A fejlődés egyre inkább a fejlett műszaki termékekben és innovatív szolgáltatásokban megvalósuló tudás függvénye. Egy ország középtávú jövőjét számottevően befolyásolja, hogy mennyit és mi módon fektet tudományos kutatásba és műszaki fejlesztésbe.
A világgazdaság alakulásában főszerepet játszó három fejlett országban – az Egyesült Államokban, Japánban és Németországban – a kilencvenes évek második felétől erőteljes növekedés figyelhető meg a K+F finanszírozásában. E tekintetben Japánban mintegy 50, az Egyesült Államokban 40, míg Németországban közel 20 százalékos bővülés mutatkozott.
A társadalom kutatásorientáltságát az egy főre jutó K+F-kiadás tükrözi. Ebben a vonatkozásban az Egyesült Államok mutatója magasabb a japán értéknél. Míg Amerikában egy főre évente 750 dollár K+F-re fordított kiadás jut, addig Japánban az 1990-es évek végén hozzávetőlegesen 680 dollárt költöttek hasonló célokra. Németországban ez a mutató az 500 dollárhoz közelít.
Az egyes országokban bejegyzett, valamint bejelentett szabadalmak száma is szoros összefüggésben van az adott ország innovációs készségével. Az utóbbi húsz évben a német gazdaság mérséklődő “önállóságát” figyelhetjük meg. Németországban függőség alakult ki a külföldi új megoldásoktól, hiszen az 1998-as évben az elfogadott szabadalmak 63 százaléka már külföldi eredetű volt. Japánt magabiztos önállóság, a gazdasági szereplők magas szintű innovativitása és új ötletek generálása jellemzi. A gazdaság a helyi innovátorokra épít, és amíg ők nagy számban állnak elő megvalósítható és hatékony ötletekkel, addig nem is kell külföldi “segítségért” folyamodniuk. Amerikában a bel- és a külföldi eredetű újítások száma közel megegyezik egymással, ami nem kis teljesítmény egy olyan országtól, ahol rengeteg külföldi igyekszik új ötletét dollármilliókra váltani.
Az “alkotóképesség” a 100 ezer lakosra jutó belföldi szabadalmi bejelentések arányában fejezi ki az ország innovációs készségét. Vizsgálatainkból a japánok magas fokú alkotóképességére lehet következtetni, ami majdhogynem hatszorosa az amerikainak, és közel négyszerese a német átlagnak. Németországban a nyolcvanas évek végéig magas és növekvő ütemű volt az alkotóképességi mutató, ezt átmenetileg visszavetette a német egyesülés. Amerikánál a vizsgált időszakban az alkotóképesség csaknem a duplájára nőtt, ami a többi fejlett országgal összevetve is látványos fejlődésnek minősül.
A közép- és kelet-európai régióban élenjáró három ország – Lengyelország, Csehország és Magyarország – között egyre élesebb verseny bontakozik ki, aminek célja az Európai Unió színvonalának mihamarabbi elérése. Ehhez természetesen számos kritériumnak kell megfelelni, amelyek között napjainkban egyre nagyobb hangsúlyt kap az ország innovációs képessége.
Ma már talán mindenhol tudatában vannak annak, hogy az innovációnak gazdaságélénkítő szerepe van, valamint növeli az ország nemzetközi versenyképességét. Az persze már más kérdés, hogy mennyit hajlandóak áldozni innovációs képességük növelésére. A közép- és kelet-európai térségben Csehország büszkélkedhet a legmagasabb GERD-mutatóval, azaz a GDP-arányos K+F ráfordítással. (Az adatok elemzésénél figyelembe kell azt is venni, hogy a magyar GDP bővülési üteme 1996-tól gyorsult, míg a lengyel növekedési index már 1992-től nagy volt. A csehek esetében viszont pont fordítottan alakultak a dolgok: 1997 után kezdődött a lassulás, majd később stagnálás következett be.)
Az viszont mindenféleképpen szembetűnő, hogy a GDP-ből hazánk áldoz a legkevesebbet a K+F-re. Csehországban a K+F-kiadások több mint felét az üzleti szféra használja fel: 1999-ben 65 százalékos volt ez az arány. A cseh GERD százalékos megoszlások már közelítenek a fejlett országok arányaihoz (az Egyesült Államokban 70-30 százalék a megoszlás a magánszektor és az állami szféra között). Sajnálatos módon Magyarországon ezek az arányok kedvezőtlenebbül alakulnak – 45 százalék az üzleti szféra, 55 százalék pedig az állami szféra részesedése. Ezt némiképp kompenzálja, hogy míg Magyarországon a K+F-ráfordításból minden negyedik forintot a felsőoktatás használ fel, addig Csehországban az egyetemek és a főiskolák a K+F-kiadásoknak mindössze tizedéből részesülnek.
A külföldiek növekvő szabadalmi bejelentéseit láthatóan nem kompenzálják a magyar kutató-fejlesztő réteg találmányai. Nem is beszélve a magyar alkotóképesség amúgy is alacsony értékének közel négyszeres csökkenéséről a kilencvenes években. A magyar újítások szabadalmaztatásával szemben a külföldi találmányok nagyarányú növekedése látható. A külföldi, többségi tulajdonú nagyvállalatok sokasodó szabadalmi bejelentéseit láthatóan nem kompenzálják a magyar kutató-fejlesztő réteg találmányai.
