Belföld

Cigány állam Spiró víziójában

Magyarországon bevezetik a kamatyadót, majd polgárháború tör ki, elszakad az országtól Békés megye, ahol megalakítják a cigány államot, a parlamentáris anarchiát felváltja a kommunista királyság – Spiró György új regényében ez a közeljövőnk. Interjú az érettségi kapcsán újra „magyargyalázással” vádolt íróval.

Korábban a témában:

Amikor az interjút megbeszéltük, azt mondta, hogy a kutyát nem érdekelte volna az új regénye, ha nincs az érettségi botrány. Fura ezt hallani egy ismert, Kossuth-díjas írótól, akinek például nemrég a Fogság című regénye sokáig vezette a sikerlistákat. Miért gondolja, hogy botrány nélkül nem érdekelte volna az embereket az új Spiró-regény?

Tapasztalat. Tavalyelőtt megjelent egy regényem, a Messiások, nem tudnak róla az emberek, hogy egyáltalán létezik. Holott már a Fogság után adták ki.

“Ilyen botrányokat lehet szítani” (fotó: Gáti András – FN)


Az érettségi botrány arról szólt, hogy a választható tételek közé bekerült egy interjúrészlet öntől az olvasási szokásokról. Egyes jobboldali lapok és a Jobbik szerint ön „évtizedes rutinnal gyalázza a magyarságot”. Nem az interjúrészlettel volt a legnagyobb bajuk, hanem a személyével, gondolkodásmódjával. Főleg egy nyolcvanas években megjelent verséért kritizálták. Az új regényének marketing szempontból biztos jól jött a hírverés, de ezeket a támadásokat nyilván kezelnie kellett. Hogy fogadta mindezt?

Nem vágytam ilyen hírverésre, és nem a kiadó tervezte be. Mindegy, meg szoktam kapni. Ez már 23 éve megy, azóta gyaláznak bizonyos körök. Nem én gyalázkodom, hanem ők gyaláznak engem, valóban évtizedek óta. Nem a verssel kezdték, hanem Az Ikszek című regényemmel. 86-ban lettem száműzve az irodalomból és a magyarságomból, azóta rendszeres időközönként felújítják a támadást.

Viszont nincs egyedül. Bíró Zoltán az önt bíráló írásában Esterházy Pétert, Kertész Imrét, Nádas Pétert is megnevezi, mint olyanokat, akiknek a „lényeg az, hogy ne legyen közük ahhoz a néphez, amelynek a kenyerét eszik”…

Jelenleg négy mai magyar tárgyú és egy történelmi darabom fut csak Budapesten egyszerre, három mai tárgyú fut vidéken, ezek közül három darabom jóval túljár a századik előadáson. Sok-sok tízezer ember vesz jegyet a mai magyar társadalomból vett történeteimre, az általam megírt mai magyar karakterekre. Az a sok-sok tízezer ember nem a nép része? Miért nem? A könyveimet sok tízezren veszik meg, az egyik könyvemben csak mai tárgyú novellák olvashatók. Az tartozik a néphez, aki nem jár színházba, és nem olvas könyvet? Miért? Rengeteg író-olvasó találkozóra hívnak az ország minden sarkába, tele vannak a termek. Ugyan kikkel vannak tele? Nem a néppel? Élősködöm, én, aki 1978 óta nem kaptam magyar ösztöndíjat, sőt nem is folyamodtam érte?
Egyelőre nem tiltanak be, az éppen nem dívik, de ilyen botrányokat lehet szítani. Ha meggondolom, hogy miket írtak a magyar írók, mondjuk Babits, Móricz Zsigmond, Kosztolányi… Az akkori társadalom legégetőbb problémáiról beszéltek. Ők is megkapták a magukét.

Az új könyv, a Feleségregény 2030 körül, Magyarországon játszódik. Miközben részleteiben nevetünk a szatirikus, groteszk jeleneteken, párbeszédeken, összességében nagyon nyomasztó az a negatív utópia, amit leír. Nekem úgy tűnt, hogy ez egy dühös regény. Dühből írta?

