A hazai gazdasági bűnperek krónikájának egyik legfontosabb tanulsága, hogy a rendszerváltást követő új helyzetben sem a törvényhozás, sem pedig az igazságszolgáltatás nem volt képes naprakészen követni a gazdasági élet változásait. Egyébiránt az efféle nemkívánatos tevékenységet a jelek szerint elsősorban nem a büntetőjog, hanem a gazdasági jog eszközeivel kell megakadályozni.
Bár kiskapuk, joghézagok léteztek a hetvenes-nyolcvanas években is, az ezekre bazírozó, szakképzett jogászokkal, közgazdászokkal dolgoztató vállalkozói csoportok számára mégis a rendszerváltás után nyílt mesés aranybánya. Az átalakuló gazdaság és társadalom, a gyakran változó és hézagos jogrendszer kitűnő terepet kínált a szerencselovagoknak. Az igazságszolgáltatás és a hatóságok – elsősorban a gazdaságvédelemmel foglalkozó rendőri szervek – pedig nem egyszer a partvonalon kívülről szemlélték (s gyakran szemlélik még ma is) az eseményeket. Ennek igen egyszerű oka volt: a kérdéses cselekményekhez képest időben legközelebb a rendőrségi szakembereknek kellett dönteniük arról, hogy az érintett polgárok tetteikkel megvalósították-e a Büntető Törvénykönyv valamelyik tényállását. Ehhez képest a nyomozati, majd az ügyészségi szakot követő vádemelés után a bíróságoknak viszonylag már könnyebb dolguk volt – jobban ráláthattak az eseményekre, s több szempontot is figyelembe vehettek a döntés kialakítása előtt.
Első körben mindenesetre a rendőrségnek kellett határoznia arról, hogy megindítja-e az eljárást vagy sem? Időközben azonban az ügyek sokkal bonyolultabbak, összetettebbek lettek, s megnövekedett az igazságügyi szakértők szerepe is. Ezek száma azonban megfogyatkozott az elmúlt években, s a hatóságok már csak emiatt is sokszor bajban voltak: így például akkor, amikor egy-egy kérdés megítéléséhez jól felkészült – és az igazságügyi szervek által is megfizethető könyvszakértőt kerestek. Emellett anyagi gondok is akadtak: a szakértői díjat ugyanis a vádirat benyújtásáig a nyomozóhatóság előlegezi. A rendőrség azonban az évtized elején olyan gazdasági helyzetbe került, hogy gyakran nem volt pénze a szakember kirendelésére a nyomozati eljárásban. A következmények látványos melléfogások lettek. Sokszor indokolt esetben sem indult eljárás, illetve ha a rendőrök egyszer az eljárás mellett döntöttek, akkor, még ha esetleg menet közben ki is derült a tévedés, a hólabda már elindult, visszaút nem volt a presztízsharcból. Ezekben az ügyekben többnyire a vádlottak igazát mondta ki a bíróság. Az immár klasszikussá vált Agrobank-ügyben például a nyomozati eljárás során végig aggályosan változtak a törvényi tényállások. 1994. november 15-én – ekkor vették őrizetbe az Agrobank két vezetőjét, Kunos Péter vezérigazgatót és Kovács Mihály elnököt még befolyással üzérkedés és fiktív tőkeemelés alapos gyanúja miatt indult eljárás. Ez később csalásra változott, a több hónapos nyomozás után megszületett vádirat viszont már vesztegetéssel vádolta Kunosékat. A dokumentumok szerint a történet lényege, hogy a hitelintézet a Magyar Nemzeti Bank által refinanszírozott Egcisztencia-hitel kihelyezésekor a kölcsön folyósítását csak akkor engedélyezte, s a hitelígérvényt csak akkor adta ki, ha a kérelmező kötelezte magát arra, hogy egy, a vádlottak által megjelölt – és az Agrobank Rt.-től különböző – cég javára vagyoni juttatást teljesít. (A megszerzendő vagyon meghatározott hányadát átruházza, vagy az esetleges nyereség bizonyos részét átengedi.) A vádirat szerint a vagyoni juttatások elfogadására Kovács az általa képviselt IBB Kft. pénzén és belső bizalmi emberei közreműködésével társaságokat hozott létre, amelyek tulajdonszerzésükről szóló kötelezettséget nem vagy alig vállaltak.
A két vezető – bár az eljárás során végig tagadta bűnösségét segítséget nyújtott a hatóságoknak a tényállás feltárásában. Kunosék nem tartották vitathatónak a konstrukciót, sőt büszkék voltak rá. Állították, hogy a legkreatívabb és az összes szereplő javára szolgáló hazai hitelezési gyakorlatot vezették be. Az Agrobank-léggömb 1997-ben pukkant ki: a Fővárosi Bíróság bűncselekmény hiányában mentette fel a bankvezetőket. Az indoklás szerint sem a Polgári Törvénykönyvben, sem pedig a pénzintézeti törvényben nincs akadálya a konstrukciónak, és nem állapítható meg az sem, hogy az veszélyes lenne a társadalomra.
