Peking az ázsiai valuták értékvesztése ellenére stabilan tartotta a jüan árfolyamát, és erre a jövőben is törekedni fog – jelentette ki a minap Li Peng távozó kormányfő az Országos Népi Gyűlés előtt. Nem túlzás azt állítani, hogy e megjegyzés szerte Ázsiában megnyugvást keltett. Félő ugyanis, hogy ha Kína az exportösztönzés érdekében a jüan leértékelését határozná el, akkor az az ázsiai pénzügyi válság újabb szakaszának kirobbanását idézhetné elő.
Persze az, hogy a nemzeti valutát nem kell leértékelni, még nem feltétlenül jelenti azt, hogy Kína sértetlenül kerülhet ki a kelet-ázsiai felfordulásból. Ebben a gazdaságban is felbukkant ama problémák egynémelyike, amelyek a szomszédokat sújtják: mégpedig elsősorban a pénzügyi szektorban. Az állami vállalatok egészen mostanáig korlátlanul kaptak hiteleket a kínai állami bankoktól.
Mindez visszaüt a hitelintézetekre. A Kínai Népi Bank szokatlan nyíltsággal bevallotta, hogy az állami bankok hitelállományának 5-6 százaléka rossznak tekinthető; ez az arány a háromszorosa annak, amit korábban mondtak. Pedig Kína pénzügyi vezetése hírhedten engedékeny a követelések rosszá minősítése terén. Mértéktartó becslések szerint nyugati normák alapján a szóban forgó arány akár 20 százalék is lehet. Ha pedig azt vesszük, hogy a teljes hitelállomány a GDP 18 százalékát teszi ki, akkor a bankok rossz hiteleinek összege 1996 végén 145 milliárd dollárra rúgott. Ma tehát – írja az Economist legújabb elemzése -, amikor az állami bankok hivatalosan nyilvántartott alaptőkéje csak 54 milliárd dollár, rajtuk kívül mindenki azt mondaná, hogy háromszorosan csődben vannak.
Elméletben nem lehetetlen, hogy a helyzet még ennél is problematikusabb. A rossz hitelek állományát még a Standard & Poor’s is a GDP 60 százalékára teszi, pedig ez az egyik hitelminősítő intézet azok közül, amelyeket sokan szidnak Ázsia pénzügyi bajainak alábecsülése miatt. Ha a rossz hiteleket csak a GDP-hez viszonyítva vizsgáljuk, Kína aránya kétszer akkora, mint Dél-Koreáé, és mintegy húszszorosa a kilencvenes évekbeli amerikai takarékszövetkezeti válságkor mértnek.
A feltornyosuló kétes kölcsönök miatt az állami bankok többsége befagyasztotta a hitelezést. Miután az évtized közepén Kína – talán túlzottan is – sikeresen legyőzte az infláció támadását, most a defláció réme fenyegeti: a városokban már harmadik hónapja zuhannak az árak.
Számos egyéb gond is jelentkezik. Az állami vállalatoknál foglalkoztatott körülbelül 110 millió dolgozóból mintegy 20 milliót elbocsátottak, illetve határozatlan idejű szabadságra küldtek. A tényleges munkanélküliség valószínűleg tízszerese a hivatalosan megadott 3 százaléknak, s a helyzet még rosszabb lenne, ha nem növekedne a feketegazdaság és nem jelentek volna meg a magánszektor csírái.
Hiába a Kínai Népi Bank szokatlan nyíltsága, még így is nyilvánvalóan sok mindent letagadnak. Tavaly a hivatalos becslés szerint a gazdasági növekedés üteme 8,8 százalék volt, 1998-ra pedig 8 százalékot prognosztizálnak, ami kínai mércével mérve nem magas, de eléri a kelet-ázsiai tigriseknél korábban tapasztalt sebességet. A gond csak az, hogy a kínai gazdasági statisztikák teljesen megbízhatatlanok.
