Jó, hogy csak biztonsági kamerával, meg nemcsak engem, de hát mégsem vagyok tévésztár. Lekameráztak a múzeumban, az áruházban, a szállodában, a bankban, a liftben a metrón, és képzeld, állítólag még a buszon is! Mi ebből a tanulság? Egyszerűen nem léphetek ki az ajtón smink nélkül. Felvesznek a fitneszteremben, a fodrásznál, sőt a tévében láttam, hogy a térfigyelő kamerákkal az utcán is, de hát az mégiscsak Pest, nem egy olyan nagyváros, mint London! Úgyhogy megértheted, muszáj volt vennem egy jó kis felsőt. Ha már ennyien látnak! Tök jó időben születtem mami, ez a filmezős cucc az én divatom!
Géza azt mondja, hogy neki nem a külsejére kíváncsiak (ebben egyetértünk). Bent még meg sem írja a jelentéseit, egyesek már közben elolvassák, de olyan kishitű, szerinte egyáltalán nem azért, mert türelmetlenek és nem tudják kivárni. Géza kicsit sokat görcsöl mostanában. Tudod, szerintem csak arról van szó, hogy túl sokat gondolkodik. Amióta egy akkora amerikai újságot cipelt az ágyba, hogy komolyan mondom súlyzónak is megtette volna, nem lehet vele bírni. Leiratkozott az ingyenes e-mail címéről, mert azt olvasta, hogy ott mindent rögzítenek, és azon pattog, hogy nemcsak azt tudják róla, hogy hol lakik, milyen nemű és korú, de azt is figyelik, hogy milyen napszakban szokta megnézni a mailjeit, és ebből arra következtetnek, hogy milyen rangja van a cégben, és mennyit kereshet. Én speciel nem izgatom magam, hanem örülök, merthogy én nem következtetek, hanem tudom, és ez, meg az új slusszkulcsom a zsebemben jó érzéssel tölt el.
Ez a figyelés ügy lett a mániája. Amikor Londonba készülve szállodát keresett, egyszerre csak felugrott az asztal mellől és elkezdett pattogni, csak azért, mert a képernyőjén megjelent egy pop-up azzal, hogy kit hívjon fel, ha ennyi keresgélés után még mindig nem találta meg a megfelelő szállást. Ugye, szerinted se normális? Ahelyett, hogy örülne, hogy ilyen figyelmesek vele.
Géza nem egy Brad Pritt, de rengeteget tanulok tőle, büszke lehetsz rám! Azt mesélte, hogy az amerikai kongresszus betiltotta azt a céget, amelyik összegyűjtötte egy csomó hagyományos üzlet és webes áruház vásárlóinak adatait, és ebből létrehozott egy új adatbázist. Merthogy azt nem szabad. De ezeken az amcsikon nem lehet ám kifogni. Egy másik cég Floridában fogta magát, húszezer boltból kigyűjtötte a vásárlók adatait (azok odaadták), és most már egy halom emberről tudnak mindenfélét. Hogy ki milyen kaját szeret, milyen autóval jár, mit sportol, olvas, milyen méretű pelenkát, vagy füzetcsomagot vesz, azaz mekkora a gyereke. Aztán a gazdag környéken lakó pelenkavásárlót kiajánlják a drága gyerekkaját gyártó cégnek. Szerencsére ilyen csak Amerikában van.
De amióta ezt Géza olvasta, kidobatta velem a jó kis kártyáimat is. Pedig a matricáimból a benzinkútnál már majdnem összegyűlt egy focilabdára való, a közértben a pontjaimból már lett volna 500 forintom, és az illatszerboltban is levásárolhattam volna a napocskáimat. Azt hiszem, Géza egy kicsit paranoiás. Mondtam is neki, hát nem megsértődött? Szerinte a barátja, az paranoiás, de nem ő. Annak az egyik füléből kilóg az iPod, a másikból a Bluetooth, mert a kocsiban a mobilhoz kihangosító helyett azt használja. Képtelen tájékozódni, ezért aztán isten pénzéért megvette a GPS-t, hogy a nem létező szabad fülébe duruzsoltassa, merre kanyarodjon. Most aztán fejébe vette, hogy bármikor kicsinálhatják. Mert ha a kütyü tudja, hogy hol van, akkor a kütyühöz ember is tartozik, aki tudhatja merre jár, az ő apja hat évet ült ‘56 után, egész életében azt hallgatta, hogy sosem lehet tudni, mikor mit használnak fel ellene. Ezért azután kidobta a GPS-t. Géza kiröhögte, elmagyarázta neki, hogy a mobiltelefonja úgyis érzékeli, hogy merre jár. Géza meg van róla győződve, hogy az adataink nem a végtelenben találkoznak. Mégiscsak pszichológusnak kellett volna tanulnom. Ott aztán tágul a piac.
