Az urán-dioxid pasztillákat tartalmazó, cirkóniummal bevont üzemanyagpálcákat ugyanis törött állapotban kell eltávolítani a tisztítótartályból, ilyen műveletet pedig a hazai mérnökök közül korábban senki sem hajtott végre. Legutóbb a több mint harminc éve, 1979-ben Amerikában bekövetkezett Three Mile Island-i (TMI) baleset után volt szükség többé-kevésbé hasonló beavatkozásra – a helyreállítás akkor több mint tíz évig tartott.
A TMI 2-es (!) blokkjában annak idején szintén az üzemanyag túlhevülése miatt következett be a baleset, ám nagyjából itt véget is ér a párhuzam. A hűtőrendszer meghibásodása következtében ugyanis a TMI-2 reaktorban a paksi tisztítótartálynál harmincszor több uránt tartalmazó teljes aktív zóna – az a néhányszor tíz köbméternyi térrész, ahol a nukleáris láncreakció zajlik – mintegy öt órán keresztül olyan óriási, 2800-3000 fokos hőmérsékletnek volt kitéve, hogy az üzemanyagpálcák nemcsak megsérültek, hanem össze is olvadtak a tartószerkezeti elemekkel. „Ez pedig óriási különbség a Pakson történtekhez képest – magyarázza Aszódi Attila, az üzemzavar elhárításának felügyeletére kiküldött miniszteri biztos -, itt ugyanis nem működő reaktorban történt a baleset, hanem egy, a reaktoron kívül működtetett tisztítótartályban.”
Az amerikai reaktorban az olvadék ugyan a baleset után hamarosan megszilárdult, ám eltávolításához csak azután kezdhettek hozzá, miután az atomerőmű belső terében felgyülemlett radioaktív gázokat kiszivattyúzták. A sugárzó anyag kiszabadítása tíz évet vett igénybe, s a munka során kéziszerszámokkal, fúró- és vésőgépekkel, víz alatti vágókészülékekkel darabolták fel az összesen mintegy 150 tonnát nyomó reaktorszerkezeteket. A már mozgatható méretű törmeléket ezután bekapszulázták és biztonságos tárolóhelyre szállították. Az efféle takarítás hatékonyságát jellemzi, hogy a reaktorban még 1989-ben is maradt hátra urántörmelék.
A paksi tisztítótartály jelenleg mindössze 3,6 tonnányi sérült üzemanyagpálcát tartalmaz. „A tartályban eddig készült videofelvételek alapján ezek deformálódását nem olvadás, tehát nem egy 2800-3000 fokos hőhatás okozta, hanem 1000-1200 fokra történő felforrósodás utáni hirtelen lehűlés” – hangsúlyozza Aszódi. A 3 méter magas, 15 centiméter átmérőjű hatszögletű üzemanyag kazetták alsó egyharmada ráadásul a videofelvételek tanúsága szerint épségben maradt. Az efölötti részük azonban erősen oxidálódott, sok helyen széttöredezett. Ám még így is rengeteg darab hever az edény fenekén – az 50 centis pálcadaraboktól az apró, 1 centiméteres uránpasztillákig. E darabokat alighanem egyenként távolítják majd el, kifejezetten az erre a műveletre tervezett, víz alatt is manipulálható fogószerszámokkal, csipeszekkel. A munkához minden bizonnyal szükség lesz vágóeszközökre, szivattyúkra is – és nem utolsósorban megfelelő videotechnikára, hiszen a műveletet végig látni kell. S hogy pontosan mikor fejeződik be a helyreállítás, azt egyelőre csak sejteni lehet: Aszódi Attila becslései szerint egy-másfél évet vehet mindez igénybe. A sérült fűtőelemeket tartalmazó tisztítótartály eltávolítása után – az üzemzavarban egyébként sértetlen paksi 2-es reaktor – újra energiát termelhet majd.
