Bővítés a tizenötök szemével

A kibővített unió első éve feltűnő nyugalomban telt el, éles kontrasztban azzal, amit előzőleg jó néhányan jósoltak. Az integráció nem siklott ki, a döntéshozatal sem bénult meg – bár nehézkesebbé vált -, és még az a prófécia sem teljesült, hogy a keleti munkavállalók elárasztják majd a liberális szabályozást követő régi tagországok munkaerőpiacait. „Business as usual” – summázza véleményét Daniel Gros, az Európai Politikai Tanulmányok Központja (CEPS) nevű brüsszeli kutatóintézet igazgatója, vagyis minden a megszokott mederben folyik. Őt egyébiránt nem is lepte meg túlságosan az újoncok viszonylag gyors és zökkenőmentes beilleszkedése. Kiváltképp érvényes ez a gazdaságra, ahol a piacok elébe mentek az új tagok kereskedelmi integrációjának.

Zűrös időszakban csatlakoztunk

Francia kampányplakátok. Válságot idézne elő az uniós alkotmány elutasítása.

Annak, hogy viszonylag hamar véget értek a mézeshetek, és az unióban mostanában rengeteg gondterhelt politikust látni, elsősorban nem a bővítés a magyarázata. Már a csatlakozási tárgyalásokon is világossá vált, hogy a legújabb bővítésre távolról sem ideális időszakban kerül sor. A tagállamok jelentős része évek óta komoly gazdasági problémákkal küszködik, és részben a régi gazdasági modell kifulladása miatt Európa világpolitikai súlya is vészesen fogy. „Az egész bővítésre sajnos olyan helyzetben került sor, amikor az EU tele van kérdőjelekkel. Ezek közül a legfontosabb és egyúttal a legfájdalmasabb a hagyományos ipari termelésből a tudásra és szolgáltatásokra épülő posztmodern gazdaságba való átmenet, ami rendkívül igénybe veszi a nyugat-európai társadalmak tűrőképességét” – hangsúlyozza John Palmer, az ugyancsak brüsszeli székhelyű Európai Politikai Központ (EPC) igazgatója.

Bár szakértők szerint egyértelműen különbséget kell tenni a bővítés és a nehézségek között, ez a gyakorlatban nem mindig sikerül. A CEPS igazgatója szerint félő, hogy az alkotmány kapcsán is a bővítés lehet a bűnbak. Ráadásul – mutat rá – néhány régi tagállamban a közvélemény sohasem fogadta el igazán az unió kiterjesztését, ezért az életében fellépő problémák egy részét akkor is hajlamos arra visszavezetni, ha azokhoz az új tagállamok felvételének semmi köze sincs. Brüsszeli elemzők valószínűsítik, hogy az EU-alkotmány esetleges franciaországi leszavazása a nyáron súlyos válságba taszíthatja az uniót, ami a már sínen lévő bolgár és román tagfelvételi folyamat kivételével a további bővítést is befagyaszthatja.

Félelem az újaktól

Egyes régi tagállamokban az ellentétes példák dacára továbbra is élénken tartja magát az a nézet, hogy a tavaly taggá vált tíz állam felhígítja és letéríti pályájáról az uniót. Mások szerint az európai alkotmány a megerősített együttműködés lehetőségének megkönnyítésével éppen arról gondoskodik, hogy a kiterjesztés következtében ilyen helyzet ne álljon elő. Arról már nem is beszélve, hogy az integráció lendületét mostanában mintha korántsem az új tagállamok részéről fenyegetné veszély. Franciaország és Németország a költségvetési fegyelmet kikényszerítő stabilitási és növekedési paktum semmibevételével világosan demonstrálta, hogy ha nemzeti érdekei úgy kívánják, nem riad vissza a közösen lefektetett játékszabályok felrúgásától sem.

Az sem kifejezetten az integráció további mélyítését szolgálja, ahogyan Berlin és Párizs a demagógiától sem visszariadva igyekszik keresztbefeküdni a határokon átnyúló szolgáltatások liberalizálásáról szóló irányelv elfogadásának. Bár az egykori holland belső piaci biztosról Bolkestein-direktívára keresztelt jogszabály jelenlegi formájában valóban nem tűnik teljesen végiggondoltnak, a háttérben nem nehéz észrevenni a protekcionista hajlamot, azt, hogy az új tagállamok olcsóbban és esetenként jobban dolgozó szolgáltatóit a versenytől félve távol tartsák a piacaiktól. Ezek a védekező reflexek azonban nem az új tagállamok ellen, sokkal inkább a meglévő adottságok megóvására irányulnak. Nem arról van szó, hogy a régi tagállamok megbánták volna a bővítést, hanem arról, hogy most szembesülnek annak egyik-másik, számukra nem kifejezetten kellemes következményével.

Az ellentmondásos szolgáltatási irányelv körüli vita nem csupán a régi és az új tagok közötti széles fejlettségbeli szakadékot tükrözi, hanem azt is, hogy a neoliberális gazdaságpolitika emlőin felnőtt közép- és kelet-európai demokráciák mennyire más szemmel tekintenek a világra, mint a Donald Rumsfeld amerikai védelmi miniszter által nem is olyan régen öregnek titulált Európa. „Gazdasági kérdésekben inkább a britekkel és az északiakkal szoktunk egyetérteni” – illusztrálja ezt a helyzetet egy, az Európai Tanácsban dolgozó magyar diplomata. Ezeket az ellentmondásokat ugyanakkor hiba lenne eltúlozni, hiszen az európai szintű politizálás sokkal összetettebb dolog. Ezt bizonyítja, hogy Magyarország számára a tagság első évének tapasztalata alapján – bár az unió lényege a változó koalíciók Európája – nyilvánvaló politikai, kulturális és földrajzi okokból elsősorban éppen Németország és az egykori Monarchia utódállamai voltak a leggyakoribb szövetségesei. A vasúti teherforgalom liberalizálásának vagy a kamionforgalom hétvégi korlátozásának a kérdésében pedig – és még további példákat is említhetnénk – éppenséggel Franciaországgal szavaztunk együtt.

Hogyan tovább?

Amikor a tíz új tagállam tavaly május elsején belépett az EU kapuján, szinte mindenki tisztában volt vele, hogy ez bizonyos értelemben a régi unió végének a kezdete lesz. Egy évvel a jeles esemény után – amely tulajdonképpen újraegyesítette Európa keleti és nyugati felét – egyelőre nehéz pontosan megmondani, milyen gyökeres változásokat idéz majd elő a tavalyi bővítés. A legutóbbi kiterjesztés nyilvánvalóvá tette, hogy a folyamat nem áll meg, és egy mind népesebb és nagyobb Európai Unió felé haladunk. Mindez rengeteg kérdést felvet, így példának okáért azt, mi lesz ennek fényében a szomszédságpolitika célja és mozgásformája. El kell gondolkodni például azon, hogy egyes országokat úgy vonjanak be az EU-ügyekbe, hogy sohasem lesznek tagjai az uniónak. Ezek a kérdések azonban ma még legfeljebb a kutatókat foglalkoztatják.