Nem éreztem magam dühösebbnek a könyv írása alatt, mint máskor. Amint újra nekikezdtem naponta, minden magánérzelem automatikusan kiment belőlem. Ez ugyanis munka és szakma. Dühből semmit sem lehet írni, különösen nem lehet megformálni egy regényt. Azt strukturálni kell, át kell gondolni, hosszú és nehéz alkotómunka az ilyen, és mindvégig minden pillanatban észnél kell lenni. Ha valaki dühös, akkor biztosan nem tudja az egész ívet végigvinni, és csupa hülyeséget körmöl.

Az írási folyamatban tehát nem volt dühös, de mint a jelent vizsgáló értelmiségi, azért sokszor hallatja hangját más formában – tévében, újságokban – arról, hogy rossz felé mennek a dolgok az országban. Nem erről szól a regény is?

Amikor megkérdeznek a tévében, állampolgárként fejtem ki a véleményemet, magánemberként őrjönghetek, rajonghatok, magánügy. Műalkotás létrehozása közben azonban soha nem voltam dühös, ugyanis elvileg lehetetlen. Az érettségi kapcsán most ismét, sokadszor előráncigált versemben sem düh munkál, dehogy. A forma: az Ady-hangulat, az Ady-motívum, az igen. A regényekben, a drámákban soha nem a szerző a dühös, hanem az egyes szereplők, a szerző az ő érzelmeiket köteles formába önteni. Az a mesélő például, aki 20 év múlva meséli el a Feleségverseny történetét, nem én vagyok, nem is lehetek én, aki akkor már nem fogok élni, az ő szempontja nem lehet az enyém. Ő egy kommunisztikus királyságból beszél vissza, és ráadásul erősen cenzúrázták, neki kötelessége a demokráciát pocskondiázni. Ezt hívják egy mű narratívájának. A mulatságosnak szánt víziók formába öntéséért keményen meg kell dolgozni, és munka közben az ember nem dühöng, hanem arra koncentrál, hogy létre kell hoznia a szereplőket, a cselekményt, a látomásokat. Dühből az ember cikket ír, amely ráadásul egy regénynél, drámánál vagy versnél sokkal több emberhez eljut. Minél dühösebb a szerző, annál inkább rezonálnak rá. Csakhogy én ezt a műfajt rendkívül ritkán műveltem.
A szegénység elleni harc átalakult a szegények elleni harccá

“A szegénység elleni harc átalakult a szegények elleni harccá” (fotó: Gáti András – FN)


A regény mégiscsak a mai magyar állapotok görbe tükre, nem?

Ebben egyetértünk, nagyon görbe tükör. Az ember abból indul ki, amit a saját bőrén érzékel, csak aztán felnagyítja, eltorzítja, hogy láthatóbb legyen. Ez a művészi cél.

A Feleségversenyben az ország túl van egy polgárháborún, amelyhez a cigánykérdés vezetett, s amelynek a végén elcsatolnak egy részt az országból Romanisztánnak. Nemrégiben a tévében, a mai Magyarország realitásáról beszélve, szintén polgárháborút vizionált a cigány-magyar együttélés kapcsán. Lehet, hogy nem is olyan nagy túlzásokkal élt írás közben?

