A „Magyar művészeti maffia” című írásában a szobrász erősen nyit. „A világban a művészet irányított. Néhány évtizedenként a »trendet« meg kell újítani, hogy a művészetet és művészeket kézben tartó üzletemberek az érdeklődést fenn tudják tartani. Ők a közvetítőszerepet betöltő művészettörténészeikkel az elmúlt évtizedekben a mélypontra jutottak. Ideológiájuk a semmi művészete lett, és a művészet halálát hirdetik. Művészeik nem hoznak létre életműveket; előadásokat tartanak, díjakra, ösztöndíjakra, státuszokra hajtanak.”
Röviden ez is a lényeg, ám ezt követően Párkányi Raab Péter még nagyon hosszan ír a művészeti képzés hiányosságairól, az alkalmatlan tanárokról, azokról, akik semmit nem hoznak létre, csak abból élnek, hogy tagadják a műtárgyak létjogosultságát. Ők irányítják a „művészeti maffiát”, amelyé a rombolás, a semmi művészete, és a valódi alkotókat halálra ítélték, „szépen kizárták, kiszorították mindenhonnan. Ma már kiállítási lehetőségük sincs. Ezt meg lehetett csinálni a liberalizmus és a demokrácia jegyében. És azok csinálták, akik a liberalizmus szószólói.
Létrejött a liberális világban a totális szabadság és tolerancia. Egy dolgot nem lehet: szabadon alkotni. Ha megpróbálod, földbe döngölnek”.
És akkor jön Gábriel arkangyal
Párkányi Raab Péter a szobra körüli helyzetet is azzal magyarázza, hogy a művészeti maffia módszerei egyre durvábbak, „már belefér, hogy „valami Kossuth-díjas” oktassa a téren a kordonbontókat, és hogy hamis tábla elé álljon ahelyett, hogy felvilágosítsa a tüntetőket: nem igaz, ami a táblájukon van. Belefér a módszereikbe, a néphülyítésbe és agymosásba. Innen csak egy ugrás, hogy az írás eljusson az „irányított elvtársi ideológiához”, a jelenlegi kurátorrendszerhez, ahhoz a tételhez, hogy az „agy azé, aki megműveli”. A Magyar Képzőművészeti Egyetem nagyszerű rektorát a művész figyelmezteti is arra, hogy „a demokratikus világban demokratikus művészképzést” kell létrehoznia.
Párkányi Raab szerint a „művészképzés óriási. A kirekesztés hatalmas” és komoly változás kell a bajok orvoslásához.
„Nem az a baj, hogy a jelenleg legballiberálisabbnak mondható »valami Kossuth-díjas« és a legjobboldalinak (sic!) tartott művészettörténész este baráti társaságukban söröskorsó mellett beszélik meg egy szobor sorsát. A baj az, hogy az ő hatalmuk védelmében megint sikerült 9,6 millió embert külföld felé lefasisztázniuk.”
Almás végkifejlet
“Ha Magyarországon a művészeti életben és oktatásban nem lesz változás, egy dolog történhet: tizenöt év múlva nem lesz magyarul érző és gondolkodó művész.” A magyarul beszélő, külföldön sikeres, díjazott művészek munkáit idehaza nem fogják szeretni, azok Magyarország-ellenesek lesznek. „A globális művészet nem akar tudni Magyarország almájáról. A globális világ azonban már belekóstolt, ízlik neki.”
Kérdés, visszabillen-e kezünkbe az ország almája? Vagy megtartja magának a globális világ, de még mielőtt csutkáig rágja, lecsavarja-e róla a kettős keresztet? Vagy eltűnik teljesen, mintha sosem lett volna, akár az áthazudott művészettörténeti elemzésekben – sorozza meg kérdéseivel a Magyar Hírlap olvasóit a szobrász, aki korábban a Heti Válasznak adott interjúban egyebek között arról is beszélt, hogy neki paradox módon jót tett a szobra körüli botrány, mert Magyarországon a sikert csak botránnyal lehet elérni. „Széppel, jóval, nemessel nem, mert az senkit nem érdekel.”
