A tárgyak azonosításához szükséges információk rádióhullámokon is közlekedhetnek. Ez a technika ma még drága, de ára csökken, és alkalmazása egyre több helyen lesz gazdaságos.
A rádiófrekvenciás azonosításhoz két dolog kell: az azonosítandó tárgyra helyezett speciális címke, az úgynevezett transzporder, illetve egy leolvasó-készülék. A transzporder érzékeli az olvasókészülék által kibocsátott rádióhullámokat, és azok modulálásával válaszol. A speciális címke lelke egy elektronikus áramkör, amely kódolható, és ez a kódolás rendszerint változtatható, felül is írható. A kapcsolatot egy antenna teremti meg. A nagyobb távolságról való leolvasáshoz áramforrást is kell tartalmaznia a címke-transzpordernek, de az elterjedtebb megoldások még áramforrás nélküliek.
A rádiófrekvenciás azonosítást kezdetben drágább berendezések – járművek, szállítótartályok, targoncák stb. – érintkezésmentes azonosítására használták. Például vasúti sínek közé telepítettek egy olvasóegységet, amely a felette elhaladó vonat 290 kilométeres sebessége mellett is biztosan olvasta le a kocsik alján elhelyezett transzporderekről az információkat. Micsoda különbség ez ahhoz képest, mikor az álló szerelvény mellett ballag egy munkás és írogatja le a kocsik oldalára ragasztott cédulákról az adatokat, sok-sok elírással, tévedéssel!
Ahogy csökken a rádiófrekvenciás technika ára, egyre több helyütt alkalmazzák. A beléptetőrendszerek nálunk se számítanak már különlegességnek: lakásba, irodába, üzemrészekbe való belépés engedélyezéséhez, garázsnyitáshoz, de akár számítógépbe való belépéshez is megfelelő ez a módszer. (Ugyancsak beléptetőrendszerekhez kifejlesztettek más elvű, hangfrekvenciás azonosítórendszert is: ilyenkor a berendezést az adott személyek hangjának felismerésére tanítják meg. Hasonlóan becsaphatatlan az ujjlenyomatok azonosításán alapuló beléptetőrendszer.)
Jellemző rádiófrekvenciás alkalmazás az állatok azonosítása, mégpedig nemcsak a természetfilmekben bemutatott kutatások során, amikor is delfineket, medvéket szerelnek fel transzporderekkel, hogy figyelemmel kísérhessék őket. Sokkal prózaibb a sertésekre, szarvasmarhákra erősített kis eszköz, amely az állat egész életén keresztül lehetővé teszi a róla szóló fontos adatok gyűjtését. Ennek segítségével vezérelhető az állat egyéni adottságainak megfelelő összetételű és mennyiségű takarmány adagolása, követhető testsúlyváltozása stb. Ilyen rendszer működik a hódmezővásárhelyi Hód+Mezőgazda Rt.-nél, amelyet a miskolci Computer Praxis készített.
Az amerikai Intermec cég eszközeire építve a Vonalkód Rendszerház is készít rádiófrekvenciás adatátviteli megoldásokat: raktárakban, komissiózásban, kiszállításban jól alkalmazhatóak. A raktári dolgozónál vagy a targoncásnál lévő adatgyűjtővel egybeépített vonalkódolvasó állandó rádiókapcsolatban áll a központi számítógéppel, rádiófrekvenciás adattovábbításra is alkalmas, közli az árukkal végrehajtott műveleteket és fogadja az elvégzendő feladatokra vonatkozó utasításokat. Használatával igen sok felesleges raktári mozgás takarítható meg, és a készletek is percre készen nyilvántarthatóak.
A transzporderben egyes szakértők a vonalkód versenytársát is látják, bár erre még komoly gyakorlati példa a világ más részein nincs. Ha az árukra ilyen azonosítót tennének, akkor a vevőnek elég lenne kosarába összegyűjteni a vásárolni szándékozott dolgokat, nem kellene a pénztárpultra kirakni és egyenként elhúzogatni vonalkódjaikon az olvasót, hanem csak át kellene tolni a pénztárgép előtt, amely a kibocsátott rádiósugarakkal egy pillanat alatt azonosítana minden árut a kosárban és nyomtatná a blokkot. A leolvasáskor a jelzőcímkét “hatástalanítaná” is a berendezés, ha valaki a pénztár megkerülésével szeretne kimenni, az ajtónál lévő biztonsági rendszer “visítana”. Ez a technika egyelőre még drága a kiskereskedelmi használathoz, de értékesebb áruk, nagyobb tételek azonosítására előbb-utóbb gazdaságossá válik.