Azt mondtam, hogy nagyon nem jó, ami itt folyik. Az, amit a magyar szegényekkel, köztük a cigányokkal művelnek, az katasztrófa. Nem lehet milliókat kirekeszteni egy nemzetállamból, csak azért, mert szegények. A regényben azt írja az elbeszélő, hogy a szegénység elleni harc átalakult a szegények elleni harccá. Igen, már ma is látjuk ennek jeleit, és kénytelen voltam ezt a mondatot a magam mondataként elmondani a tévében. A szegénységből fakadó elégedetlenség eltussolására etnicizálják a feszültséget, ezt nem mondtam el a tévében. Ez az, amit nem szabad megengedni. Azért írtam a regénybeli víziót, azért túloztam el mindent, hogy figyelmeztessek: ha nem vigyázunk, még nagyobb bajba jutunk. Féltem a magyarságot, féltem a békét és mindazokat, akik magyarként élnek és élni fognak. Nem szabad eljutni odáig, ameddig a volt Jugoszláviában eljutottak. Egy kicsi nemzetállam, amelyet nem túl barátságos szomszédok vesznek körül, nem engedhet meg magának etnikai és mély társadalmi ellentéteket.

Mint mondta, azért választotta ezt a formát, a jövőben játszódó szatírát, hogy véletlenül se legyen aktuálpolitikai áthallás a regényben. Én mégis egyfolytában ezt éreztem. A regénybéli Kossuth téri tüntetők alig különböznek a 2006-os Kossuth-tériektől. Járt kint, onnan mintázta ezeket a figurákat?

Nem voltam kint, a tüntetéseket kitaláltam. Ha elolvassa a sokkal régebben írt regényeimet, ugyanilyen tüntetéseket írtam le bennük, például a XIX. századi Párizsban, ahol ugye nem járhattam… A Feleségversenyben az is benne van, hogy a gyerekkocsiért külön fizetnek egy tüntetés szervezői. A múlt héten azt látom a híradókban, hogy babakocsival tüntetnek valakik. Azt hittem, megüt a guta, én ezt már két éve kitaláltam. Amikor a regényen dolgoztam, még nem volt szó arról, hogy leállhat a metróépítés… Nem jó, ha egy-egy abszurd ötletem bejön, nagyon nem örülök. Azért vannak benne az igen furcsa víziók, mert nem realista műnek szántam. Egyébként – nem két éve, jóval korábban – voltam már tüntetéseken, és tudom, milyenek. Mind ugyanolyan. A regény főszereplője, családja például pénzt kap a tüntetésen való részvételért. Képzelje, a XIX. században is kaptak pénzt a tüntetők, amikor korteskedés folyt, remek drámát írt éppen erről Nagy Ignác és Nusic, Caragiale és Chalupka, ez magyar és kelet-európai hagyomány egyszerre.

Az is magyar hagyomány, hogy jönnek emberek, akik elmagyarázzák, hogy Jézus miért volt magyar?

Ilyesmit is állandóan hirdetnek egész Kelet-Európában, sőt Nyugaton és Amerikában is. Jelentős irodalma van annak, hogy Jézus perzsa volt, ugor volt, iráni volt, spanyol volt… Legutóbb egy horvát hölgytől hallottam, hogy szláv volt. Gondolnak mindenfélét az emberek, nem csoda, ha a szereplőim is gondolnak ilyeneket.

A regényben a két politikai tábor vezére – a kormányfő és az elnök – megosztja a társadalmat. Utálják egymást, utálják egymást a híveik is. Ez is nagyon ismerős a mai Magyarországról…

Felismerte valamelyik vezért?

Nem, de az alaphelyzetet igen.

Az alaphelyzet két évszázada Amerikában is ilyen. Van a két párt, és időnként rendeltetik hozzájuk két vezér. Csehországban, Lengyelországban, Ukrajnában ugyanez látható, és ők talán még jobban gyűlölködnek, mint Magyarországon szoktak. Semmiféle ideológiai párhuzamot nem fog felfedezni a mai Magyarországgal a regényben, amely arról szól: milyen előzmények vezetnek oda, hogy kialakuljon egy „kommunista királyság”. Ez mégiscsak vicc, nem?

Vicc, de valójában egy diktatúráról van szó.

Abban is lehet élni. Én éltem a diktatúra különböző fokozataiban 37 évet. A felvilágosult abszolutizmus nem a legrosszabb és nem mindig kibírhatatlan, higgye el nekem és annak a számtalan magyar generációnak, amely előttem élt.

