A Zadarral szemközti két sziget, a szépívű híddal összekapcsolt Ugljan és Pasman nem ikertestvérek. Míg a ritkábban lakott Pasmanon jobbára szőlőművesek élnek, addig a kicsit zsúfoltabb Ugljanon a nyári vendégfogadás mellett a halászat a fő jövedelemforrás.
Kiindulópontunk, a regényes nevű Kukljica is egyszerű halászfalu volt évszázadokon át, mígnem felfedezték maguknak a turisták. Emberünk, Ugarkovics kapitány a neve alapján akár magyar is lehetne, de idővel tisztázzuk, hogy a magyarországi gyökerek a történelmi homályba vesztek, ezzel szemben realitás az olasz elemi iskola, lévén Zadar és környéke a két világháború közti időszakban az olaszországi közigazgatáshoz tartozó terület. Másik vonatkoztatási pontunk a kapitány sok évtizedes tengerészmúltja – mégis csak nagyobb bizalommal léphetünk így az aprócska bárka fedélzetére.
Hajócskánk alig nagyobb, mint a legtöbb velünk együtt kifutó csónak, bár fedett kormányállásunk azért némi tekintélyt parancsol, s hát arról se feledkezzünk meg, hogy öreg dízelünk mellett ott pihen az újnak ható benzines segédmotor, minden eshetőségre készen. Ám induláskor egyik motor sem kap szerepet, ehelyett kapitányunk helyére illeszti a két evezőt, s szó szerint kievickélünk az öbölből, majd a parttól tisztes távolságban beröffenti a dízelt, s vidáman pöfögünk a naplemente és a remélt zsákmány felé.
|
Jobbára tintahalra megyünk, csak az egyik zsinór végződik marokfogóval ellátott orsóban, mint megtudjuk, ezzel a tonhalakra vadászunk. Hogy mire a marokfogó, nem nehéz kitalálni, csak rá kell nézni a kapitány kezén a régi, zsinór marta sebhelyekre. A cápákra azért rákérdezünk. Nos, az itt tengeri kutyának hívott macskacápákról a kapitány csak annyit mond, hogy balesetek ugyan csak húsz éveként fordulnak elő, mégis jobb békén hagyni ezeket a jószágokat.
Műanyagból készült világító csalit használunk. A helyiek azt mondják, az élő csali is jó, de felesleges, mert a tintahal olyan „buta”, hogy mindenre rácuppan, ami megvillan a vízben. Legalábbis általában, de nem ezen az estén. Sokkal nagyobb szerencsével a közelünkben lévő csónakokon dolgozók sem járnak. Néha kérdőn át-átkiabálnak egymásnak az emberek, de lemondó gesztusaikból látszik, nem ez a nagy fogás napja.
Vagy tán a hely nem alkalmas? Erre gondolhat kapitányunk is, mert felhúzatja a csalikat, s néhány száz méterrel arrébb evezünk. Valóban, az új helyen bő negyedórányi zsinegelés után ránk mosolyog a szerencse – testes tintahal harap az egyik horogra. A fogás híre végighullámzik a vízen. A sikeren felbuzdulva próbálkozunk még egy órát, aztán kicsit beleununk a hiábavaló lógatásba, s úgy döntünk, vacsorára ennyi elég, ideje hazaindulni.
|
Kapitányunk megpróbál életet lehelni belé, mindhiába. Nincs mit tenni, elővesszük a segédmotort. Összerakjuk, felcsavarozzuk. Aztán benzincsap, indítókábel, nagyot rántunk rajta, majd még egyszer, és még és még… Végül tudomásul vesszük, hogy karnyújtásnyira a céltól mozgásképtelenné vált kicsiny hajónk. Illetve mégsem, mert van két evezőnk, s hát szégyen, nem szégyen, lassacskán hazaevezünk. Sebaj, annál jobban esik otthon a magunk fogta tintahal, amit összedarabolva, zsemlemorzsába mártva, némi fűszerrel, kevés olajban percek alatt kisütünk, s a már említett pasmani borral fogyasztunk.