Politikusból agrártőkés

Fotó: Lakos Gábor

Sokba került ez a váza – mondta az adásvétel utáni házi ünnepségen az új „téeszelnök”, Raskó György, az ország legjobb juhászatának járó serlegre mutatva. Mint később kiderült, legalább 15 millió forintba. Ennyi veszteséget termelt ugyanis a lajoskomáromi Győzelem Kft. „mintajuhászata” egyetlen év alatt. Fejér megye egyik legnagyobb volt termelőszövetkezete, amely híres volt a rangos szakmai díjakkal elismert juhászatáról és tehenészetéről, három éve a csőd közelébe jutott. A több mint 1 milliárd forinttal eladósodott szövetkezet vezetője megkereste azt a befektetőt, aki az egyik szomszédos gazdaságot már „feltámasztotta”: vegye meg a céget, máskülönben öt faluban több száz ember munka nélkül marad. Valószínűleg nagy lelki vívódás után szánta el magát a lépésre, mert a lehetséges befektető nem volt más, mint a rendszerváltás utáni szövetkezeti átalakítás végrehajtója, a tsz-vezetői körökben rettegett egykori államtitkár, Raskó György. Lajoskomáromban azonban már nem volt mit tenni: vagy vele a megmaradás esélye, vagy a megszűnés.

A tranzakció utáni harmadik hónapban a juhászat ugyanúgy megszűnt, mint a ráfizetéses szőlőtermelés. A következő évben a szövetkezet már szerény nyereséget produkált, és jócskán növelte árbevételét. Mindezt egyharmaddal kisebb létszámmal. Miközben az utóbbi hónapokban Magyarországon ismét nehéz helyzetbe került a sertéságazat, mert az állattartóknak a szubvencionált lengyel hízósertésimport, a húsiparnak pedig a jól fizető távol-keleti piacok kiesése okoz súlyos fejfájást, az ezer kocát és szaporulatát nevelő, 650 tejelő tehenet tartó és évente közel 1000 húshasznú bikát hizlaló Győzelem Kft.-ben nyoma sincs a piaci bajoknak. Ez a kft. a legnagyobb egysége annak a 6 ezer hektáron gazdálkodó agrárvállalkozásnak, amelyet Raskó György volt földművelésügyi államtitkár és sógornőjének férje hozott létre, 50-50 százalékos részesedéssel.

KULÁKGYEREK. Raskó beleszületett a gazdálkodásba. Apai ágon a család férfi tagjai több generációra visszamenőleg nagybirtokot irányítottak, képzett agrármérnökként, jószágigazgatóként, illetve bérlőként gazdálkodtak. Anyai ágon dolgos, a családi gazdaságot mindenek elé helyező középparaszti gondolkodást örökölt. E „kulák” származás hátrányos volt az ötvenes-hatvanas években. „De arra jó volt a negatív megkülönböztetés, hogy megtanuljam, nekem másoknál többet kell teljesítenem az érvényesülésért” – emlékszik vissza Raskó György. A pannonhalmi diákot, igaz, csak másodjára, de felvették a Marx Károly Közgazdaságtudományi Egyetemre, ahol agrárszakon végzett.

Első munkahelye az egyik legnagyobb külkereskedelmi vállalat, az Agrimpex lett, ahol piacelemzéseket készített. Egyik tanára, Varga Gyula elcsábította az Agrárgazdasági Kutató Intézetbe. A kor viszonyai szerint alkotó szellemi közeg úgy elragadtatta a fiatal Raskót, hogy egy cikkében pellengérre állította a VI. Ötéves Terv mezőgazdasági célkitűzéseit. Ennek kényszerű következménye egy év intenzív angolnyelvtanfolyam lett, azzal a feltétellel, hogy addig nem is látják az intézetben. Visszatérve, olyan fagyos volt a fogadtatás, hogy kapva kapott az alkalmon, amikor egy újsághirdetésben franciául tudó agrárszakértőket kerestek algériai munkára. Napi 7 órában, 40 fokos melegben vállalati gazdaságtant, elsősorban könyvvitelt kellett oktatni állami gazdasági igazgatónak kinevezett egykori partizánoknak. Az ott használatos francia számvitelt azonban nem ismerte. Amit este megtanult a könyvből, azt okította másnap, de leszolgálta a vállalt időt.

A kalandos életút folytatódott; 1983-ban a következő állomás Mexikó volt, ahol magyar agrármérnökökkel az intenzív kukoricatermesztés fortélyaira tanította az ejidokban (ősi indián szövetkezetekben) dolgozó parasztokat. A mexikói kormány célja az volt, hogy az ország a tortilla alapanyagául szolgáló kukoricából önellátóvá váljék, de legalábbis csökkenjen függősége az Egyesült Államoktól. A fiatal szakember akkor döbbent rá, hogy életképtelen egy olyan gazdasági egység, amelyben minden közös tulajdonban van, s a több száz tag teljesítménye, igénye és motiváltsága meglehetősen eltérő.

