1990-91.
Az infláció a kilencvenes évek elején felgyorsult Magyarországon. Ebben az árliberalizáció, a központi energiaár-emelések és néhány nagyobb leértékelés is fontos szerepet játszott. A motívumok közül a reálárfolyam, a reálbér, az energia és közszolgáltatási árak korrekciójának igényét tekinthetjük a leghathatósabbaknak. A reálárfolyam „karbantartását” – vagyis a leértékelést – az tette szükségessé, hogy az ország fizetésimérleg-válság szélére sodródott; a reálbéreknek csökkenniük kellett azután, hogy a magyar munka a kereskedelmi liberalizáció után közvetlen versenybe került a világ élvonalával; míg az energiaárak költségeket nem fedező szinten tartása komoly költségvetési problémákhoz (is) vezetett volna. Az áremelkedés egy része lehetett virtuális is, hiszen az importliberalizáció hatására nagy tömegben olyan áruk jöttek az országba, amelyek minőségileg magasabb szintet képviseltek az addig elérhető árukészletnél, és a statisztika nem feltétlenül volt képes az árindexet ennek figyelembe vételével korrigálni. Ebben a periódusban a kiskereskedelmi árrés is jelentősen növekedett. Ez tulajdonképpen a minőségjavulás kategóriájához tartozó probléma, hiszen a nagyobb árrés valójában azt tükrözi, hogy a kiskereskedelem tőkebefektetései, és szolgáltatásainak minősége is emelkedett. Összességében tehát ebben az időszakban az áremelkedés egy jelentős része nem gazdaságpolitikai indíttatású volt, ám azért erős volt ez a motiváció is.
1992.
Az infláció jelentősen csökkent. Ennél is nagyobb mértékben esett vissza a nominális árfolyam növekedési üteme, azaz a reálárfolyam felértékelődött, tükrözve a gazdaságpolitika azon álláspontját, hogy a külső adósságválságot addigra sikerült elkerülni. Az előző évekhez képest a reálbérek csökkenése is megállt, bizonyítva, hogy a kormány ezt az eszközt már nem tartotta fontosnak a gazdasági kiigazítás megvalósításához. Az infláció szintje azonban még ebben az esztendőben is 20 százalék fölötti volt, amit egyfelől az árképzésben meglevő inerciának, másfelől pedig annak tudhatunk be, hogy a nominális árfolyam leértékelési üteme önmagában nem „horgonyozza le” az infláció szintjét.
1993.
A gazdaságpolitika újabb problémákkal szembesült: a költségvetési hiány nőtt, az államadósság pedig egyre tarthatatlanabb lett. Ekkor a költségvetés jövedelmi motívuma volt az, amely az infláció szinten maradásához, illetve újabb felgyorsulásának kezdetéhez vezetett. (Elsősorban az áfa-kulcsok növelése lökte meg az árakat ebben az évben.)
1994.
Az expanzió éve: növekedés indult meg, s emelkedtek a reálbérek is, mindeközben azonban az államadósság és a külföldi adósság szintentartására már csak gyenge kísérletek voltak. Ekkor a nominális árfolyamot újra viszonylag jelentősen leértékelték annak érdekében, hogy némiképp fékezze az eladósodási tendenciákat.
1995.
A stabilizáció éve. Ennek egyik legfőbb eszköze a reálárfolyam-felértékelődés megszüntetése volt a jelentős nominális leértékelődés által, míg a vámpótlék bevezetése pótlólagos állami bevételeket is lehetővé tett. Jóllehet a program számos egyéb, a sikerhez nélkülözhetetlen elemet is tartalmazott, látnunk kell, hogy a stabilizáció nehezen lett volna megvalósítható azon eszközök használata nélkül, amelyek az infláció felgyorsulásához vezettek.
1996-97.
A dezinfláció már a stabilizáció sikerét tükrözi; a reálbérek csökkenése lelassult, majd szintjük növekedni kezdett. Az 1995-ös költségvetési kiigazítás után nem voltak olyan állami bevételnövelő programok, amelyek inflációgerjesztő megoldást használtak volna. Ugyanakkor a csúszóárfolyam-rendszer – amely a reálárfolyam túlzott felértékelődését hivatott megakadályozni – nem tesz lehetővé radikálisabb inflációcsökkentést.