Azért mégsem szerettünk diktatúrában élni. A mai magyar állapotokból következik az, hogy egy új diktatúra felé haladunk?

Szeretném, ha nem így lenne. Szeretném, ha normális, polgári demokrácia működne az országban.

Nyilván mindenki ezt szeretné, de ön szerint mi a realitás?

Nagyon sok döntő tényező nem tőlünk függ. Olyan gazdasági kényszereknek volt mindig is, most is Magyarország kitéve, amelyek mozgásáról nem tudni előre semmit. Nemrég olvastam egy tanulmányt a magyar húszas-harmincas évekről. Nehéz időszak volt, az ország reménytelenül eladósodott. A fejlődő német hadiipar húzta ki a harmincas évek elején Magyarországot a gazdasági válságból, amit Hitlerék indítottak be, és akkor lett Magyarországnak piaca. Nem a hitlerizmus a javaslatom, gondolom sejti. De ma is attól függ Magyarország gazdasági jövője, hogy a németekkel mi lesz. Ha a németek elindulnak felfelé, akkor megússzuk, ha nem, akkor beláthatatlanul nagy a baj. Ez nem belpolitikai kérdés. A külpolitika döntő kérdése húsz éve eldőlt: most éppen európai gyarmat vagyunk, és nem orosz. Úgy látom, egy fokkal jobb európai gyarmatnak lenni, mint keletinek.

“A legjobb esetben félgyarmati helyzet van ma Magyarországon” (fotó: Gáti András – FN)


Az európai gyarmat nem túl erős kifejezés?

Nem hinném. Gyarmati, a legjobb esetben félgyarmati helyzet van ma Magyarországon és a többi kelet-európai országban. A térségben többé-kevésbé rabszolgamunka folyik, kivéve néhány kivételes termelési ágat. Megszüntették a saját tudományt, technológiát és azt az ipart, amelynek egy része korábban a másodlagos világpiacra termelt, vagyis a szocialista világpiacra. A mezőgazdaságot is szétverték. Az egész térség lecsúszott. A regényben ennek a gyarmati helyzetnek az lesz a vége, hogy az EU kettészakad egy nyugati és egy keleti tömbre.

Ezekhez hasonlóakat mondanak az önt támadó politikai pártok is…

Arról nem tehetek, ha ők is így gondolják. Én nem pártpolitikailag gondolkozom, soha nem úgy gondolkoztam. Bizonyos dolgokban liberális vagyok, bizonyos dolgokban nagyon nem vagyok az, bizonyos dolgokban nemzeti konzervatív vagyok, de biztos, hogy van szociális érzékenységem. Nem lehet pártideológiák alá besorolni ezt a gondolkodásmódot, sajnálom. Úgy gondolom, erősíteni kellene Kelet-Európán belül az összefogást, a közös érdekérvényesítést, akármennyire is szétcincál bennünket az aktuális nagyhatalom, ahogy szokta. Akkor is meg kellene próbálni, ha a dolog majdnem lehetetlen, mert a nemzetiségi gyűlöletet bármikor fel lehet szítani, és a kisantantot mindig össze lehet hívni Magyarország ellen. Már a Monarchia is ezért bomlott szét, és mi jártunk a legrosszabbul. Ha az összefogást nem sikerül kialakítani, akkor megvan a veszélye, hogy megint mi járunk a legrosszabbul. Ezt hajtogatom egyfolytában vagy negyven éve, persze hiába. De ismét el kell mondanom: nem értek az aktuálpolitikához. A Kádár-rendszerben sokan azt hitték, hogy ellenzéki vagyok, pedig nem voltam az. Akkor lettem volna, ha tudtam volna politikailag mást javasolni. De nem tudtam. Rendszerpárti sem voltam, láttam, hogy reformálhatatlan. Most sincs vízióm, hogy mit kellene csinálni, nem értek hozzá, ezért erről hallgatok. A hosszabb trendekhez inkább van érzékem. Azokat is csak hiperbolákban, költői látomásokban tudom felvázolni.

