Az Észak-Karolina Állami Egyetem paleontológusa, Julia Clarke és munkatársai a dél-amerikai Atacama-sivatagban – azaz az Egyenlítő közelében – az elmúlt 65 millió év legmelegebb időszakából származó pingvinkövületekre bukkant. A leletek a pingvinek elődjeinek származását, felépítését és életmódját eddig ismeretlen aspektusban tárják elénk.
Az óriáspingvin és a ma élõ egyetlen perui pingvinfaj koponyája (forrás: National Geographic Online)
A feltárt két példány közül az egyikember nagyságú volt. A lelőhely éghajlati fekvéséből eredően mindketten melegtűrőek lehetettek. A felfedezés egyik nagy jelentősége, hogy ellent mond a pingvineket a hideg éghajlattal összekapcsoló közvélekedésnek. A kutatók korábban úgy vélték, a pingvinek egy 4-8 millió évvel ezelőtti lehűlés során vándoroltak Dél-Amerika északibb tájai felé, a leletek azonban mintegy 30 millió évvel ezelőtti, jóval melegebb időszakból származnak.
Egész pontosan az egyik pingvin a kutatók becslése szerint mintegy 35, míg a másik példány 42 millió évvel ezelőtt élhetett. Azért is érdekes, hogy az eddigi legnagyobb őspingvinek maradványai az Egyenlítő közeléből kerültek elő, mert korábban azt feltételezték, hogy a nagyobb termetű állatok jellemzően inkább zordabb éghajlati viszonyok között, a sarkvidékekhez közelebb élnek.
Érdekes különbségekre is fény derült a felfedezés nyomán. Az óriáspingvinek uszonyai alapján a paleontológusok úgy vélik, hogy mozgásuk más lehetett, mint ma élő rokonaiknak, a különbség elsősorban a járásnál és az úszásnál ütközhetett ki. Jellegzetesek a koponya felépítésében észlelhető különbözőségek is. A hatalmas pingvinelődök fején és nyakán leszármazottaikhoz képest más volt a nyaki és feji izomzat felépítése. Ráadásul, a leletek szerint a nagyobbik állat csőre 30 centiméter hosszú és hegyes volt. A kutatócsoport szerint a hegyes szájszerv segítségével a halakat dárdaszerűen átfúrva ejtette zsákmányul.
