Közgazdasági alapvetés, hogy a verseny elősegíti az erőforrások hatékony elosztását, javítja egy adott gazdaság versenyképességét, mindez pedig érzékelhető előnyökkel jár az állampolgárok számára. A XXI. század elején az Európai Unió több tagállama is igyekszik újra meghatározni az állam gazdasági szerepét, aminek a fentiekből következően egyik legfontosabb eleme az állam és a verseny viszonyának a tisztázása. A modern állam elsődleges szerepe a verseny két alapvető feltételének a biztosítása. Az első: a piacra be lehessen lépni, s ott lehessen maradni hatékony vállalkozásként. A második: a fogyasztó hiteles információk alapján tudjon választani és váltani a vállalkozások között. E két feltétel teljesítésén túl azonban a verseny által meg nem oldott társadalmi problémák állami orvoslására is szükség lehet. Azaz van egy harmadik szempont: a szociális tényező.
KORLÁTBONTÁS. Az első feltétel jórészt a különböző piaci belépési korlátok, a jogszabályok által teremtett akadályok lebontásáról szól. Ilyen akadályt képeznek például az egyes vállalkozásoknak biztosított kizárólagos vagy különleges jogok, azaz a piaci szereplők számának korlátozása. Az EU-ban az 1990-es évek elejétől erőteljesen érvényesülő piacnyitási politika következtében a jogi korlátok jókora hányada már lebomlott, illetve fokozatosan lebomlik. Igaz mindez a hálózatos iparágak (elektronikus hírközlés, energia, közlekedés) nagy részére, a postai szolgáltatásokra, valamint egyre inkább a szellemi szabadfoglalkozásokra, továbbá a jelenleg „állami ellátórendszer” fedőnév alatt ismert szolgáltatásokra is.
Az EU tagállamainak elsődleges feladata az adott ágazatra vonatkozó uniós jognak a maradéktalan átvétele és végrehajtása, másodlagos szerepe pedig az uniós jog által nem szabályozott ágazatok „belépési tehermentesítése”. Az egyes vállalkozásokat védő kizárólagos vagy különleges jogok mellett belépési tehernek minősülhetnek a cégalapítás adminisztratív költségei, vagy akár a bonyolult adórendszer. (A piacnyitás ugyanakkor nem jelent feltétlenül privatizációt, mindegy ugyanis, hogy állami tulajdonban vagy magánkézen lévő vállalat szembesül új versenytársakkal.)
A korlátbontás természetesen nem járhat együtt a minőség és a biztonság csökkenésével. Az unió több tagállamában tapasztalható az a tévhit, miszerint a szolgáltatás biztonságát azáltal vélik garantálni, hogy az adott ágazatot magától a versenytől óvják. Pedig önmagában nem szavatolja a biztonságot az, ha az (egyéni, vagy szabályozott árak esetén össztársadalmi) árat magasabbra engedik emelkedni annál, mint amilyen egy hatékony versenyhelyzetben kialakulna. Minimális minőséget, elvárható biztonságot a mindenkire kötelező jogszabályok és az azok betartását felügyelő hatóságok, illetve a bíróságok biztosítanak. Nehéz lenne például elhitetni az Európai Unió 460 millió állampolgárával, hogy a nemzetközi telefonhívások vagy az EU-n belüli légi közlekedés megnyitása a verseny számára a minőség és a biztonság számottevő csorbulásával járt volna, miközben csak 1998 és 2003 között az előbbi területen 90 százalékkal, az utóbbin pedig 30 százalékkal csökkentek az árak.
Azaz az állam szerepe a szolgáltatás biztonsági és (esetleg) minőségi minimumának arányos meghatározása. Ezenkívül továbbra is állami feladat annak biztosítása, hogy a már korlátozásmentes területen a piaci akadályok ne termelődjenek újra – esetleg más formában. Továbbá, miután a versenyakadályok forrása nem szükségszerűen az állam – hiszen a vállalkozások maguk is megpróbálhatják konkurenseiket kiszorítani a piacról -, szükség van arra is, hogy az állam fellépjen a versenykorlátozó megállapodásokkal, vagy például az erőfölénnyel való visszaélési próbálkozásokkal szemben.
Napjainkban a piacon mind összetettebb szolgáltatások jelennek meg, ezért egyre hangsúlyosabbá válik a hatékony verseny második feltételének biztosítása, vagyis az, hogy a fogyasztó hiteles információk alapján tudjon választani. Messze nem ugyanaz a vásárlói feladat ugyanis a XX. századi tömegtermelés homogén fizikai termékei, illetve a XXI. század bonyolult, személyre szabott infokommunikációs szolgáltatásai között választani.
Az állam minimális szerepe itt annak kikényszerítése, hogy az állampolgárok mint vásárlók hiteles információk alapján hozzák meg a döntéseiket. Magyarországon jó példa erre a Gazdasági Versenyhivatal egyre erőteljesebb fellépése a fogyasztók megtévesztése miatt indított ügyekben. Ezekben az esetekben jobbára éppen azt szankcionálják, hogy egy cég a szolgáltatás vagy termék áráról – vagy más lényeges tulajdonságáról – valótlanságot állít. Hasonlóképpen korlátozza a választási szabadságot, ha a vállalkozás olyan körülményeket teremt, amelyek megnehezítik a szolgáltatás valós megítélését. Az állam szerepe attól is függ, mennyire bízik polgárai intelligenciájában, illetve milyen mértékben kívánja őket a rendelkezésére álló közhatalmi eszközökkel a megalapozott fogyasztói döntés irányába terelni. Az energiapiac megnyitásának küszöbén például nem feltétlenül segíti a versenyalapú szolgáltatásválasztást, ha valamely uniós tagállam „hatósági árakra” hivatkozva saját maga torzítja az egyik legjelentősebb piaci információt, nevezetesen a szolgáltatás valódi árát.