A nemzetközi tapasztalatok birtokában Raskó rövid kitérőt tett Magyarországon. Demján Sándor invitálására közel egy évet a kétszintű bankrendszer bevezetésével létrejött Magyar Hitelbank közgazdasági főosztályának munkatársaként húzott le. A nyolcvanas évtized végén ismét a tengerentúlon találta magát, ezúttal Brazíliában, ahol egy nagy öntözési projekten dolgozott vállalkozásszervezőként. Ott érte utol a honi rendszerváltás szele, és – főleg felesége unszolására – a család hazatért. Belépett a Magyar Demokrata Fórumba (MDF), és az egyik volt kutatóintézeti kollégája, aki helyettes államtitkár lett az agrártárcánál, meghívta, hogy vezesse a frissen alakított privatizációs főosztályt. Antall József miniszterelnök felfigyelt rá, amikor a termelőszövetkezetek jövőbeni sorsáról szóló egyik vitán a fiatal főosztályvezető érveivel – képletesen szólva – a padlóba döngölte a téeszek azonnali feloszlatását javasló politikusokat. „Felnéztem Antall Józsefre” – mondja Raskó. „Igazi européer és művelt ember volt, aki azt a fajta szabadelvű – ha úgy tetszik liberális-konzervatív – jobboldali társadalom-felfogást testesítette meg, amely hozzám is közel áll.” Raskó György 1991 júniusában közigazgatási államtitkár lett. Sokak szerint az MDF-KDNP-FKGP koalíció idején valójában ő volt a tárca irányítója, a kormány agrárstratégiájának szellemi atyja, a földkárpótlás és az élelmiszer-ipari privatizáció végrehajtója.

SZAKÍTÁS A POLITIKÁVAL? Raskó az 1994-es parlamenti választásokon a kapuvári választókörzetben egyéni mandátumot szerzett. Az MDF ezt követő viharos pártszakadása idején Szabó Iván oldalára állt, alapító tagja volt a Magyar Demokrata Néppártnak. A pártelnökkel együtt gyakran vett részt vidéki politikai rendezvényeken. A kapuvári kampányzáró nagygyűlésen 1998-ban éppen az ország nehéz gazdasági helyzetéről, a Bokros-csomag szükségességéről volt szó – Raskó e mellett érvelt -, amikor az előadás után egy idős bácsi felszólalt. „Nagyon érdekes dolgokat mondtak, de ezért nem fogok önökre szavazni. Az elmúlt három óra alatt nem ígértek semmit.” Raskó akkor határozta el, hogy mivel az ígéretlicitben esélytelen, befejezi politikusi pályafutását. (Lehet azonban, hogy a döntés nem örök időkre szólt. A Figyelő ugyanis MDF-hez közeli forrásokból úgy értesült, hogy az agrárvállalkozó jó kapcsolatot ápol a párttal, s az sem kizárt, hogy indul a következő országgyűlési választásokon.)

Még minisztériumi illetékesként került kapcsolatba az egyik nagy angol befektetési alap igazgatójával, aki évekkel később a mádi Royal Tokaji Kft.-hez keresett cégvezetőt, s benne találta meg a megfelelő személyt. Raskó György nem fizetést kért, hanem részesedést a majdani vagyonnövekményből. Az eredeti technológiával készített tokaji aszúval – és a Hugh Johnson borszakíró tanácsaira is építő „angolszász” marketinggel – a Royal Tokaji az ezredfordulóra várakozáson felüli forgalmat ért el. Az angol alap a sikeren felbuzdulva egyéb magyarországi befektetéseinek menedzselésébe is bevonta Raskót. Így lett előbb a Csopak Holding, később a Ceres Zrt. elnöke. Nem csak a külföldi, de a hazai tőke is felfedezte: 1998 és 2000 között a Bankár-csoporthoz tartozó Agárd Holding elnöke is volt.

Raskó a cégvezetésről

● Rossz vezetési elv, ha a menedzser a dolgozói létszám megtartását tekinti elsőrendű célnak a termelés hatékonyságának állandó javítása helyett. Aki elsősorban erre figyel, annak vállalkozása hamar tönkremehet.

● Nem szabad sajnálni a pénzt a profikra, mert a jól képzett munkaerő hosszú távon biztosan megtérül, akkor is, ha drága.

Világjáró agrárvállalkozóként állítja, hogy a magyar mezőgazdaság talpon maradásának egyetlen útja, ha radikálisan javul a termelés hatékonysága, és a honi agrárvállalkozók szemlélete is megváltozik. A szocialista időszakból öröklött, „mi megtermeltük, az állam adja el” beidegződés helyett aktív piacpolitikát kell folytatni. Még az olcsón előállított, jó minőségű áru is csak akkor hozhat némi nyereséget, ha közvetlenül jut el a feldolgozókhoz, vevőkhöz. Raskó erre törekszik. Személyesen járja végig a lehetséges vevőket, hogy kiépítse kapcsolatait. Elsősorban az olasz piacra hajt. „Nehéz tárgyalófelek, de megfizetik a jó minőséget, miközben más vevők csak az olcsó árut keresik” – érvel. Néhány év óta közvetlenül szállítják a gabonát, a tejet, a vágómarhát Olaszországba, és így az itthoni piaci zavarok idején sincsenek értékesítési nehézségeik. A tisztán családi tulajdonban lévő gazdaságok éves árbevétele a kereskedelmi tevékenység erősödésével évről évre látványosan bővül. A családi csoport tavaly csaknem 600 millióval, mintegy 3,6 milliárd forintra növelte nettó árbevételét.

