Új világrend

Felbomlófélben a nemzetközi élet korábbi szerkezete. Történelmi horderejű tragédia, hogy maguk az amerikai vezetők tépik, foszlatják szét az Egyesült Államokat a nemzetközi színtéren legközelebbi szövetségeseihez fűző köteléket – írja esszéjében Tony Judt.

A szerző a New York University professzora, ott a Remarque Institute vezetője. Jó évtizede a francia értelmiség negyvenes-ötvenes évekbeli történetéről írt könyvet, pár éve pedig az értelmiség felelősségéről. Idézett esszéjét a The New York Review of Books közölte. Kaplan és Kristol már ismertetett könyvét (The War over Iraq – Figyelő, 2003/27. szám) kommentálja Judt, pontosabban a könyv kapcsán fejti ki nézeteit az új, a kommunizmus bukása és a hidegháború vége utáni világrendről.

A posztkommunista világban – mondja – a nemzetközi életnek a második világháborút követően kialakított szerkezete korántsem vált időszerűtlenné. A boldog Nyugat-Európa és Észak-Amerika kiváltképp kedvező körülmények közt adhatta volna át a világ többi részének a siker kulcsát. A piacon és a demokrácián kívül magyarázza a nyugati sikert a jóhiszemű részvétel az intézmények életében, s az összehangolt eljárásmód a nemzetek közösségében. E közösség – folytatja Judt – nyilván meg kell, hogy őrizze készségét és képességét ellenségeinek megbüntetésére. Egyedül az Egyesült Államoknak van ehhez elegendő erőforrása és eltökéltsége. Tragikus, ha ebből arra következtet Amerika: szétzilálhatja a szövetségi szálakat s mehet a saját feje után.

Európa sem ártatlan az ügyben. A több évtizedes amerikai védőernyő árnyékában hadereje elsorvadt, az unió francia-német motorja és pillére, amelyet Judt francia-német kondomíniumnak nevez, ingerli olykor a többi tagállamot, a kisebbeket, s az Európai Unió képtelen közös külpolitikát, még kevésbé közös véderőt kialakítani. Ezt az európai-amerikai ördögi kört az esszé szerint amerikai részről tették az utóbbi időben még kínosabbá. Franciaország nem hiperhatalom ugyan, de talál hatásos eszközt az ellenkezésre, amit az amerikai elnök felségsértésszámba vesz, bátorítva aztán a sajtó gunyoros eurofóbiáját. Tünete volt ennek év elején az emlékezetes különbségtétel „vén” (avagy elaggott) és „új” Európa között, ami Judt szerint akár nevetséges is lehetne, ha nem volna oly kártékony. A distinkciót az esszé tény- és adatszerűen cáfolja. A jelenlegi amerikai politikáról s az azt igazoló Kaplan-Kristol-könyvről pedig állítja: mint a kirívóan „realista” elképzelések általában, az okfejtés a való világot illető roppant tudatlanságról árulkodik. Veleje, hogy Amerika teheti, amit akar, mások véleményével mit sem törődve, egyszersmind mások valódi érdekeit ily módon kifejezve. A tétel első fele igaz, a második meg tőről metszett provincializmus, háttere – így Judt – az az Amerikában közkeletű nézet, miszerint mindenki amerikai szeretne lenni.

Amerikából nézvést Európa általában, Franciaország különösen igencsak érthetetlenné válik ily módon. Igaz, „a francia Amerika-ellenesség régi és ostoba történet, de komolyan sosem gátolta az atlanti kapcsolatokat és stratégiát”. Most viszont ez forog kockán. Judt esszéjét ezért is fordította le tematikus összeállításához a párizsi Le Débat. A szabadelvű társadalomtudományi folyóirat szerkesztőségi cikke „az Amerika-ellenesség csapdájáról” szól, a tematikus összeállítás öt tanulmánya (köztük tehát a Judté) Amerika helyzetét, Amerika és Európa viszonyát, a globalizációt, s az amerikai külpolitikát elemzi. A hiperhatalom szó szabadalmaztatójaként Hubert Védrine, az 1997-2002-es időszak francia külügyminisztere úgy látja: George W. Bush elnöksége idején voltaképpen már korábban kialakult áramlatok váltak szembeötlővé, s fonódtak össze. A meglepő az, hogy előbb nem vették észre azokat.

A korábban észre nem vett folyamatokat Védrine most így sorolja: az újkonzervatívok, akik szerinte inkább reakciósak, vallásos meggyőződésből is hangoztatják, hogy Amerikának gondviselés adta nagyvilági küldetése van, ezt a hidegháború végével egyoldalúan érvényesíthetőnek gondolják, amiben új az is, hogy offenzív, a fenyegetésnek forrásánál kíván gátat vetni, preventív háborúval. A nacionalizmusain túljutott EU számára érthetetlen az amerikai patriotizmus, „Európa poszt-tragikus világban szeretne élni”, hatalmi státus helyett inkább „valamiféle nagy Svájcra vágyik az európai közvélemény”.