A hagyományosan külön kezelt ipari és kereskedelmi minisztériumot a rendszerváltást követően összevonták és feladatát különböző módon más tárcákkal, illetve azok feladatkörével is bővítették. Ugyanakkor viszont korábban odahelyezett rokon hatásköröket le is választottak róla. A munkaügy a rendszerváltást követő két kormányzati ciklusban végig önálló minisztérium alá tartozott. A Fidesz-MPP programjában fölvázolt összevonás szerint a munkaügy legfelső szintű igazgatása önálló minisztériumként megszűnik, viszont relatív önállósága elkülönített államtitkárságként megmarad. E gazdaság- és igazgatáspolitikai megfontolás mögött kétirányú, s első látásra mindkét szempont szerint racionálisnak tűnő megfontolás húzódhat meg. Az egyik az igazgatási szervezet költségcsökkentő és a bürokratikus üresjáratokat kiiktató szűkítése lehet. A másik megfontolás azzal függ össze, hogy a munkaügy szorosan kapcsolódik a gazdaság egyéb területeihez. Ha ugyanis a kollektív munkaügyi kapcsolatok jók, akkor a gazdaság is virágzik, ha viszont e téren zavarok állnak elő, azok hátrányosan befolyásolják a gazdaságot is. A munkabékét viszont tönkretehetik a gazdasági zavarok is.
Ugyanakkor a kontinentális nyugat-európai országok, köztük az Európai Unió (EU) tagállamainak jelentős részében minisztériumi szinten a munkaügy a szociálpolitikával kapcsolódik össze, mivel a szociális zavarok éppen olyan károsan befolyásolják a munkaügyi kapcsolatokat, mint a gazdaságiak. Ennek megfelelően munkaügyi és szociális minisztériumok működnek az EU-n belül Németországban, Ausztriában, Olaszországban és Hollandiában. Dániában, Franciaországban és Belgiumban pedig önálló munkaügyi minisztérium felügyeli a területet. Érdemes továbbá azt is figyelembe venni, hogy az Európai Szociális Charta, valamint a munkavállalók szociális alapjogait szabályozó 1989-es Közösségi Charta a munkavégzéssel kapcsolatos jogokat a szociális jogokkal szorosan összekapcsolva rendezi és biztosítja az unió állampolgárainak. A munka- és a szociálpolitika szoros összekapcsolására utal az EU-ban az is, hogy azokban az országokban – és ez a tagállamok többsége -, ahol a háromoldalú (a munkáltatói szervezetek, a szakszervezetek és az illetékes minisztérium közötti) érdekegyeztetés intézményesített, ott az országos érdekegyeztető tanácsában, valamint az ágazati, területi bizottságokban nemcsak szűken vett munkaügyi, hanem szociális kérdésekben is egyeztetnek. Ilyen a magyar Érdekegyeztető Tanács (ÉT) gyakorlata is. Sőt: az ÉT-ben ma már nemcsak munkaügyi és szociális kérdéseket tárgyalnak, hanem gazdasági ügyeket is.
A nem kellő tagoltság a kormányzati irányításban Magyarországon is okozott már számos esetben problémákat. Elég visszaemlékeznünk arra, hogy ilyen és hasonló panaszok merültek fel, amikor egy minisztériumi irányítás fogta össze a vízügyet, a környezetvédelmet és a természetvédelmet. Mindezt leképezve a munkaügyre, előnyösebbnek látszik, ha a munkaügyi, a szociális, valamint a gazdaság- és pénzügyi politikai kérdéseket külön tárcák szintjén egyeztetik a kormányon belül. Ha ugyanis a munkaügyi folyamatokat a gazdasági miniszter felügyeli, akkor nem lehet kizárni, hogy elkötelezettségétől függően valamelyik terület háttérbe szorul. Ez akkor is fennállhat, ha az érdekegyeztetés országos és majd kiépítendő területi fórumain egyaránt komplex (gazdasági-szociális-munkaügyi) megközelítésben folyik a munka. Előfordulhat ugyanis, hogy e fórumokon nem sikerül a megegyezés, és bár a munkaügyi államtitkár például a szakszervezeti oldal igényét látja jogosnak, a Gazdasági Minisztériumon belül a többi terület államtitkára leszavazza, vagy akár a gazdasági miniszter saját hatáskörében elveti a szóban forgó javaslatot. Megnyugtatóbb a döntés akkor, ha a munkaügyi kérdések a szociálisakkal és a gazdaságiakkal együtt a kormány szintjén dőlnek el, ahol a munkaügyi miniszter is a többiekkel egyenrangú partner. Az érdekegyeztetés szempontjai tehát a munkaügy önálló, minisztériumi szintű irányításának megtartása mellett szólnak.
A jelenlegi változás ugyanakkor nem egyszerűen a korábbi Munkaügyi Minisztérium hatáskörének a Gazdasági Minisztériumhoz való csatolását jelenti. Az új felállásban a munkaügyi kapcsolatokkal összefüggő gazdasági ügyek, valamint az individuális munkaviszony pénzügyi-gazdasági és munkaergonómai természetű kérdései a Gazdasági Minisztériumon belül maradtak, ám a szakmai képzéssel és továbbképzéssel kapcsolatos ügyek az Oktatási Minisztériumhoz, a szociálpolitikai jellegűek pedig a Szociális és Családügyi Minisztériumhoz kerültek át. Ez az átszervezés statikus ágazati-szakmai szempontból teljesen logikus. A problémát csupán az jelenti, hogy az általános oktatói-nevelői tevékenységgel szemben a szakmai képzés – és főképpen a tovább- és átképzés – a munkahely megtartását vagy pedig a munka világán, illetve a szakmán belüli előbbre jutást célozza. Ezenkívül a munkaviszony keretében jelentkező szociális kérdések is mások, mint az azon kívüliek. Kétségtelen persze, hogy mindez megközelíthető kifejezetten a szociálpolitika és a szociális segélyezés elsődleges szakmai oldaláról, miként a szakképzés is csupán a pedagógia oldaláról. Az sem vitatható, hogy a munkaügyön belül domináns a közgazdasági oldal. Mindez megalapozhatja a munkaügynek az itt említett szétdarabolását.
A fentiekből az tűnik ki, hogy mind a széttagolás, mind az összevonás mellett nyomós érvek sorakoztathatók fel. Ezért valamiképpen a két koncepció egyesítése volna jó. Ez oly módon képzelhető el, ha egy gazdasági csúcsminiszter a gazdaságot, a szociális-, és a munkaügyet érintő valamennyi minisztérium munkáját koordinálná, beleértve esetleg magát az érdekegyeztetést is. E kiemelt tárca felelőse közvetítene aztán a kormány felé.
(A szerző a Miskolci Egyetem tanszékvezetője)