PRIVATIZÁCIÓS KONFLIKTUSOK. „Jó látni, hogy megváltozott Raskó György felfogása” – állapítja meg Horváth Gábor, a Mezőgazdasági Szövetkezők és Termelők Országos Szövetségének (MOSZ) főtitkára. „Most szinte ugyanazt mondja, amit mi. A szövetkezetek szétszedésének, a kisbirtokok hajdani híve, a nagybirtokot, a koncentrációt, a hatékonyságot támogatja” – árad némi elégtétel a MOSZ vezetőjének szavaiból.

A privatizáció során a szövetkezeti vezetők azt szerették volna, hogy az elvett földekért cserébe kapott kárpótlási jeggyel a szövetkezetek részt vehessenek az élelmiszer-ipari magánosításban, s az európai mintát követve a termelők kezébe kerüljenek az élelmiszer-feldolgozók. „A hatalom akaratának vak végrehajtója volt – idézi fel Horváth Gábor -, a nyilvánosság előtt megkérdőjelezte, igaz-e, amit mondunk, amivel nagyon sok álmatlan éjszakát okozott, s nem csak nekem.”

Raskó kontráz: szerinte Antall Józsefnek és az MDF vezető politikusainak az volt a célja, hogy erős, önálló középparaszti réteg jöjjön létre, mert ezt tekintették a vidék és a falu demokratizálódása zálogának. De azt is fontosnak tartották, hogy maradjanak életképes nagyüzemek is, amelyek eltartják az önálló gazdálkodásra alkalmatlan munkavállalókat. Horváth Gábor rámutat: a privatizáció előkészítéseként Raskó utasítására az állami gazdaságok, majd az állami élelmiszer-ipari cégek élén állóknak „vezetői alkalmassági vizsgát” kellett tenniük a szaktárca illetékesei előtt, mintha a minisztériumi előadók jobban értettek volna a vállalatirányításhoz. Az akár több évtizedes rutinnal rendelkező cégvezetők ezt megalázónak érezték. Az elrontott szövetkezeti törvény végrehajtáskor, a „zöldbárózás” idején, MDF-es „szabadcsapatok” járták az országot, hogy buzdítsák az embereket: szedjék szét a jól működő közös gazdaságokat. Horváth szerint az élet igazolta, hogy rossz volt a koncepció; ha formálisan átalakulva is, de megmaradtak a szövetkezetetek. A lajoskomáromi és az enyingi gazdaság révén Raskó is tagja lett a korábban ellenségnek tekintett mezőgazdasági szövetségnek, igaz, annak érdekvédelmi munkájában nem vesz részt.

De nem csak Raskó támadt, őt is támadták. A Növényolajipari és Mosószergyártó Vállalat 1991-92-es eladása után szakmai berkekben egyesek tudni vélték, hogy „nagy jutalékért járt közben a cég eladásáért”. A tender veszteseinek egyike a Legfelsőbb Bíróságig is elment az igazáért, de minden szinten vesztett. Az ellenzéki vezetésű parlamenti vizsgálóbizottság is tisztázta az ügyben az államtitkárt.

Viharos államigazgatási időszaka alatt azonban nem csupán ellenségeket szerzett. „Jól csinálta, annak adta el a vállalatot, akinek volt elég pénze működtetni” – ismeri el Piros László, az Élelmiszer-feldolgozók Országos Szövetségének akkori főtitkára. Egyetértett Raskóval abban, hogy a termelői tulajdonba adásnál a vállalat végét jelenthette volna, ha a vevőnek nincs elég pénze a működtetésre. (Márpedig az akkori magyar befektetőknek éppen csak annyi pénzük volt, hogy bankkölcsönnel, vagy E-hitellel megszerezzék a feldolgozó üzemeket, de a cég eredményes működtetéséhez már nem volt elég tőke.) „Józan, gyakorlatias gondolkodása mindig is szimpatikus volt” – ismeri el az akkoriban az Agrimpexnél dolgozó Orbán Imre, a piacvezető Agrograin Zrt. vezérigazgató-helyettese.

Az viszont, akinek fiatal szakemberként sokat köszönhetett, reménytelenül kiábrándult Raskóból. Varga Gyula kategorikusan elzárkózott más ideológiai alapokon álló hajdani felfedezettje méltatásától: „Van, hogy az ember nagyot csalódik valakiben.”