Némi gondterheltséggel vegyes elégedettséggel dőlt hátra ébenfa íróasztala mögött a pénzügyminiszter a szép márciusi napsütés által bevilágított hivatali szobájában. Ezen a napon is többször tárgyalt a Nagy Külföldi Befektető igazgatóival, akik bővíteni szeretnék a tíz éve megnyitott autógyárukat, s ehhez kérik a kormány segítségét. Új munkahelyek és még több hazai kiskocsi – végül is nem sok az a néhány milliós támogatás, ami ehhez szükséges lenne. Egyébként is, ha a társaság nem kap – mintegy csalogatásképpen – legalább valamilyen adókedvezményt, fogja magát és elmegy a szomszéd országba. Hiszen a globalizáció korát éljük.
A fenti rövid történet természetesen merő fikció. Ha valakinek mégis ismerős lenne a szituáció, az kizárólag a véletlen műve lehet. Egy biztos: ha a szóban forgó miniszter egy európai uniós (EU) tagállam kormányának tagja, akkor a gazdasági és politikai megfontolások mellett azt sem hagyhatná figyelmen kívül, hogy mit szól döntéséhez a többi tagállam, és különösen az Európai Bizottság. Amióta kitalálták a határokat nem ismerő közös piacot, azóta szabályok tiltják a torzító hatású állami támogatások odaítélését.
Az Európai Közösséget alapító szerződés Amszterdamban újraszámozott 87. cikkelyének első, tömör mondata tekinthető az uniós támogatáskontroll alapjának. E szerint a közös piaccal összeegyeztethetetlen az állami forrásból származó, vagy közvetlenül az állam által meghatározott vállalatoknak adott támogatás, ha az torzítja a versenyt, és alkalmas a tagállamok közötti kereskedelem befolyásolására. A tilalmat ugyanezen cikkely 2. és 3. bekezdése enyhíti, némi mozgásteret engedve a tagállamok kormányai számára. Ez utóbbi lehetőséggel – mint azt a brüsszeli bizottság évente publikált felmérése látványosan szemlélteti – maximálisan élnek is az érintettek. Igencsak figyelemre méltó, hogy a tagállamok annyit áldoznak legálisan a vállalatok támogatására, mint amekkora az EU intézményrendszerének teljes költségvetése.
Már a bizottság versenyügyekben illetékes korábbi tagja, Karel van Miert idejében is nagy hangsúlyt kapott az állami támogatások kérdése. A meghirdetett modernizáció céljául az ellenőrzés hatékonyságát, a nagyobb ügyekre való koncentrálást, a kisebb támogatások engedélyezésével járó adminisztráció csökkentését, valamint a folyamat átláthatóbbá tételét jelölték meg.
Mario Monti, a területért felelős új bizottsági tag az idén januárban az Európai Parlament előtt már büszkén számolhatott be az eredményekről. Ehhez kellett az is, hogy 1999 áprilisában végre életbe lépett az EU Tanácsának azon rendelete, amely írott formába önti a mindeddig lényegében szokásjogi alapokon nyugvó eljárási kérdéseket.
Egy évvel korábban a tanács felhatalmazta az Európai Bizottságot, hogy úgynevezett csoportmentesítő rendeletekkel tegye lehetővé a tagállamok számára bizonyos kevésbé kártékony támogatások előzetes bejelentésének elhagyását. Az első tervezeteket – amelyek a kis- és középvállalatokról, a szakképzési és a csekély jelentőségű támogatásokról szólnak – tavaly nyáron tették közzé, s hamarosan hatályba is lépnek. Szintén 1999-ben módosították a gyakorlatban igen jelentős, úgynevezett megmentési és átszervezési támogatásokról szóló iránymutatást, rávilágítva abban a “most az egyszer, de utoljára” elvére és a volt NDK vállalatainak nyújtott támogatások helyzetére. Mindezen kívül a bizottság nagy hangsúlyt fektet a fiskális támogatásokra, különösen az adómentességek megítélésére.
Az EU-országok csak olyan állami támogatásokat nyújthatnak, amelyekkel nem sértik a piac szabadságát. Az állami támogatások odaítéléséről kizárólag az Európai Bizottság jogosult dönteni, amelyben jelenleg Romano Prodi elnököl. A hatékony kontroll érdekében a tagállamoknak a támogatások többségét előre be kell jelenteniük a bizottságnál, s azokat csak a jóváhagyást követően folyósíthatják.