A GKI Gazdaságkutató Rt. vizsgálatai kapcsolatot mutattak ki az innováció két mérőszáma – a bejelentett hazai szabadalmak és a GDP-arányos K+F-ráfordítás mértéke – között. A szoros korrelációs kapcsolatból következik, hogy a K+F-kiadások növelése egyben a szabadalmi bejelentések számának növekedését is maga után vonja.
Magyarország részleges fejlettségbeli elmaradottsága a vezető nyugati országokhoz képest nem kétséges előttünk. Kérdés viszont, hogy mi okozza hátrányunkat immár több mint egy évtizeddel a rendszerváltás után. Hiányzik a pénz, a szaktudás, vagy a menedzsmenttel kapcsolatos problémák hátráltatják a felzárkózást?
Ha csak a kutató- és fejlesztőbázist tekintjük, már ott érzékelhető lemaradásban vagyunk más fejlettebb, sőt hasonló fejlettségű országokhoz képest. Míg Magyarországon átlagosan tízezer lakosra 10 fő kutató-fejlesztő jut, addig a fejlettebb országokban ez 25-30 fő körül alakul. De nem is kell ilyen messzire mennünk. Elég, ha egy pillantást vetünk az azonos fejlettségűnek tekintett Lengyelországra a maga 14-es mutatójával, vagy különösen a szomszédos Szlovéniára, amely a tízezer lakosonkénti 37 kutatójával példaértékűnek számít régiónkban.
A területi centralizációból következően hazánkra a K+F terén is jellemző a Budapest-központúság. A kutatási kapacitásoknak több mint fele a fővárosban koncentrálódik. További strukturális problémát okoz a kutatóhelyek közötti jelentős színvonalbeli különbség, a sok helyen korszerűtlen műszerpark, a szakkönyvtárak pénzhiánya, de nem sikerült megteremteni az alkotó és értékteremtő tudásáramlás feltételeit sem.
A vállalati innováció fontos előfeltétele a vállalatok megfelelő tőkeellátottsága. Ez szoros összefüggésben van a tulajdonosi szerkezettel. A külföldi többségi tulajdonú vállalatok általában megfelelő tőkeellátottságúak, hiszen mögöttük tőkeerős multinacionális cégek állnak, amelyek biztosítják mind az anyagi feltételeket, mind a szükséges know-how-t. Ezzel szemben a belföldi többségi tulajdonú vállalatok 31 százaléka súlyos tőkehiánnyal küzd, ami rámutat arra a problémára, hogy gondok vannak a vállalatok finanszírozási rendszerével.
Léteznek azonban olyan vállalati szegmensek, amelyek tevékenységüknél fogva rá vannak kényszerítve az újításokra. E cégek többnyire az informatika, a telekommunikáció, a biotechnológia és a gyógyszeripar területén aktívak, de ide tartoznak az exportorientált vállalatok, valamint azok a vállalkozások is, ahol magas a multinacionális vállalatok beszállítási részaránya.
A vállalati folyamatok kulcsfigurája ma is az ember. Bár a világ hatalmas léptekkel fejlődik, s egyre jelentősebb az emberi munkaerő teljes kiváltására való törekvés – sőt, az önfejlesztő mesterséges intelligencia is lassan elérhető közelségbe kerül -, az emberekkel ma még “számolni” kell. Vizsgálataink szerint az emberi tőkébe való beruházás a hosszabb távú befektetések közé sorolandó, így a döntés meghozatala előtt az összes lehetséges tényezőt figyelembe kell venni. Azoknál a vállalatoknál, ahol a termelékenység és a hatékonyság szintje alacsony, a vállalatok gyakran választják az emberi erőforrások bővítését. Céljuk, hogy a szervezeti innováció megfelelő alapot képezzen a vállalat versenyképességének eléréséhez, megőrzéséhez. Az informatika dinamikus fejlődésével a vállalatokra kettős feladat hárul. Egyrészt biztosítaniuk kell a megfelelő infrastrukturális hátteret, másrészt a legfrissebb számítástechnikai ismeretekkel felvértezett szakemberekre van szükségük.
Magyarországon – a GKI Gazdaságkutató Rt. felmérése szerint – minden harmadik vállalat a legfontosabb problémának a cégen kívüli képzési lehetőségek magas költségét tartja. Meglepő módon az előkelő második helyen “a dolgozók továbbfejlődésében való érdektelenség” szerepel. Minden negyedik cég tehát úgy gondolja, hogy a foglalkoztatottak (tovább)képzése nem járul hozzá a vállalati hatékonyság javításához. A vállalatok 20 százaléka pedig arra panaszkodik, hogy a képzések nem megfelelőek, sok esetben megkérdőjelezendő azok hatékonysága.
Az innovációs elmaradottságot Magyarország a fentiek alapján aligha tudja majd egyik pillanatról a másikra ledolgozni.
Amennyiben sikerül növelni a K+F-kiadások arányát a GDP-n belül, s egyúttal a kutató-fejlesztő személyzet juttatásai is közelítenek az európai normákhoz, úgy várhatóan javulni fognak hazánk innovációs mutatói. A kívánatos cél: azok a multinacionális vállalatok, amelyek már jelenleg is itt termelnek, a tudásigényes K+F részlegeiket is ide telepítsék, ezáltal magyar szakemberek állítsák elő a hozzáadott érték magas hányadát.
Az innovációs törekvések jelentősége egyre növekszik, mivel ezek az újítások képezhetik a jövő gazdaságának motorját. Fontos, hogy Magyarországon hatékony és jövőorientált, a szinergiákat is kiaknázó, s ily módon a gazdasági növekedést folyamatosan támogató innovációs politika honosodjon meg.