A fentiek miatt egyáltalán nem meglepő, hogy a külföldi befektetők egyre kevésbé vonzódnak Kínához, így invesztícióik összege minden bizonnyal jelentősen esni fog 1998-ban.
A kínai vezetők távolságtartóan reagálnak szomszédaik pénzügyi gondjaira, és részben igazuk is van. Azt állítják, hogy a jüan azért immunis a térségbeli leértékelésekre, mert nem konvertibilis. Ráadásul mások a gazdaság „alapjai”, nevezetesen: 1997-ben Kína folyó fizetési mérlege 14 milliárd dollár feletti többletet mutatott, s ez idén a legrosszabb esetben is nullszaldósra változik. Kínának nincs jelentős külföldi adóssága sem (állítólag a GDP-nek csupán 16 százalékát teszi ki), ám a legdöntőbb, hogy a kínai adósságok jüanban vannak, nem pedig dollárban, mint a többi kelet-ázsiai országban.
Ezért állítják magabiztosan a kínaiak, hogy meg fogják védeni a jüant. Akármennyire is igazuk van, a lakosság nem hisz nekik. A jelenlegi „piaci” árfolyam szerint 8,3 jüant adnak egy dollárért. Peking utcáin azonban újra megjelentek a Kelet-Kínából érkezett ujgorok, a hagyományos pénzváltók, és 9-10 jüanért adják a dollárt. Egyelőre nem kérdőjelezhető meg a hatóságok elszánása. A még mindig virágzó kivitel, valamint a korábbi külföldi tőkebeáramlás következtében az árfolyam még kedvezőbb is, mint a kormány által célként kitűzött 8,7. Az év második fele előtt nem várható, hogy nyomás alakul ki a jüan árfolyamának gyengítésére, de ebben az esetben is komoly biztonságot nyújthat Kína 140 milliárdos hivatalos devizatartaléka.
A kínai vezetők azt is tudják, hogy a jüan leértékelése kilökné a pszichológiai támaszt a hongkongi dollár alól, amelynek az árfolyama a dollárhoz kötött. Ha ez a kötöttség meginogna, Hongkong pénzügyi rendszerét hatalmas csapás érné.
Ám ha még tartja is magát a jüan, Kína nem védett a rogyadozó ázsiai gazdaságokból eredő negatív hatásokkal szemben. Például a Kínába áramló külföldi tőkének durván négyötöde származik Ázsiából (zömmel külföldön élő kínaiaktól): a tavalyi 45 milliárd dollárból 36 milliárd. Ha feltételezzük, hogy ennek az ázsiai pénznek az egyharmada most visszahúzódik, akkor a kieső 10 milliárd dollárnyi befektetés lesz az az ár, amelyet Kína a távol-keleti válságért fizet.
Egy másik tényező, hogy a többi országban a leértékelés után versenyképesebb lett a kivitel. A kínai ruházati, olcsó elektronikai és egyéb könnyűipari termékek pedig közvetlen versenyben vannak a térség több országával, elsősorban Indonéziával. Az ázsiai leértékeléssorozat mintegy 20-30 milliárd dollár értékű kínai exportra jelent közvetlen veszélyt, ami az éves kivitel kétötöde. (Ezt enyhítheti, hogy az erős jüannal lehet külföldi nyersanyagot beszerezni, márpedig ez teszi ki a kínai exportőrök termelési költségeinek 75-80 százalékát.)
A legutóbbi események azt mindenesetre jelzik, hogy a vezetés megértette az ázsiai problémák lényegét: Kína tavaly nyáron hozzájárult a Thaiföld megmentését célzó alaphoz; támogatta a Nemzetközi Valutaalap térségbeli kezdeményezéseit, sőt még a tajvani hozzájárulást sem ellenezte; újra bevezette az export utáni adókedvezményt, ezzel is fenntartva a versenyképességet, és csillapítva a leértékelést követelők haragját; tudomásul vette, hogy egy konvertibilis valuta a csőd szélére viheti az ország ingatag bankrendszerét.
