a múlt hét végén az Európai Központi Bank (ECB). A nagy hatalmú frankfurti pénzintézet a közös európai valuta történetében először vásárolt eurót a nemzetközi pénzpiacokon – igaz, nem túl jelentős mennyiségben, 2,5 milliárd euró értékben.
“Ez nem intervenció” – sietett leszögezni a döntés bejelentését követően Wim Duisenberg, jóllehet valószínűleg az elnök is pontosan tudta, hogy a piac a döntést mégiscsak ekként értékeli. Az ECB az intervenciós flörttel (copyright Financial Times) kívánja helyreállítani a megtépázott hitelű euróba vetett bizalmat. A közös valuta árfolyama a bejelentés hírére azonnal felfelé kúszott, ami egyértelmű tanújele annak, hogy a nagyobb mértékű beavatkozás még kedvezőbb eredményt hozna.
Az intervenció nyílt beismerése persze azt jelentené: az ECB számot vetett azzal, hogy kevésbé drasztikus monetáris politikai eszközzel nem tud változtatni az euró árfolyamán. A múltbeli fejleményekből az kristálytisztán látszik, hogy az euró-zóna irányadó kamatainak – az emelkedő olajárak miatti inflációs nyomással indokolt – többszöri emelése sem tudta megakadályozni a közös pénz árfolyamvesztését. A drágítás ugyanakkor elvileg minden alkalommal nagy veszélyt jelentett a megindult konjunktúrára, más kérdés, hogy végső soron e tekintetben is indifferensnek mutatkozott.
Pénzpiaci elemzők az unalomig ismétlik azt a tényt, hogy az euró ilyen fokú gyengesége a gazdasági fundamentumokkal már nem magyarázható. De akkor mivel? Elsősorban pszichológiai és politikai tényezők játszhatják a főszerepet, ezekre viszont az ECB – legalábbis a monetáris politika hagyományos eszközeivel – aligha tud hatni. A múlt csütörtökig maradt a verbális intervenció, az árfolyam szóbeli erősítése. Utána a flört. Nem nehéz kitalálni, mi jöhet ezután. –