A nyomozati szakaszi szakértők „megspórolásának” másik következménye az lett, hogy erről utóbb a bíróság volt kénytelen gondoskodni. Ez azonban óhatatlanul megnyújtotta a bizonyítási eljárást. A rendszerváltás első nagy gazdasági bűnperének, a Technomark-ügynek pedig a mai napig nincs vége. A rendőrség még 1991 őszén indított eljárást a csavargyártó nagyvállalat ügyvezető igazgatója, Tóth Tibor ellen, adócsalás és más bűncselekmények alapos gyanúja miatt, ám csupán 1994 májusában emeltek vádat. A Pesti Központi Kerületi Bíróság ezt követően kénytelen volt szakértőt kirendelni. Igaz, az ügynek nem tett jót, hogy a felkért szakértő közel egy éven keresztül, többszöri bírói felszólítás ellenére is „elfelejtett” dolgozni. Negyvenezer forintos pénzbírság, majd szakértőcsere után a bűnper 1997 őszén folytatódhatott… Volt arra is példa, hogy míg az ügyészség bűncselekménynek, addig a bíróság egész egyszerűen „jó üzletnek” minősítette a vád tárgyává tett cselekményt, s felmentette a vádlottat. Ez történt Mihályi Gábor ötödik kerületi volt polgármester ügyében, aki ellen a kerületi önkormányzat tulajdonában álló Dorottya utca 6. szám alatti irodaház elidegenítése miatt nyújtottak be vádiratot. A történet lényege, hogy Mihályi 1993. október 31-én ingatlan-adásvételi szerződést kötött a Technoimpex Rt.-vel; a vételár 556 millió forint volt. Az ügyészség szerint Mihályi a Dorottya utcai ingatlan elidegenítéséről részben a képviselőtestület hozzájárulása nélkül, részben a hozzájárulásával ellentétesen döntött. A vételár kialakításánál a rendelkezésére álló adatokat nem vette figyelembe, és ezzel legalább 384 millió forintos kárt okozott. A vádirat szerint Mihályi csökkentette az önkormányzat bevételét, mert nem rendelkezett az Ingatlankezelő Vállalat 175 milliós, a Technoimpex felé fennálló – helyiségbér, kamat, víz- és csatornahasználati díj – peres igényéről, s „elengedte” azt. Továbbá: a valóságosnál magasabb értékben számította be a vételárba azokat a felújításokat, amelyeket a Technoimpex végzett az irodaházon. A bíróság ítélete szerint Mihályi nem követett el jogsértést és kötelességszegést, s nem okozott vagyoni hátrányt az önkormányzatnak. A képviselőtestület tagjai pedig időben hozzájutottak az előterjesztésekhez, megvitatták és elfogadták az ingatlan eladását, amely a bíróság szerint „jó üzleti döntés volt”.
Érdekes fordulatot vett a nemrégiben nagy port kavart, ez év januárjában jogerősen véget ért Palotás-ügy is, amelynek során már az ügyészség módosította vészes gyorsasággal álláspontját a tárgyalóteremben (Figyelő, 1998/5. szám). A Fővárosi Bíróság két nap alatt felmentette Palotás Jánost az adócsalás vádja alól, így a vállalkozó ellen az 1995 óta tartó büntetőeljárást jogerősen befejezték. Felvetődik a kérdés, ha ilyen gyorsan tudott dönteni a bíróság, akkor mi szükség volt a három éven keresztül húzódó büntetőeljárásra.
A törvényhozás sokszor későn és felemásan sietett az igazságszolgáltatás segítségére. A Büntető ‘Törvénykönyv 1993. évi módosítása ugyan húszegynéhány új törvényi tényállást hozott a gazdasági bűncselekmények tekintetében, ezek alkalmazása gyakorlat híján számos nehézséggel járt. Az átgondolatlan, vagy épp a kényszerű politikai egyezségek nyomán meghozott gazdasági jogszabályok többfajta értelmezésre is adtak lehetőséget. Míg például a csődbűntett fogalmát meghatározta a jogalkotó, magát a csődeljárásról szóló „háttérjogszabályt” minden évben módosították, adott esetben egészen új helyzet elé állítva a bírákat.
