Van-e városképileg visszaigazolható retro mánia, azaz utalás szintjén valóban visszatértek-e a timföldben és jó ötletekben gazdag futurisztikus hetvenes évek? – ez az első, és egyben legfontosabb kérdés.
Később tisztázzuk, hogy meddig terjed az úgynevezett retro hatóköre, azaz Karády Katalin miért nem retro, ezzel szemben Harangozó „Bim-bam” Teri zenéje, mítosza viszont már miért az. És hogy a retro kimerül-e a külcsínyben, vagy van úgynevezett retro életérzés vagy életforma?
DIVATREAKCIÓ. Először is, tegyünk egy nem is olyan merésznek tűnő kijelentést! Magyarországon nincs retro mánia. Érzi-e az ember a mindennapokban, hogy olyan nagy a hetvenes évekbe való révedés, hogy előkerültek a barna szakis köpenyek, hogy a dolgozók nem dolgoznak, ezzel szemben viszont ipari mennyiségben lopnak linóleumos irodájukból gémkapcsot, fázisceruzát és Ultra Derm kéztisztító krémet? Persze hogy nem. A retro egyfelől alulról jövő kezdeményezés volt. Azok a tinik, akiknek a „jelen borzalma” helyett bármilyen más korszak is jobb menekülési iránynak bizonyult, gyorsan felfedezték a hetvenes éveket, mert egyfelől olyan göncökre, kiegészítőkre volt szükségük, amelyeket nem kapnak meg a plazákban. Így előkerült a sógor Vasas Izzó és Elektromos feliratú, harmincéves Adidas melegítője, anyu műanyag Spartakiad Praha táskája, vagy más, futurisztikusnak ható termék. Persze, a divat azonnal reagált a retróra, így az összes sportruházati márka előállt a maga retro kollekciójával. Mivel a party-kultúrában nem olyan éles a határ a progresszív és a mainstream között, ezért a „magukra adó” fiatalok külsőségeikben is hangsúlyozták „kívülállóságukat”.
Ettől még szó sincs róla, hogy a „mai fiatalok” a retro kacatokból épült házi oltárokkal áldoznak a hetvenes évek szelleme előtt. Fogalmuk sincs Kádárról, nem is érdekli őket a „puha diktatúra”, számukra a hetvenes évek afféle ellenvilág, amely csak egy „kicsit volt másabb a mánál”, hisz’ más betűtípusok szerepeltek a fogyasztási cikkeken, mások voltak a frizurák, esetleg könnyebben lehetett csajozni.
Mert mondjuk ugyanúgy komplett ellenvilágot jelent az 1800-as évek végi western kulissza, a maga revolverhőseivel, lobogó ballonkabátjaival, de melyik tinédzser akar dézsában fürödni, ébredéskor szalmatöreket söpörni ki a jégeralsóból? A hatvanas és a hetvenes évek viszont „csak egy kicsit más”, mint az új évezred, akkor is volt hajszárító, antibébi tabletta, Túró Rudi, Videoton tévé.
Lehet, hogy az apák elmondása alapján él egyfajta visszavágyódás egy olyan korba, amelyben nem volt teljesítménykényszer, amikor nem vártak el egy bolti eladótól három középfokú nyelvvizsgát. Lehet, hogy sokan visszamennének abba a korba, amelyben a „nép” a minden energiáját lefoglaló tevékenységgel, azaz a semmittevéssel foglalkozott, de könnyen lehet, hogy számukra már 6 évesen természetes a since és for, a XoftSpy és az AntiSpyWare közötti különbség.
KIÜRESEDÉS. A retro egy időben a cool szinonimája volt, de mióta Dévényi és B. Tóth „nosztalgia diszkó” helyett „retro diszkót” tart, és minden olyan buliban, ahol Piros Aranyat nyomnak a szendvicsre, rávágják, hogy retro party, nos, a fogalom már kiüresedett. (Az előbb említett két lemezlovas állítólag, amióta a nevükhöz ragasztotta a retro jelzőt, nem győz eleget tenni a meghívásoknak.)
Mégis, azt kell mondanunk, hogy nincs retro mánia. Ha kimegy az ember az utcára, nem érzi, hogy ezt most benne van a levegőben. Nem társadalmi jelenségről van szó, nincsenek szociális vonzatai, nem alakult ki mögé ifjúsági szubkultúra. A retro mánia valójában érzéki csalódás, nincs mögötte tömeg. Amikor az ezredforduló környékén megjelentek a hatvanas-hetvenes éveket idéző filmek, zenék, könyvek, a televíziós szerkesztők a „téma hálás volta miatt” kéthetente raktak össze retro tematikát, mert ugyebár behívunk egy filmest, egy divattervezőt, egy táncdalénekest, plusz Réz Andrást szakértőnek, és már meg is van a látványos tematika. Részben a hálás téma miatt, úgymond „felülről” alakult ki a retro mánia, hisz nem volt az a csipás szemű, kócos reggeli műsorvezető, aki ne tudott volna felkiáltani: „Jé, ilyen táskám nekem is volt!”
Nyilvánvaló, hogy egy ABBA-fotós táska nem éppen a legjobb tájékozódási pont, ha valóban meg akarjuk ismerni a hatvanas-hetvenes éveket, de az ellen sem emelhetünk kifogást, ha valaki a kulturális hulladékfeldolgozás gyanánt összegyűjti egy adott kor kacatjait. Mert ami közelmúlt, abból csak idő kérdése, hogy mikor lesz „történelem”.
Adósak maradtunk azzal, hogy meddig ér el a retro hatásköre. Nos, meglátásunk szerint a retro időszámítás kezdő pontját valahogy az 1956-os kataklizma utáni éveknél kell kijelölnünk. A retro tehát a közelmúlt, a nosztalgia pedig már a nagybetűs Múlt. Ezzel persze lehet vitatkozni, sőt stílszerű is lenne, hisz megidéznénk vele a hetvenes évek vitaköreinek szellemiségét.
