Az persze köztudott volt, hogy a – jó okkal -terrorista szervezetnek tekintett Hezbollah jókora arzenált halmozott fel katyusákból és nagyobb hatótávolságú rakétákból. Nem volt titok az sem, hogy a Hezbollah úgy működik, mint állam az államban, saját, erősen motivált hadseregével és terrorista struktúráival. Amióta Izrael 2000-ben visszavonult Dél-Libanonból, a libanoni-izraeli határt nem a bejrúti kormány és hadserege, hanem a Hezbollah ellenőrizte. A szervezet, noha számos képviselője van a libanoni parlamentben, s két miniszterével a kormánynak is tagja, mégsem a libanoni állam érdekében cselekszik. Érdekeit Damaszkuszban és Teheránban határozzák meg, ahonnan fegyvereinek nagy része is származik. Ez a külső ellenőrzés a legfőbb oka a mostani tragédiának, amely lényegében nem más, mint „képviseleti háború”.
Ki képvisel kit és mit? Menjünk vissza a háború kiváltó okához. Az úgyszintén erős szíriai és iráni befolyás alatt álló palesztin Hamaszon belül alapvető vita bontakozott ki arról, hogy a választási siker nyomán, s az abból adódó, a palesztin területek kormányzására szóló mandátum birtokában elismerjék-e Izraelt. Már közel volt a megegyezés, amikor a damaszkuszi Hamasz-vezetők elrendelték egy izraeli katonai állás megtámadását, mely akcióban több izraeli katonát megöltek, egyet pedig elraboltak.
JOSCHKA FISCHER, Németország volt külügyminisztere és alkancellárja, a német zöld párt, a Bündnis 90/Die Grünen egyik vezetõje
ÖSSZEHANGOLT AKCIÓ. Nyilvánvalóan előre lehetett látni az izraeli felháborodást és a szükségképpen sok palesztin áldozatot követelő válaszcsapást, sőt ez része volt a támadást kitervelők hideg számításainak. A kialakulóban lévő palesztin konszenzus szertefoszlott, Izrael elismerése irrelevánssá vált, s a radikálisok ismét győzelmet arattak. Néhány nappal később a Hezbollah is lépett, és elrabolt további két izraeli katonát a libanoni-izraeli határon, amivel egyértelművé vált, hogy a Hamasz és a Hezbollah összehangolta akcióit az Izraellel való nagyszabású konfrontáció kirobbantása céljából. Mindez napokkal a szentpétervári G8-csúcstalálkozó előtt történt, amelyen Irán nukleáris programja volt az egyik fő téma.
A jelenlegi háborút nem az arab világ folytatja Izrael ellen, hanem a térség azon radikális erői irányítják – a palesztin Hamasz és Iszlám Dzsihád szervezetek, a libanoni Hezbollah, a háttérben pedig Szíria és Irán -, amelyek mereven elutasítanak bármilyen kiegyezést Izraellel. Három okból keresték a konfliktust. Először is, csökkenteni akarták a palesztin közösségen belül a Hamaszra nehezedő nyomást, hogy ismerje el Izraelt. Másodszor alá akarták aknázni a libanoni demokratizálódást, amely Szíria marginalizálódásával fenyegetett. Harmadszor el akarták terelni a figyelmet az iráni atomprogramról, és meg akarták mutatni a Nyugatnak, hogy vannak „eszközeik” konfliktus esetére.
A mérsékeltebb arab kormányok tökéletesen tisztában vannak azzal, hogy mi a mostani háború tétje: Szíria regionális hegemóniája Libanon és Palesztina fölött, tágabb dimenzióban pedig Iránnak az a törekvése, hogy hegemón pozícióba jusson az egész Közel-Keleten. Bebizonyosodhat azonban, hogy a libanoni és a Gázai övezetbeli háborúval a radikálisok elszámították magukat. Azzal, hogy rakétákat lőttek ki Haifára, Izrael harmadik legnagyobb városára, átléptek egy határt. Mostantól ugyanis nem a területek, a megszállás vagy a határok helyreállítása az elsődleges kérdés, hanem Izrael létének stratégiai fenyegetettsége.
