Minden harmadik fogyatékos gyerekről kiderül, semmi baja

Kapácsáné Németi Júlia

Meg lehet-e mondani, pontosan hány fogyatékos, illetve a ma használatos kifejezéssel élve sajátos nevelési igényű (SNI-) gyerek van az országban?

Az Oktatási és Kulturális Minisztérium legfrissebb közoktatási statisztikája szerint az általános iskolás korosztály mintegy 6,7 százaléka, 53 ezer gyerek sajátos nevelési igényű.

Ki állapítja meg egy gyerekről, hogy sajátos nevelési igényű?

A mozgáskorlátozottság, látássérülés, hallássérülés esetén a fogyatékosság tényét az országos szakértői bizottságok állapíthatják meg, más esetben az úgynevezett tanulási képességet vizsgáló szakértői bizottságok járnak el. Az országban 33 ilyen működik, és mindegyik rendkívül túlterhelt. Ugyanakkor a bizottságokhoz kerülő gyerekek 20-25 százalékáról kiderül, hogy semmilyen típusú sérülése nincs. Diagnosztikus tevékenységet nevelési tanácsadók is végeznek, akik a beilleszkedési, magatartási és tanulási zavarokat vizsgálják. Ilyen típusú nehézséggel több mint 41 ezer gyermeket tartottak nyilván tavaly az általános iskolai korosztályban. Ez nem SNI-kategória, ugyanakkor ezeknek a gyerekeknek az ellátása ugyanolyan fontos.

Mikor kérheti a pedagógus egy gyerek vizsgálatát? Például, ha van egy „rossz gyerek” az osztályban, akkor automatikusan küldhetik vizsgálatra?

Ha a pedagógus úgy tapasztalja, hogy egy gyermek a tanulás folyamatában nehézségekkel küzd, segítséget kérhet a nevelési tanácsadótól. Ha ott úgy ítélik meg, hogy súlyosabb a probléma, akkor a gyermeket továbbküldik a szakértői bizottságokhoz. Ha nagyon súlyos tanulási problémát feltételez a pedagógus, akkor egyből a szakértői bizottság vizsgálja meg a gyereket. Gyanú estén ilyen irányú kérést már az óvoda is megfogalmazhat.

Ha jól tudom, az utóbbi években – hivatalosan – jóval több sajátos nevelési igényű gyereket tartottak nyilván, mint amennyien ténylegesen ebbe a kategóriába tartoznak…

A közoktatási törvény korábban két kategóriába sorolta az SNI-gyerekeket. Volt a klasszikus fogyatékos kategória – látássérült, hallássérült, mozgáskorlátozott, értelmileg akadályozott, autista –, valamint a nagyon tágan értelmezhető, úgynevezett pszichés fejlődés zavaraival küzdő gyermek kategóriája. Azt tapasztaltuk, hogy 4-5 tanév alatt az e kategóriába sorolt gyerekek száma megsokszorozódott. Míg a 2001–2002-es tanévben körülbelül hatezer gyereket diagnosztizáltak pszichés fejlődési zavarral, a 2005–2006-os tanévben már 23 ezret. 2007–2008-ra ez a szám tovább nőtt. A valóságban nyilván nem négy-ötszöröződhetett meg a számuk! Ezért sor került egyrészt a jogszabály módosítására, másrészt ezzel párhuzamosan felülvizsgáltak valamennyi olyan gyereket, akit korábban pszichés fejlődési zavarral diagnosztizáltak. A felülvizsgálat már mintegy 32 ezer gyermeket érintett, akik közül tízezerről kiderült, hogy nem sajátos nevelési igényű. (Voltak olyanok köztük, akik beilleszkedési, magatartási, tanulási zavarral küzdenek, de ez nem SNI-kategória. Ezeknek a gyerekeknek az ellátása persze ugyanolyan fontos.) Hozzáteszem, én még mindig nagyon magasnak érzem a „maradék” húszezer, sajátos nevelési igényűnek diagnosztizált gyerek számát.

Az iskolában nem egyengyerekek vannak (fotó: BI)

A bizottságok tehát minden harmadik gyerekről tévesen állapították meg, hogy fogyatékos. Mi lehetett az oka, hogy ekkorát hibáztak?

A legtöbb pedagógus nem tud mit kezdeni azzal, ha a gyerek kicsit más, mint a többiek – aminek a hátterében lehet egy egyszerű figyelemzavar, iskolaéretlenség vagy bármilyen más, a pszichés fejlődését lassító ok –, ezért az iskola gyakran küldi vizsgálatra ezeket a tanulókat. A problémát fokozza, hogy nagyon sok sajátos nevelési igényűként diagnosztizált gyerek hátrányos helyzetű, ezen belül is magas a roma származásúak aránya. Egy ilyen kisgyerek lehet, hogy hasonló képességekkel rendelkezik, mint a társai, de a szociális vagy kulturális hátteréből fakadóan lemaradásokkal küzd. A rendszer pedig nehezen alkalmazkodik az olyan gyerekekhez, akik nem tudnak beilleszkedni, nem haladnak egyszerre a többiekkel. Vannak persze jó gyakorlatok, és léteznek intézmények, amelyeknek vannak jó válaszaik, de a közoktatás egészéről nem mondhatjuk el mindezt. Éppen ellenkezőleg: a közoktatási intézmények nagy része nem tudja kompenzálni a szociális és kulturális háttérből, illetve a mentális különbségekből fakadó hátrányokat. Ezt minden hazai és nemzetközi vizsgálat bizonyítja.

