Felrázva, nem keverve

Életművek melléktermékei, amelyeket kidobni épp oly’ meggondolatlanság, mint megjelentetni – a legtöbb esetben így jönnek létre a remixek. A remix olyan, mint egy dobszóló: szükséges rossz. A remix maga az állásidő, amelynek „kötbérét” a hallgató fizeti meg.

A Depeche Mode esetében mégis más a helyzet. Európa egyik legnépszerűbb, egykor szinti-pop zenekarnak csúfolt kollektívájának van egy „árnyékéletműve”, ezek pedig a szinte felfoghatatlan számú maxi- és kalózlemezeken található remixek. Martin Gore, a trió agya tudja, hogy az eredeti dalnak lehetséges alternatívája a jó remix, amely alapvetően megőrzi az originális szerzemény struktúráját.

A magyar Depeche Mode Klub valószínűleg Európa legnagyobb DM-szervezete, havonta 2-3 ezer fiatal jár el a Petőfi Csarnok „módos” klubjába. Ha figyelembe vesszük, hogy az élvonalbeli magyar zenekarok egy átlagos koncertteremben 500-600 fős részvételt már sikernek könyvelnek el, akkor megértjük: van valami félelmetes a Depeche Mode-rajongók fanatizmusában, hisz’ klubjuk valójában csak egy diszkó. Nos, a Mode-klubban komoly létjogosultsága van a remixeknek, de a Remixes 81-04 című album otthoni fogyasztásra kissé nehéz falat. A több mint háromórányi anyagot tényleg csak az hallgatja végig, aki Depeche Mode-dalra veszítette el a szüzességét, majd egy másik Mode-szerzeményre találta meg ismét.

A Remixes 81-04 hangerdejében nem tévedünk el, ha azt az ösvényt járjuk be, melyen a valóság-azonos, azaz az eredetire erősen emlékeztető felvételek találhatóak. Turistajelzés gyanánt néhány komolyabb alkotói potenciállal rendelkező átirat: Never Let Me Down Again, Strangelove, I Feel You, Personal Jesus. Az album erényei közé tartozik, hogy újragondolt néhány zavarba ejtően könnyed szerzeményt, így sikerrel rehabilitálta a zenekar első alkotói korszakának néhány slágerét. Súlyosabb tónusokat kapott például a Just Can’t Get Enough és a Master and Servant is. Talán nincs még egy olyan popcsapat, amely húsz éven keresztül az egymás után felnövő korosztályoknak ugyanazt a kultikus státusú formációt jelenti. Nyilván ugyanúgy vihognak fel 2004-ben a tizenhat évesek, amikor a magyartanár megjegyzi Berzsenyi Dánielről, hogy „módos” volt, mint egykoron a nyolcvanas évek gimnazistái.