Az Árpádok szakrális “érinthetetlensége”, “istenkirályi” mítosza a XIII. század elejére lassan elolvadt. Az Aranybulla már arra is feljogosította az ország nemeseit, hogy alkalom adtán büntetlenül szembeszállhassanak a törvényeket meg nem tartó uralkodóval.
Az arisztokraták birtokokat, tisztségeket csikartak ki a királytól, hatalmuk, befolyásuk és gazdagságuk nőttön nőtt. Odáig mentek, hogy 1213-ban meggyilkolták királynéjukat, Gertrudist, az összeesküvők ráadásul tessék-lássék büntetéssel meg is úszták. Nyilvánvalóan a más, az új, az elkerülhetetlen változás folyamata volt ez, de a szent királyok bizonyosan megfordultak sírjukban.
A korona szabadsága
Ezt a helyzetet elégelte meg a későbbi IV. Béla, aki már herceg korában – a pápa buzdítására és támogatásával – megkezdte az eladományozott birtokok, korabeli megfogalmazásban “a felesleges és haszontalan örökadományok” visszavételét. Minden tekintetben a nagyapja, III. Béla uralkodása alatt fennálló viszonyokat óhajtotta visszaállítani.
II. András az erőviszonyok ismeretében nem akadályozta fia restaurációját, szóban még úgy is tett, mintha támogatná, ám a maga részéről továbbra is két kézzel szórta a királyi földeket. Béla herceg viszont sikeres volt, 1231-ben már ezt írhatta:
…felvirradt a magyarok megváltásának, a királyi méltóság visszaállításának, a korona szabadsága helyreállításának a napja.
Aztán amikor a korona 1235. október 14-én végre Béla fejére került, teljes erejével hozzáfogott a “királyi méltóság visszaállításához”. Ezt az uralkodását a tatárjárás mentén kettéosztó történelem könyvek elintézik azzal, hogy első éveiben folytatta a birtokok visszavételét.
Rendteremtés
Pedig jóval többről volt szó. IV. Béla nekiállt rendet tenni az országban, régi fényére emelni István koronáját. Ez persze sokaknak nem tetszett. A történetíró Antonio Bonfini szerint: “…mértéken felül dühösködött ama főurak ellen, akik vele szemben apjának fogták volt a pártját, egyeseket száműzetésbe, másokat tömlöcbe küldött. De még magasabb körben is kegyetlenkedett, és megvakította Dénes nádort”.
Erre egy állítólagos összeesküvés adott okot, amit még korábban szőttek András és Béla ellen: néhány előkelő maga közt szándékozott felosztani az országot, miután ez meghiúsult, II. Frigyes császárnak ajánlották fel a koronát. Kegyes volt, és nem végeztetett ki senkit. De Ampod fia Dénest tényleg megvakíttatta, Kán nembeli Gyulát élete végéig tömlöcbe záratta. A hűtlenség bűnébe esett, vagy az ország javainak tékozlásával vádolt urak birtokait elkobozta.
Szigorúan megkövetelte a király személyének tiszteletét. Míg korábban bármely nemes személyesen járulhatott ügyeivel az uralkodó elé, Bélának írásos kérvényt kellett benyújtani. Így csak a tényleg nagy horderejű ügyek kerültek a királyi fenség elébe.
A főnemesség tiszteletlenségének a megregulázása végett rendeletileg megtiltotta, hogy a tartományurak, érsekek, püspökök kivételével jelenlétében leüljenek, a főnemesek székeit előkerestette és elégette
– írja Bonfini.
Régi, kipróbált gárdájával újult erővel kezdte meg a királyi birtokok visszavételét, és ez már nem csak “a felesleges és haszontalan örökadományokra” korlátozódott, még az egyházi földek sem menekülhettek. Oly nagy volt a közfelháborodás, hogy 1239-ben IV. Béla végleg felhagyott birtokvisszavételi politikájával.
Késő volt. A tatár veszedelem miatt a legszélesebb összefogás helyett “Magyarország a király iránt ily rosszindulattal viseltetett”. A folytatást tudjuk, a mongol dúlás romba döntötte az országot, a király puszta életét is alig tudta megmenteni. De tanult belőle, és 1242 után képes volt gyökeresen megváltoztatni politikáját. Ezért nevezhetjük IV. Bélát, a második honalapítót Magyarország egyik legnagyobb királyának.