A kiegyezést elutasító front alábecsülte Izrael abbéli elszántságát és képességét, hogy a támadásra visszavág. Kiderült, hogy nem lehet visszatérni a status quóhoz Libanonban, egyúttal az egész világ számára megmutatkozott Irán hegemón szándéka. Könnyű belátni, mekkora ostobaság volt ez, hiszen csekély fantáziával is elképzelhető, hogyan festene a Közel-Kelet, ha iráni nukleáris ernyő védené a radikálisokat.
Négy olyan fejlemény van kibontakozóban, amely nyilvánvalóvá teszi, hogy a radikálisok rosszul kalkuláltak:
• Izrael nem engedi abba a helyzetbe kényszeríteni magát, hogy elhúzódó szárazföldi háborút kelljen vívnia Libanonban;
• érvényt szereznek az ENSZ Biztonsági Tanácsa 1559-es számú határozatának – amely a libanoni milíciáknak a nemzetközi közösség segítségével való lefegyverzését írja elő -, és lehetetlenné válik a status quo visszaállítása;
• a mai de facto „hegemónellenes” koalíció, amelyben a mérsékelt arab országok vesznek részt (ideértve a mérsékelt palesztinokat is), erőteljes és komoly békekezdeményezéssé alakul át;
• az Egyesült Államok által vezetett közel-keleti négyes aktívan bekapcsolódik egy járható megoldás kialakításába, és megadja az annak fenntartásához szükséges politikai, gazdasági és katonai garanciákat.
KULCSSZEREP. Izraelre kulcsszerep hárul. Korábban mind Dél-Libanonból, mind Gázából egyoldalúan visszavonta csapatait elismert határai mögé. Az izraeli „területet békéért” formula mindkét alkalommal átcsapott abba, hogy területet háborúért. Most, amikor Izrael léte van fenyegetve, minden eddiginél távolibbnak tűnik az a kilátás, hogy békét kössön arab szomszédaival.
Azt hiszem, hogy a mostani libanoni háború új lehetőséget kínálhat a béke megteremtésére. Minél hamarabb elnémulnak a fegyverek Libanonban, annál jobb. De nem feledkezhetünk meg a háború kiindulópontjáról, vagyis a Hamaszon belüli vitáról, hogy elismerjék-e Izraelt. S ugyanígy nem feledkezhetünk meg a mérsékelt arab kormányoknak a háborúval kapcsolatos attitűdjéről, miként a kirobbantásában érdekeltek rejtett szándékairól sem.
Izrael biztonságának érdeke kizárja, hogy újratárgyalják Libanon belső szervezetét és állami szuverenitásának garanciáját. Ideje kijátszani a szíriai kártyát és elérni, hogy Basar al-Asszad elnök a normalizálódás útját válassza. A Golan-fennsíkkal Izraelnek birtokában van egy kulcsfontosságú elem. Szíria nélkül Irán egyedül volna. Irak szintén profitálna egy ilyen fejleményből.
Végül a palesztinok számára sem olyan reménytelen a helyzet, mint amilyennek tűnhet. Az izraeli börtönökben fogva tartott palesztin Fatah- és Hamasz-vezetők körében egyetértés született arról, hogy elfogadjanak egy, az 1967-es határok közötti palesztin államot. Ezt az új palesztin realizmust támogatni kell. De nem lehet visszatérni az 1967. júniusi történelmi dátum elé (egyik oldalon sem).
Izrael esetében kérdés, hogy a stratégiai fenyegetés valóssá válása idejétmúlttá tette-e a területekről és a rendezésről folyó vitát. Mivel a jelenlegi háború Izrael léte ellen irányul, a stratégiai – és ennél fogva a regionális – biztonság sokkal nagyobb hangsúlyt fog kapni.
Vajon hogyan definiálja Izrael a maga biztonságát a jövőben? Pillanatnyilag a masszív elrettentésre helyezi a hangsúlyt, de jól tenné, ha a mostani háború kínálta politikai és diplomáciai lehetőségeket kihasználva az erő pozíciójából kezdeményezőként lépne fel, és átfogó békét ajánlana mindazoknak, akik készek elismerni létét, s nemcsak szóban, hanem ténylegesen egyszer s mindenkorra letesznek az erőszakról.
Ideje merészen gondolkodni. Ez nemcsak Izraelre vonatkozik, hanem az Egyesült Államokra és Európára is. A mostani háború esélyt ad a tartós békére. Nem szabad elszalasztanunk.