A fogyatékos gyerekek egy részét nyilván csak speciális intézményben lehet nevelni, de sokukat a „normál” iskolákban, a többségi gyerekekkel együtt is. Jelentős ellenérzés tapasztalható ugyanakkor a szülők és a pedagógusok részéről is az integrált neveléssel kapcsolatban. Erről a roma integráció kapcsán sokat lehet hallani. Mi a helyzet a sajátos nevelési igényű gyerekekkel kapcsolatban? Mennyire látják (vagy nem látják) szívesen a szülők a fogyatékosokat a gyermekük osztályában?

Az oktatás egyedül nem tudja megoldani a társadalmi problémákat, de nagyon nagy a felelőssége. Az oktatásnak óriási szerepe van a gyerekek személyiségfejlődésében. Gondoljuk el, mennyi időt tölt egy-egy gyerek az iskolapadban naponta és az évek során! Ha egy olyan intézménybe kerül, ahol befogadó pedagógiai gyakorlat működik, ahol mindenkinek ugyanazok az esélyek adottak, akkor a gyerekben is kialakul az elfogadás. Természetes lesz számukra, hogy vannak közöttük fogyatékossággal élők, roma származásúak, tehetséges gyerekek, szegények, de az osztály közösen tud értéket teremteni e különbözőségekkel. Ezt Magyarországon nagyon kevés iskola tudja még jól csinálni, de van azért jó példa.

Az integrációval kapcsolatban mindig az az ellenérv, hogy ha összekeverjük a hátrányos helyzetű, a roma, a fogyatékos gyerekeket vagy bármilyen problémás gyereket a többségi gyerekekkel, akkor visszahúzzák ez utóbbiak teljesítményét. Mit lehet erre az érvre mondani?

Ez a tipikus nem tudás esete: a fogyatékosságról, a sajátos nevelési igény mibenlétéről nemcsak a szülők, hanem a pedagógusok sem tudnak eleget. Ennek egyik nagy felelőse a felsőoktatás, a tanárképzés, amelybe nem épült be, hogy bemutassa a hallgatóknak: az iskolában nem egyengyerekek vannak (mint ahogy egyenfelnőttek sincsenek a társadalomban), hanem különböző tudásokkal, képességekkel rendelkező tanulók. A felsőoktatásnak nem szabadna úgy kibocsátani a pedagógusokat, hogy nem találkoztak fogyatékos gyerekekkel, hogy nem kapnak megoldási módokat a másságból fakadó különbségek kezelésére, legyen az fogyatékosság, kulturális, társadalmi vagy más különbözőség.

Nagyon kevés iskola tudja még jól csinálni (fotó: BI)

A fogyatékos gyerekeknek hogy talál megfelelő iskolát a szülő? Hova fordulhat?

Az a tapasztalat, hogy a sajátos nevelési igényű gyermeket nevelő szülőknek nagy utat kell bejárniuk, amíg megtalálják a gyermeküknek megfelelő iskolát. Van azért néhány fogódzó. A szakértői bizottság, amikor diagnosztizálja az adott fogyatékosságot, tesz arra javaslatot, hogy hol találja meg a szülő a gyermeke számára a megfelelő intézményt. Vannak továbbá egységes gyógypedagógiai módszertani intézmények, amelyek szintén tudnak javasolni befogadó intézményt. Azok az uniós forrásokból történő fejlesztések, amiket évek óta végzünk az Educatio Kht.-ban – korábban a HEFOP (Humánerőforrás-fejlesztési Operatív Program), a közeljövőben a TÁMOP (Társadalmi Megújítás Operatív Program) keretében –, éppen arra irányulnak, hogy minél több intézmény rendelkezzen olyan feltételekkel, ahová fogyatékossági típustól függetlenül a sajátos nevelési igényű gyerekek is járhatnak. Az a célunk, hogy a minőségi oktatás keretében a pedagógusok továbbképzéseken segítséget kapjanak megfelelő módszertani eszközök megismeréséhez és alkalmazásához, kiépíthessenek jól működő kapcsolatokat olyan gyógypedagógiai módszertani intézményekkel, amelyek eszközöket tudnak kölcsönözni vagy utazó gyógypedagógust tudnak biztosítani a befogadó intézmény számára.