László Ágnesről beszélt Orbán Viktor március 15-én. 1972-ben még Szabó Ágnesnek hívták, az Árpád Gimnáziumba járt. A Klubrádió Megbeszéljük című műsorában felidézve az eseményeket azt mondta, nem egyedül, hanem egy flashmob (akkor még nem így hívták) keretében, szervezetten mentek a Petőfi-szoborhoz. Végül sokakat előállítottak, többeket börtönbe vetettek, de László Ágnes hajából nem tépték ki a szalagot.
Az egykori diáklány ma már messze nem ért egyet Orbán Viktorral, 1989-ben még nagyra értékelte beszédét, de a kordonbontást már viszolyogva nézte, a mai autokrácia irányába fordult kormányzása pedig fényévnyire van a szabadságért kiálló 1972-es lépésüktől. László Ágnes arculcsapásnak érzi a mostani március 15-ei beszédét.
1972. március 15-én a Petőfi-szobornál megjelentek 1848-as karszalagokat viseltek, László Ágnes hajában valóban volt egy nemzeti színű szalag. A Himnuszt és a Kossuth-nótát énekelték, virágot tettek a szobor mellé. László Ágnes a virágra nem emlékszik. (A miniszterelnök beszédében ibolyáról beszélt). Ezután elindultak a Lánchíd felé. Először civil ruhás rendőrök keveredtek a menetbe és elkezdték kiemelni a hangadó fiatalokat. Az egyik főszervező kétéves börtönt kapott – idézte fel László Ágnes, aki visszatekintve úgy látja, nagyon bátrak és nagyon felelőtlenek voltak, hisz sokaknak hajszálon múlott, hogy le tudjon érettségizni, tovább tudjon tanulni. De ez csak az első év volt, a következő években már egyre többen és többen mentek ki a Petőfi-szoborhoz március 15-én.
Orbán Viktor ünnepi beszédében azt mondta, hogy az 1972-es akcióval kezdődött el a szovjet zsarnokság elleni mozgolódás.
„Március közepén az ember a gyümölcsfákat metszegeti. Megesik, hogy azt látja, hogy a földben felejtett hagyma lejjebb fúrta magát az anyaföldbe, és harsogó zöld szárakat eresztett. Ki ültette? Nem tudjuk. A történészek is bogarásszák, hogy a szabadság hagymáit kik és mikor ültették el a magyar nép televényében. Feljegyezték, hogy 1972-ben, a kommunista elnyomás kellős közepén egy pesti lány nemzetiszín szalagot font a hajába, úgy ment ki a Március 15. térre, a Petőfi-szoborhoz ibolyával a kezében. Senki sem tudja, ki volt az a lány. Elénekelték a Himnuszt és a Kossuth-nótát, és ezzel elkezdődött a szovjet zsarnokság elleni mozgolódás”. (…) A lány sem tudta, amikor befonta a háromszínű szalagot a hajába, s a fiatal jurátusok, a márciusi ifjak sem tudták, mit tesznek, amikor 166 évvel ezelőtt, egy borongós reggel nekiindultak. Megfejthetetlen titkok ezek. (…) Ők mind-mind a mi hőseink. A magyar hős különös fajta. Mifelénk az, aki másokat legyőz, nem hős, inkább csak győztes, esetleg bajnok. Mifelénk a hős címét annak tartogatják, aki a sorsot győzi le, aki képes átírni azt. Különös, hogy a hőseink gyakran nem is győztesek, sőt első látásra inkább vesztesnek tűnnek. Legyűrték, letaposták, elűzték, kivégezték őket. Mégis, valamiképpen végül ők írták át a sors könyvét.”