Brüsszel utólagos vizsgálatokat is végezhet: a már engedélyezett programok tényleges működését bármikor ellenőrizheti. A bizottság a támogatásokat a római szerződés 87. cikkelye, illetve az ahhoz kötődően kiadott iránymutatások fényében ítéli meg. A szerződést megsértő tagállamokat a végrehajtó testület közvetlen szankciókkal sújthatja: megtilthatja a támogatások nyújtását, és a már folyósított szubvenció esetén annak kamatos visszafizetését rendelheti el. Határozatait a tagállamok és az érintett vállalatok megtámadhatják az Európai Bíróság előtt. Az utóbbi azonban – az eddigi gyakorlat fényében – rendszerint csupán eljárási hiba esetén nyúl a megsemmisítés eszközéhez.
A valóságban nem mindig egyszerű eldönteni, hogy egy adott intézkedés állami támogatásnak minősül-e. A fogalmat az esetjog nagyon szélesen határozta meg, nem téve különbséget a támogatási formák és célok között. Közömbös tehát, hogy az államot szociálpolitikai vagy területfejlesztési szándékok vezérlik, mint ahogyan az is, olcsó hitelt, ingyen ingatlant vagy adókedvezményt nyújt-e. Egy dolog számít: az, hogy a lépés hatásában szelektív támogatásként működjön.
Gyakori probléma ennek kapcsán megítélni azt a helyzetet, amikor az állam a részben vagy teljesen a tulajdonában levő vállalatában tőkeemelést végez. Erre ugyan lehet mondani, hogy “ingyen pénzt juttatott”, de úgy is lehet nézni, hogy az állam mint tulajdonos járt el, s azt találta jónak, hogy feltőkésítse a cégét. E problémára találta ki a bizottság – szintén többféleképpen értelmezhetően – az úgynevezett piacgazdasági befektető elvét: az állami tőkejuttatás akkor nem számít támogatásnak, ha ugyanilyen körülmények közepette egy magáncég is hasonlóan cselekedett volna.
További kritérium, hogy a támogatásnak állami forrásból kell származnia, illetve azt közvetlenül az állam adja. Egyszerű a helyzet egy költségvetési kifizetéskor, vagy egy adóbevételről való lemondás esetén: ilyenkor nyilvánvaló az államháztartás megterhelése. A gyakorlat azonban már akkor is állami támogatásról beszél, ha egy állami vállalat ad kedvezményt valakinek. Az EU bírósága például kifogásolta, amikor a holland állam 50 százalékos tulajdonában álló Gasunie cég a fóliasátras termelőknek a rendes árnál olcsóbban szállította a földgázt, versenyelőnyt biztosítva a holland gazdáknak. Szintén állami támogatásnak minősül, ha az állam által előírt befizetésekből finanszírozott alapon keresztül jut egy cég segélyekhez.
Az egész gazdaságot érintő állami intézkedések – például az általános adócsökkentés – ugyanakkor nem esik a 87. cikk hatálya alá. Nem ez a helyzet viszont, ha ezt szelektíven teszik, kiemelve bizonyos vállalatokat, ágazatokat és régiókat. A tagállami támogatások több mint fele regionális célzatú. Az 1994 és 1999 közötti periódusban az EU népességének 47 százaléka lakott támogatott területen; ez a következő költségvetési ciklusban 43 százalékra csökken.
A jogesetek üzenete egyértelmű a tagállamok számára: bárhogyan is próbálják “becsomagolni”, a szubvenció visszautasítható lesz, ha az hatásában csak egy céget, illetve meghatározott vállalati kört érint. Hiába fogalmaztak meg például Olaszországban egy társadalombiztosítási járulékbefizetést csökkentő jogszabályt úgy, hogy az látszólag a női dolgozók összességére vonatkozzék, mivel az hatásában szinte kizárólag a textilipart érintette, a bizottság ágazati támogatásként kategorizálta azt.
A megtiltandó támogatásnak nemcsak államinak, hanem verseny- és kereskedelemtorzítónak is kell lennie. A verseny torzítása kapcsán nem lehet azzal védekezni, hogy csupán kompenzálják a más tagállamok által adott támogatásokat. Mihelyst a kedvezményezett cég költségelőnyhöz jut, megállapítható a szabad verseny torzulása. Brüsszel érdemben csak a kereskedelmet érezhetően befolyásoló ügyekkel foglalkozik.
Egy autóipari vagy légi közlekedési támogatási terv, ha az teljesíti a fenti kritériumokat, főszabályként tiltott. A bejelentést követően azonban mód van arra, hogy a bizottság indokolt esetben engedélyezze azt. Erre lehetőséget nyújt a 87. cikkely (2) és (3) bekezdése. Ilyen alapon lehet például enyhíteni a természeti katasztrófa következményeit, hozzájárulni a hátrányos helyzetű régiók fejlesztéséhez, a gazdasági fejlődést eredményező vállalati kezdeményezésekhez, vagy támogatást adni az életképesnek tűnő cégek átszervezéséhez. További kivételre számíthatnak a közszolgáltatást végzők, de ők is csak a közszolgáltatásból fakadó veszteségeik erejéig.
