A csupasz fenekek már mindjárt Pálfi György új filmjének előzetesében feltűntek. Ez a filmmarketing általános fenékszabálya szerint vészjósló jel. A film ilyenkor ugyanis annyira gáz, hogy a fenekekkel és cicikkel kell eladni. A filmmarketing szabályai Magyarországon azonban egészen sajátságosan működnek, Pálfi filmjénél nincs összefüggés az előzetes fenekei és a film minősége között.
Tegye fel a kezét, aki még nem csalta meg a párját!
A Hukklét és a Taxidermiát jegyző rendező idén a Nem vagyok a barátod című improvizációs filmmel jelentkezett, ami már-már a Dogma-film szabályainak is megfelelne. Adott ugyanis kilenc amatőr szereplő, akik a történetet percről percre, a kialakult ötletek és reakciók nyomán alakítják. A hősök Budapesten élő mai húszas-harmincas fiatalok, akik között olyan szerelmi sokszög alakul ki, hogy azt euklideszi geometriával már nem is lehet leírni. A film francia akcentusú színésznője a vetítés utáni beszélgetéskor meg is adta a magyarázatot, hol találhatja meg magát a közönség ebben a filmben: „Tegye fel a kezét, aki még nem csalta meg a párját!” Nem láttunk kézerdőket.
Pálfi György és két nő szereplője (Fotó: Horváth Balázs)
Az ilyen improvizatív filmeknél István kolléga szerint mindig az a kérdés, hogy sikerül-e bevonzania minket. Ennek a filmnek végül is sikerül, bár saját meglátásom szerint a realisztikus ábrázolásmódtól (remegő kézi kamera, életszerű párbeszéd, és életszerű amatőr színészek) némileg elüt, hogy életszerűtlenül sok a drámai fordulat. Nincs olyan, hogy valakik csak úgy találkoznak, és nem kezdenek egymással ordítani, vagy nem derül ki, hogy az egyik megcsalta volna a másikat, esetleg sokkolóval bánnak el valakivel, vagy csíkot szívnak, esetleg hirtelen pozitív terhességi tesztet dugnak a szereplők orra alá. Nincs soha egyszerű üresjárat, mint a hétköznapi életben, mindig minden extrém.
A Nem vagyok a barátod egyébként hamarosan megjelenik DVD-n is, amelyen a jelenleg a kisérőfilmjeként látható Nem leszek a barátod nagyobb terjedelemben is helyet kap majd. Ez utóbbiban négyéves gyerekeket vettek fel oviban dokufilmes eszközökkel, és megfigyelték, hogyan kezdik el a legkisebbek a szerelmi kapcsolataik sokszögesítését.
Unalmas hiphoptabló
Ha Pálfi filmjére azt mondtuk, hogy extrémen drámai, akkor az ellenkezője igaz a Papírrepülőkre, amely hasonló tabloidtörténet, hasonló kézi kamerás remegéssel és többszálas történetvezetéssel. A Moszkva térből ismert Szabó Simon filmje azonban csak szeretne extrém lenni, nemigazán sikerül. Inkább úgy tűnik, mintha azokból az üresjáratokból gyúrták volna össze, amelyek Pálfi filmjéből hiányoztak. A hét össze nem csatlakozó történet a maga módján mind unalmas: leszbikus pár keményen visszapattan a maradi papa viszolygásától, majd belefut a világba, weekendre induló négyes tagjai mások karjaiban kötnek ki, DJ-haverok galambot ölnek, majd lemezboltokban lemezt válogatnak, amit aztán le is játszanak, fiatal lány megismerkedik az orális szex világával, edzőtermi mindenest megvernek a bőrfejűek, és így tovább.
Szabó Simon (Fotó: Horváth Balázs)
A filmben megjelenik szinte a teljes hiphopgarnitúra falfirkászoktól kezdve a lemezlovászokon keresztül a breaktáncosokig, és a zenében is felvonultatják a minimáltechnótól a drum & bassig az összes trendi irányzatot, de a film valahogyan mégsem vonz be. István kollégának igaza lehet. Tényleg ezen múlik.
A lány, aki felzabálta a pasiját
Szirtes András játékfilmje, a Juliette tovább bővítette a zaklatott képi világú filmek listáját (itt a kézi kamera helyett gyertyák remegnek össze-vissza). Erre azonban csak azután jöhettünk rá, miután a művész felháborodva ostorozta a technikai személyzetet, akik nem tudták a projektor képarányát átállítani. Ezért narrációt fűzött a hang nélkül induló filmjéhez: „Most Juliette énekel. Tovább énekel, most közeliben.” Végül azonban minden összeállt, és akkor már csak az újságírókat szólította fel arra, hogy kapcsolják ki a telefonjaikat. Megláthattuk teljességében tehát a nagy műt.
Szirtes intézkedik (Fotó: Horváth Balázs)
Ebben a rendező,mint a film egyik főszereplője fényképészeti terápiát tart egy elmeháborodottnak tartott nőnek, Juliette-nek. A lassú expozíciós fényképek elkészülte közben az idősödő fotográfus megtudja, hogy vajon a lány miért ölte meg és ette meg a szerelmét. Ezt itt persze most nem árulhatjuk el, mert akkor lelőnénk a poént. (igazából csak azt akarjuk, hogy ne csak mi üljük végig a filmet). Az alkotásból mindenesetre megtudhatjuk, és meg is láthatjuk, hogy milyen az, ha két lélek, két arc, egy férfié és egy nőé összeolvad.
Magyar film angolul
A nap kakukktojása azonban az utolsó film volt. Nemcsak azért, mert egy amerikai rendező, Daniel Young munkájáról van szó, hanem mert végre megnyugodhatott a háborgó gyomrunk, és a feszültséget nem a kamera rángatásának szaporaságával oldották meg, hanem dramaturgiával és színészi játékkal. A többségi magyar produkcióként létrejött Pinprickben ugyanis már a történeté a főszerep. A szereplők Nagy Ervin, Rachael Blake, Laura Greenwood és Rátóti Zoltán ezt mesélik el a testükkel, az arcukkal és a szavaikkal. Eszerint a börtönszökevényként bujkáló főszereplőnek egy tinilány ad menedéket a lányszobájának gardróbszekrényében (innen a cím), ám az unatkozó fiatal férfi a lány elvált anyukájára vetné ki a hálóját. Időnként pedig az apa is feltűnik a képben.
Daniel Young (Fotó: Horváth Balázs)
Bár a vetítés után thriller jelzővel aposztrofálták a Pinpricket, ezt azért nem állítanám. A feszültség ugyan végig ott bujkál a képek mögött, de soha nem borzongat annyira, hogy vészjóslónak érezzük. Egyszerűen egy olyan filmdrámáról van szó, amelyik működik, és ezért tapasztaljuk ezt a feszültséget. Attól még, hogy nálunk ez a fajta feszültség nem megszokott, azt még nem kell annyira felnagyítani, hogy egyenesen thrillernek soroljuk be a filmet.
A szemlén egyébként kifejezetten érdekes volt egy olyan hazai produkciót látni, amelyben csak pár magyar szó hangzik el, és pláne furcsa volt a főcím alatt a Zoltán Rátoti, és Ervin Nagy névformátumot olvasni. A producer Havas Ágnes szerint az angol nyelvű verziónak az volt a fő oka, hogy elsősorban külföldi terjesztésre számítanak, ezek közül is a tévék lehetnek a legnagyobb vevők. Mi mindenesetre sok sikert kívánunk hozzá, magunknak pedig kevesebb kameraremegést a szemle többi napjára, különben a végén tengeribetegként fogunk hazatérni.
