Belföld

Hájas bájak

A vacsoraidőben felkínált hüvely-, láb- és egyéb gombás reklámokat még lenyeltem...Bátyi Zoltán jegyzetét olvashatják.

A vacsoraidőben felkínált hüvely-, láb- és egyéb gombás reklámokat még lenyeltem. Azt is megszoktam már, hogy duzzadt prosztatákat mutogató „kereskedelmi” klipek elől meneküljek másik tévé csatornára, ahol mi mást is látnék, mint csudaelixírt, naná, hogy olyan arcpakolásról, amitől a mágneses viharban pörgő vasorrú bába bőre is olyan lesz, mint a frissen simogatott baba popsija.

De a gyógyszer reklámok gyöngyszeme, mitől az ember szeme is gyöngyöző könnybe lábad, már padlóra vitt. „Zabáljuk puffadtra magunkat!” filmecskéhez kínálták szöveget, miszerint a gutaütést egy szem tabletta is elmulasztja, és ez már kiégette számból az összes PH-értéket. Vacsoravendéget tesztelnek a filmecskében a háziak, tömik, mint májpiacra szánt libát, és az csak eszik, fal, hörög, szeme guvad, de nem mondja ám, hogy elég.

Miért is mondaná? Szép kis országunkban a legfrissebb felmérések szerint a felnőtt lakosság kétharmada túlsúlyos, és ki szeret a kisebbséghez tartozni? Főleg, ha a televízió is azt sugallja: egyél, jön a csodabogyó, oszt annyi. Végignézhetjük az összes csatornát, lehet az kereskedelmi vagy éppen közszolgálati, egyetlen egyben nem jelenik meg egy olyan reklám, ami azt üzenné: ne tablettát nyelj, te nép fia-lánya, hanem fogd vissza magad, sportolj, de legalább mozogj. Ne akarj már azok közé tartozni, akik szép tavaszunkkal megjelentek az utcáinkon, lehántva magukról a kabátot, és oly kéjesen, de legalábbis mit sem törődve a fürkész tekintetekkel, vaskos lábakon, hatalmas pocakot, rengő úszógumit cipelve magukon vonulnak cukrászdától a péksüteményesig. Mintha a világ legtermészetesebb dolga lenne, hogy mozgásuk inkább hasonlít egy lusta elefántcsordától lemaradt bébi ormányosra, mint a gazelláéra.

Sokat eszünk, mert kevés az eszünk!” – mondta nekem egyszer egy doktor ismerősöm, kihasználva a magyar nyelv kínálta szójátékot. Majd hozzátette: és persze járunk az orvoshoz nagy panaszainkkal: fáj a hátunk, a derekunk, kerülget a cukorbaj, szétfeszít vérünk nyomása, és követeljük a gyógyszert, az orvosi, sőt mi több a kórházi kezelést. Mert akkor nem csak a tálat üríthetjük ki fölöslegesen, de az egészségügyi kasszát is.

Jöhet nekünk csipszadó, na és? Amíg a lefekvés előtt lenyelt nyolc szendvicsre, meg a hidegen kanalazott, jó zsíros pörköltre nem vetnek ki büntetést, ujjé, az asztalnál, tévé előtt, a konyhában, állva falatozva, a kamrában kotorászva az élet, jaj de szép. És így, meghájasodva lehet csak jókat röhögni a ligetben futókon, az edzőterembe járókon. Rájuk sütni az izomagyúak bélyegét, és undorodva elfordulni, ha valaki azt kérdi az uszodában, nem kéne végre a vízbe is bemászni, ha megettük az otthonról hozott hatodik rántott húst is?

Mert így élünk mi a szép nagy magyaros válságban, ötvenezer vendéggel egy csülökfesztiválon, és tízzel a „Legyünk egészségesebbek!” beszélgetésen. Egy sporttrikóért még lefutunk, mit futunk, kocogunk, vánszorgunk, lihegünk ugyan egy utcai versenyt, aztán a következőig elássuk a tornacsukát a kert végében, hogy minden lelkiismeret furdalás nélkül, de inkább fanyalogva nézhessük a tévében a kisportolt atlétákat. Mondván: „Ez már nem tetszik, túl izmos!”.

És ha földhöz csap az infarktus, csak nézünk ki a fejünkből, mint sült hal a forró olajban, habogjuk a doktornak – „De hát miért? Én nem is dohányzom!”. A doktor meg néz ránk, miközben nővér lesi, elfér-e a fenekünk egyetlen ágyon, és nem szól semmit nagy szomorúságában. Mert mit is mondhatna? Hiszen tudja: a tévé „Zabálj, úgyse puffadsz!” reklámjával éppen úgy nem veheti fel a versenyt, mint fizetése a német doktori fizetésekkel. Ezért aztán ő is hazamegy, holt fáradtan leül a foteljába, és egy olyan országról álmodik, ahol az emberek, ha nem is mindent, de legalább egy keveset megtesznek azért, hogy egészségesebbek maradjanak.

És észre sem veszi, hogy ebből az álmából melyik puffadásgátlós reklám riasztja fel…

Ajánlott videó

Olvasói sztorik