Kígyózik a sor a budapesti Operaház és a Luis Vuitton luxusbolt melletti kis utcában. A Hajós és a Lázár sarkán nagy a tolongás: hajléktalanok, szegény emberek állnak. Itt nyitott meg Magyarország egyik legfurcsább helye, a Hunger King (magyarul: éhes király). A gyorséttermekre emlékeztető üzlet tulajdonképpen egy átmeneti kiállítás, ahol a szegényeknek hamburger helyett pénzt osztanak. Aki regisztrál, az megkapja a minimálbér egy napra jutó összegét, jelesül 3400 forintot.
A sorból ítélve nagyon sok embernek van rá szüksége.
A Hunger Kingbe két sávból lehet bejutni: a vörös szőnyegen állhatnak a gazdagok, mellette a járdán a szegények. Mondanám, hogy véletlen, de gyanítom nem: a vörös szőnyegen a kiállítás megnyitója napján nem áll senki. Max néhány jó beállítást kereső fotós.
Haydn és a hajléktalanok
A budapesti tárlat szerda délután nyitott meg. A premier ugyanannyira kétpólusú, mint maga a Hunger King: a helyiségben élő kamarazene szól, az asztalon talpas üvegpoharakban fehér- és vörösbor. Rengeteg újságíró, de még több hajléktalan. Utóbbiaknak még órákat kell várni, hogy megkapják jussukat, de addig is van itt étel, ital. És hőgutát sem kapnak a hűvös helyiségben.
Kérdezem néhányuktól, nem gond-e, hogy várnak, de a legtöbben türelmesek. És szívesen mesélnek. Az egyik, nagyjából ötvenes férfi például bábművész, pontosabban hivatásos előadóművész. Papírja is van róla, artistaiskolát végzett. Marionettfigurája most egy nylonzacskóban pihen a padlón. Azt mondja, amióta életbe lépett a hajléktalantörvény, alig mer kiállni az utcára játszani. Fél, hogy elviszik vagy megbüntetik.
Aztán ott egy másik férfi. Kamerába nyilatkozni nem akar, csak úgy „off the record” szóba elegyedünk. Vilmosnak hívják és divatos vastagkeretes szemüveget hord. Nagyon jól beszél, főleg a politikáról. Szerinte a rendszerváltásnál romlott el minden, a kommunizmusban a szegényeknek is jobb volt. Bár – teszi hozzá – nagyjából egy éve látszódik, hogy a kormány jót akar tenni a hajléktalanoknak. Kérdezem: „Miben látszik?” Vilmos elbizonytalanodik majd így zár: „Ez nehéz kérdés.”
Ebben maradunk.
Elcseszett egy politika
A Hunger King kiötlője egy nemzetközi hírnevet szerzett fiatal finn művész. Jani Leinonen akkor lett híres, amikor elrabolta a McDonalds kabaláját, Ronaldot, aztán kivégezte. Mindeközben etikus hamburgereket követelt a gyorsétteremlánctól, de ők nem tárgyaltak vele, mondván Leinonen „terrorista”.
A finn érkezése is a performansz része: óriási fehér limuzinnal jön a tárlatra, igazi nyugati turistaként: Hunger Kinges polóban, hozzáillő baseballsapkában, mosolyogva, okostelefonjával videózva.
Mielőtt a többi újságíró rárepülne, odaugrok elé egy miniinterjúra.
Mi a mondanivalója a kiállításnak?
A Hunger King lényege, hogy tükröt tartson a társadalom elé, hogy megmutassa, mennyire különbözően bánunk az emberekkel attól függően, hogy kinek mennyi pénze van, és hogy milyen a szociális státusza.
Az a célom, hogy a mostaninál egy sokkal egyenlőbb világot teremtsünk. Remélhetőleg minél többen ráébrednek arra, részt kell venniük ebben a folyamatban. Egyenlőbb jogokat, jobb és egyenlőbb politikát kell létrehoznunk.
Finnországban is volt egy hasonló tárlatod. Mi a különbség a kettő között?
A helsinki Hunger King teljesen más volt. Ott csak egy apró bódét csináltunk és globális problémákra, főként az éhezésre hívtuk fel a figyelmet. A magyar projekt egy sokkal helyibb dolog, ahol a hajléktalanság, a mostanra illegálissá vált hajléktalanság áll a középpontban.
De miért pont Magyarország?
Meghívásra jöttem ide. Nagyon szeretem ezt az országot, attól függetlenül, hogy a magyar politika teljesen elcseszett. A magyar emberek azonban csodálatosak.
Miért gondolod, hogy elcseszett a magyar politika?
Ez az egyik legsötétebb, jobboldali, szabadgazdaságon alapuló politika a világon. Nagyon furcsa volt hallani, miként kezeli a szegényeket az itteni kormányzat. Mennyire különbözőképp viselkedik a gazdagokkal, mint a nincstelenekkel. Akinek sok pénze van, annak sok minden jut. A többség azonban nem kap semmit. Az a régi gondolat, hogy egy nemzetnek azokat kellene megvédenie, akik nem tudják magukat megvédeni, úgy látszik már a múlté.