ÖSSZEHASONLÍTÁS. Megfelelő kereslet esetén feltételezhető, hogy a piac magától létrehozza az információrengetegben eligazító „szűrőszolgáltatásokat”, amelyek segítik az egyes fogyasztókat, hogy a számára legmegfelelőbb szolgáltatást kiválasszák. Másrészt viszont ez tipikusan az a terület, ahol sok uniós tagállam, sőt, maguk a közösségi intézmények is aktívan felléphetnek – és fel is lépnek – a tájékozott fogyasztó érdekében. Jó példa erre az a jelentés, amely az Európai Bizottság verseny főigazgatósága a honlapján félévenként nyilvánosságra hoz, és amelyet az Európai Unió tagállamaiban kapható gépjárművek árát veti össze. Hasonló elképzelés áll Magyarországon a Nemzeti Hírközlési Hatóság által működtetett Tantusz internetes portál mögött, amely a hazai hírközlési piac szinte valamennyi szolgáltatását fogyasztóbarát módon hasonlítja össze egymással.
Bizonyos, hogy a kibontakozó versenyből leginkább az az állampolgár profitál, aki hajlandó energiát fektetni a versenyző szolgáltatások összehasonlításába. A felvilágosult fogyasztói társadalom ugyanis nem csupán abból áll, hogy a hétvégén elmegyünk valamelyik hipermarketbe bevásárolni. Kétségtelen, a modern piacgazdaságra való átállást mostanság megtapasztaló társadalmakban – Kelet- és Nyugat-Európában egyaránt van ilyen – mind az állami oktatást, mind a médiát felelősség terheli a felvilágosult fogyasztói kultúra kialakításában.
SZOCIÁLIS TÉNYEZŐ. A piac szociálisan nem érzékeny. Nem is ezért szeretjük. Ennek ellenére a hatékony verseny részben mégis „szociális kategória”: csökkenti az árakat, s jobb minőséget eredményez, ami végső soron fizetésemelésnek is tekinthető. Az európai tapasztalatok továbbá azt mutatják, hogy a piacnyitás által érintett ágazatokban – például az elektronikus hírközlés terén és a légi közlekedésben – általában nő a foglalkoztatottság. Ez még akkor is igaz, ha bizonyos munkahelyek végleg megszűnnek, hiszen helyettük újak jönnek létre más vállalkozásoknál, vagy akár más ágazatokban. El kell tudni fogadni azt, hogy a munkához való jog nem egyenlő egy adott munkahelyhez való joggal. Különösen így van ez, ha a piacra lépési korlátok egy új, fejlettebb szolgáltatás megjelenését akadályozzák. Ahogy Mike Moore, a Kereskedelmi Világszervezet (WTO) egykori elnöke fogalmazott: a gyertyakészítők érdekei nem tudták megakadályozni az elektromos áram elterjedését. A modern állam gazdasági területen kifejtett szerepe napjaink gyertyakészítőinek közvetlen támogatása minden lehetséges szociálpolitikai és oktatási-képzési eszközzel abban, hogy a régi szolgáltatásaikra igényt már nem tartó gazdaság megújult szereplői lehessenek. Ezt egészíti ki – különösen a politikai és gazdasági rendszert váltó közép- és kelet-európai országokban – az állam tisztán szociális, tehát gazdaságon kívüli szerepvállalása. Vitathatatlan ugyanis, hogy a piaci mechanizmusok előnyei nem mindig terjednek ki a teljes társadalomra. A vállalkozások szabadon döntenek arról, kinek és milyen feltételekkel szolgáltatnak, tisztán piaci viszonyok között ezért bizonyos állampolgárok kimaradhatnak egyes szolgáltatásokból, esetleg csak rosszabb feltételekkel vehetik azokat igénybe. Alapvetően szociálpolitikai kérdés tehát az, hogy mely szolgáltatásokat minősít az állam „egyetemesnek”, azaz olyannak, amelyhez mindenkinek joga van megfizethető áron hozzájutni.
A modern állam tehát piacot nyit, versenyt szabályoz, segíti a fogyasztó piaci tájékozódását, és orvosolja a verseny szociális hiányosságait. Mindezek ellenére a verseny nem mindenki számára pozitív fogalom. A hatékony kis-, közepes- és nagyvállalkozások és munkavállalóik, valamint a felvilágosult fogyasztók számára teljes mértékben az, ám már sokkal kevésbé pozitív a különleges vagy kizárólagos jogokkal védett és/vagy nem hatékonyan működő vállalkozások és munkavállalóik szemében. Az állampolgárok többsége pedig bizonytalannak tűnik. Piacot nyitni, versenyt szabályozni, de még a verseny veszteseit segíteni is kisebb kihívás, mint szemléletbeli változást elérni a verseny megítélésében. Ez talán a legnehezebb (állami?) feladat.
A szerző az Európai Bizottság verseny főigazgatóságának jogásza.