A kilencvenes évek gazdasági perei számos új motívummal is gazdagodtak. Így például ugrásszerűen megnőttek az elkövetési értékek: ma már nem számít kirívónak a több száz milliós, milliárdos volumenű bűnper sem. Ugyanakkor a büntetőeljárásról szóló törvénymódosítás az évtized első felében számos perfajtát – köztük a pénzhamisítást is – a kerületi bíróságok hatáskörébe utalt. Nem arról van szó, hogy az itt dolgozó szakemberek felkészületlenek lettek volna, ám valószínűleg szerencsésebb megoldás, ha a „nagy ügyeket” a megyei vagy Fővárosi Bíróságon tárgyalják. A büntetőeljárásról szóló törvény legújabb módosítása egyébként már ezt a vonulatot kívánja erősíteni.
A megnövekedett elkövetési érték a szakemberek szerint nem jelenti feltétlenül azt, hogy a büntetési tételek nagyságán változtatni kellene, hiszen a Büntető Törvénykönyv jelenlegi szankciórendszere megfelelően kezeli a kérdést. A büntetés kiszabásánál azonban szakértők szerint nagyon fontos lenne, hogy a bíróság az okozott vagyoni hátrányt helyrebillenthesse, a kár megtérüljön és az értékek visszakerüljenek a sértettekhez. Az áldozatok védelmére követendő példa a Fehér Gyűrű Alapítvány, amely a fenti céloknak megfelelően próbálja védeni a bűncselekmények sértettjeit.
Jellemző vonása a kilencvenes évek gazdasági bűnpereinek az is, hogy akik kárt szenvedtek, gyakran maguk is felelősek ezért: gondoljunk csak a befektetési perekre, a piramisjátékokra, a kárpótlási jegyekkel történt visszaélésekre. Az sem mindegy, hogy maga a vádlott miképp viselkedik az események idején. Bár a Lupis-ügyben például a kár milliárdos volt – a vádlott a Magyar Honvédségnek 846 millióval, a MÁV-nak 893 millióval, az Országos Közoktatási Intézetnek 153 millióval, az Országos Társadalombiztosítási Főigazgatóságnak pedig 422 millióval tartozott -, a Fővárosi Bíróság Lupis Józsefet első fokon felmentette a csődbűntett vádja alól. S bár a neves brókert a sikkasztás és magánokirat-hamisítás vádjában a híróság bűnösnek találta, s 2 év börtönbüntetéssel sújtotta, a szabadságvesztés végrehajtását 3 évi próbaidőre felfüggesztette. A szakemberek szerint ennek elsősorban az volt az oka, hogy Lupis József – aki a Budapesti Értéktőzsde alapító tagjaként, később pedig a magyar piac legnagyobb értékpapír-forgalmazójaként lett ismert maradéktalanul eleget lelt fizetési kötelezettségeinek a csőd bejelentéséig, s attól a pillanattól kezdve nem folytatott gazdasági tevékenységet, vagyis nem haszonszerzési célzattal hajtotta végre cselekményét. Ráadásul önként, részletes vallomást tett a rendőrségen.
Az elmúlt évek módosításai ugyan sokat javítottak a helyzeten, de ma is igaz, hogy a törvényhozás nem követi elég gyorsan az eseményeket. Így mindig számolni kell a kiskapukkal, a joghézagokkal és az eltérő értelmezésekkel. Ráadásul az ügyek összetettsége folytán megnövekedett fontosságú szakértők is rossz nyomon haladnak néha, úgymond „nincsenek képben”. Igaz, nem szokatlan a több ezer, több tízezer oldalt felölelő bűnper sem, miközben a rendszerváltás óta eltelt pár év kevésnek bizonyult egy minden szempontból megnyugtató gyakorlat kialakítására.
Jó példái ennek a jelenleg is zajló Tocsik-perek, amelyekben az Állami Privatizációs és Vagyonkezelő (ÁPV) Rt. a szolgáltatás és az ellenszolgáltatás közötti feltűnő értékaránytalanság, a Legfőbb Ügyészség pedig semmisség miatt indított polgári peres eljárást Tocsik Márta ellen. Utóbb mindkét eljárást – a megindult büntetőeljárásra tekintettel, annak jogerős elbírálásáig – felfüggesztették. Ez utóbbiban az ügyészség csalás, magánokirat-hamisítás, valamint befolyással való üzérkedés miatt nyújtott be vádiratot az ügyvédnő és nyolc társa ellen. Az pedig, hogy mikor lesz jogerős ítélet, még csak meg sem jósolható.
Mindezek a szövevényes perek azt az érvelést támasztják alá, hogy a büntetőjogot csakis a legvégső esetben kell alkalmazni a nemkívánatos gazdasági tevékenységek megakadályozására. E körben a megelőzésnek, vagyis a korszerű gazdasági jognak van óriási szerepe. Jó példa erre az olajszőkítés, amelynek nemes egyszerűséggel egy jogszabály-módosítás vetett véget.
