Aki mostanában ismeri meg a Gugger-, illetve Látó-hegyet, zsúfolásig beépítve a legdrágább kategóriájú luxusvillákkal, nehezen tudja elképzelni, milyen volt akár csak a hatvanas-hetvenes években. Az egykori szép kirándulóhelyet, tetején fenyőerdővel (ma is megvan) és a romantikus Árpád-kilátóval, alatta a meredek réttel, melyen pompásan lehetett hemperegve bucskázni az aljáig. Huszonnégy évig voltam az Új-Lipótváros lakója, mindig visszavágyva gyerekkorom kertjébe, ezért kislányomat sem győztem hurcolni ki a szabadba, mintha megvolna az a régi kert. Az egyik kedvenc helyszín volt az akkor még szinte érintetlen Gugger-hegy.
 |
 |
|
|
Aztán úgy hozta a sors, hogy néhány boldog éven át kint éltem Mátyás király egykori vadaskertjének peremén, a Gugger-hegy hátsó fertályának tövében. Akkor még fácánok és kedélyes vaddisznók korzóztak az utcánkban. Megtörtént, hogy egyik este rémült szerelmespár csöngetett be hozzánk menedékért a vaddisznók elől, végül autóval vittem őket az első buszmegállóig. Sokat sétáltunk az erdőben Bohóc nevű kutyámmal, aki egyszer megzavart családi idilljében egy kocát, töméntelen teljesen lapos malacával (hihetetlen lapos tud lenni egy ilyen vaddisznó), a dühödt anya pedig úgy megkergette, hogy kénytelenek voltunk felmászni egy jókora farakásra. Mégsem akartam Zrínyi Miklós sorsára jutni. Még meg sem írtam a Szigeti veszedelmet.
Ezekben az években történt: atyai barátom és egyik mesterem, Weöres Sándor is a környéken lakott. A városba vezető főútvonal itt a Törökvész út. Egyszer a kocsimmal jó tempóban vágtáztam lefelé, amikor hirtelen, körültekintés nélkül, idős ember lépett elém a járdáról, gondolataiba merülve, tán épp egy új verssort memorizálva: Weöres Sándor. Isten csodája, hogy el nem ütöttem. Mikor sikerült megállnom, a kormányra borultam, ő pedig zavartan átsétált a másik oldalra, semmit nem vett észre. Valószínűleg megvolt a verssor. Sosem mondtam el neki. Csak hideg verítékben fürödve elképzeltem a lehetséges másnapi újsághírt: „Fiatal költő elgázolta a magyar irodalom legnagyobb élő költőjét! Jelentjük, most már az ťélőŤ nem érvényes.”
A Gugger-hegy (377 méter) nem a Fudzsijama (3778 méter), mégis, a kompromisszum-kész Fuji Japán Étterem jó néhány éve itt működik a hegy lábánál (Csatárka utca). A japán konyha nem csupán ételkülönlegesség. Szentség, ősi hagyomány, szertartás, komoly dramaturgiája van. Az étkezés ételáldozat és találkozás az istenekkel. Ezért olyan rendezett, tiszta, áttekinthető, friss és természetközeli minden. A nyers halak, rákok, tenger gyümölcseinek kultusza feltételezi a kérlelhetetlen frissességet, ez pedig semmihez nem hasonlítható ízélményt ad. De ami a transzcendenciát illeti, nem (volt) olyan idegen ez tőlünk sem. Gondoljunk az egykori asztali áldásra, a húsvéti sonkaszentelésre, a régimódi, szép imára: „Aki ételt-italt adott, annak neve legyen áldott”. Mi ettől eltávolodtunk, falunk, zabálunk, minél többet, annál jobb. A japán konyha és étkezés őrzi az ősi hagyományt.
Régebben jártam már ebben a varázslatos Fuji Étteremben, akkor is nagyon tetszett. Most a teljesebb hagyományt élhettük át, mert egy különteremben (tiszta, egyszerű, megnyugtató artisztikum) ősi módon ültünk az asztalnál. És rábíztuk a menüt a tulajdonos Midori asszonyra. Nem mondana semmit a sokféle nyers hal és rák felsorolása, inkább tálalásuk költészetét említem. Az ételek látványa fontos esztétikum. A gyengéd, sosem brutális hatású, finom fogások félfogra való, de végtelen sora csodálatos ízkompozíciót ad. A sok aprócska fogás végül is: rengeteg. A transzcendenciához az is hozzátartozik – bármilyen földhözragadtan prózai -: itthon a rengeteg fogás ellenére le tudtam hajolni, hogy kifűzzem a cipőmet. Gyomornyomás semmi. Mennyei vacsora volt. Mindehhez becsületesen hozzá kell fűzni: egy ilyen kirándulás a Gugger-hegyi Fujiba nem két fillér. De néha megéri áldozatot hozni az isteneknek.