A Feleségregény egy televíziós show, amelynek győztese lesz a királyné. Ez a momentum is emlékeztet a ma népszerű tévécsatornákra, vagy tévedek?

Nem gyakran nézek show-műsort, az a kevés is elég. Ez körülbelül olyan, mint a tüntetés: nem kell ott lenni, hogy az ember tudja, milyen. A világon mindenütt ilyen vetélkedők folynak, mindegy, melyiket nézem. Könnyű karikírozni.

Biztos, hogy ilyen színvonalúnak kell lennie a tévéknek? A közönség igényét követik a tévék a műsorok színvonalában, vagy fordítva, a tévé mutat mintát a közönségnek?

Nálunk ez a színvonal a magyar médiapolitika bűne. Nem igaz, hogy ilyennek kell lenniük a műsoroknak, más kelet-európai országokban jobb a közszolgálati tévé, látom. Van három állami tévécsatornánk, de nem kapnak elég pénzt. Szoktam nézni a lengyel, a cseh, az orosz állami tévéket, azokon színvonalasabb műsorok mennek, és nem szorulnak rá a hirdetésekre. A lengyel és a cseh politikusok rájöttek, hogy nyomni kell a pénzt a kultúrába, és a legjobban az állami tévében lehet kamatoztatni. Magyarországon, úgy tűnik, erre még nem jöttek rá. Nagyon nagy kár.

Ön nem túl optimista hírében áll, és most nem csak a regénye miatt mondom, hanem a nyilatkozatai, cikkei alapján is. Nem tart elképzelhetőnek valamilyen pozitív fordulatot az ország életében?

A Feleségverseny negatív utópia, de nyilván pozitív forgatókönyvek is léteznek. Gyakran történik olyasmi, amiben az ember álmában sem reménykedne. Mély nyomott hagyott bennem 1968, amikor „dicsőségesen bevonultunk” Csehszlovákiába. Egyetemista voltam, és kétségbeesve arra gondoltunk a barátaimmal, hogy vége a magyar filmnek, színháznak, irodalomnak, jön a kemény vonal. Aztán a 70-es években kialakult a nagyon jó magyar színház, a jó magyar film, és írtak és kiadtak jó irodalmat. Ezt végképp nem lehetett előre látni. Az emberek akartak valami jobbat, és kiharcolták. Annyira sok-ismeretlenes az egyenlet, amelyben Magyarország jövője eldől, hogy lehetséges pozitív forgatókönyv is. Gondoljuk el: Magyarországon baloldali lett a korábbi jobboldal egy része, és jobboldali a baloldal egy része. Kiszámíthatatlan folyamatok zajlanak a történelemben többnyire. Úgy látom, hogy az országban sok helyen létezik a gazdasági nagykoalíció. Működik, jól van, csendben csinálják, és a politika erről mélyen hallgat. Nem akarok konkrét példákat mondani, nem akarom őket kellemetlen helyzetbe hozni, mert remekül funkcionálnak, és az én nevem most el van átkozva, még ártanék nekik. Hogy aztán az értelmes tendenciák mikor törnek át mindenütt, az más kérdés.

 

A Feleségverseny megrendelhető a polc.hu-n

 

Címkék: kultúra

Ajánlott videó mutasd mind

Ha kommentelni, beszélgetni, vitatkozni szeretnél, vagy csak megosztanád a véleményedet másokkal, a 24.hu Facebook-oldalán teheted meg. Ha bővebben olvasnál az okokról, itt találsz válaszokat.

Nézd meg a legfrissebb cikkeinket a címlapon!
24-logo

Engedélyezi, hogy a 24.hu értesítéseket
küldjön Önnek a kiemelt hírekről?
Az értesítések bármikor kikapcsolhatók
a böngésző beállításaiban.