A Linkin Park-rajongót olyan idilli kertvárosba kell elképzelnünk, ahol életre kelt a Yellow Pages, és apu csak azért nem vesz harmadik autót, mert a gyerek régi játékkonzoljait nem akarja kidobni a garázsból.
A kertvárosi középosztály első számú popmetál csapatától nem azt vártuk tehát, hogy „belezős ördögrockkal” álljon elő, bőven elég lett volna, ha megmutatják, milyen a nu-metálon túli soft-rock. Ha a végeredmény olyan, mint a Minutes to Midnight, akkor nem csoda, ha a kertvárosi srácok már attól kiborulnak, ha a hűtőből kifogy a Kinder Pinguí. A Linkin Park azonban olyan albumot készített, amelynek 12 számából mindössze 4-re lehet ráfogni, hogy metál szám. A többit Britney Spears is énekelhetné. Ha az a kiút a nu-metálból, hogy semleges kémhatású, lassú dalokkal állunk elő, akkor vigye el az egészet a cica, vagy inkább egy divatos kertvárosi golden retriever.
A borítóval kezdődnek a problémák. A fiúk az „érett album” ígéretét akarták nyújtani, ezért egy az egyben levették a U2 All that You can’t Leave Behind coverjének hangulatát. De az igazi gondok ott vannak, hogy minden második dal lassú, és a keménykedő számok jó része is inkább középtempós, erőtlen.
Az mindenképpen üdvözlendő, hogy a rap-metál elemek háttérbe szorultak, az is remek ötlet volt, hogy Rick Rubin producer kívánságára elővették a nyolcvanas években használt dobgépeket, régi erősítőket, ócska gitárokat, de a sound mégsem lett különleges. Nyilvánvalóan túlkozmetikázták a hangzást, és a dalok elvesztették az erejüket. A Given Up, és a No More Sorrow című számokon kívül nincs igazán jól sikerült felvétel a lemezen.
Persze, mindenki azt kapja, amit megérdemel: középosztálybeli srácok közepesen keménykedő metált, nehogy a megvadult kölykök véletlenül a gördeszkával összetörjék a házuk mediterrán teraszlapját.
Linkin Park: Minutes To Midnight › Warner › 43 perc, 12 szám › Poptőzsdei árfolyam: **
