, Koppány országa
Az azóta született megnyilvánulások közül pedig idézi, hogy Orbán Viktor előbb kijelentette, hogy „egy ilyen félázsiai népség, mint mi, akkor tud összefogni, ha erő van”, Kertész Ákos nagy vitát kiváltó kirohanása szerint „a magyar genetikusan alattvaló”, „a legsúlyosabb történelmi bűnökért sem érez egy szikrányi lelkiismeret furdalást”, „mindent másra hárít”, és a mindig pontosan és megfontoltan fogalmazó közgazdász, Róna Péter is azzal érvel, hogy „a bajok forrása, hogy Magyarország a lelke mélyén még mindig Koppány pogány országa, leöntve valamifajta Szent István-i mázzal”.
Ladányi aztán Durkheim ismert elméletéből indulva keresi a magyarázatot. Onnan dobbantva, hogy „elmélete elsősorban nem az öngyilkosságokról, azok egyéni okainak, elkövetési módjainak gyakoriságáról, még kevésbé ezek országok, országrészek vagy települések szerinti eloszlásának szabályszerűségeiről, hanem a társadalom működéséről, az öngyilkosságokat meghatározó társadalmi feltételekről szól. Nem az öngyilkosok, hanem a társadalom, a társadalom kohéziója érdekli.”
Vagyis a hiba nem az egyénben, hanem a társadalom működésében van! A társadalmi folyamatok stabilitásában! Így teszi fel a kérdést: „Arra azért mégiscsak választ kellene egyszer találni, hogy mivel magyarázható az, hogy történelmileg rövid időszak alatt hazánk a piaci reformok éllovasából, szabadsága és életszínvonala miatt irigyelt országból, délibábos, „unortodox” megoldásokkal kísérletező, Kelet felé kacsintgató, egyre inkább lemaradó országgá vált.”
(A teljes cikk az ÉS-ben olvasható!)
